A háború, az ország náci kirablása, a szovjet megszállás és a jóvátétel soha addig és azóta sem látott inflációt pörgetett fel Magyarországon 1945-46-ban. A pénzromlás mértéke meghaladta az emberi agy befogadóképességét, a forint bevezetésekor 400 ezer kvadrillió, azaz 4×1029-en pengőt ért egyetlen forint – írtuk cikkünk előző részében.
Valutázók aranykora
Ha belegondolunk, hogy az élet fenntartásához szükséges alapvető élelmiszerekből a lakosság ellátásához szükségesnek a fele sem állt rendelkezésre, el tudjuk képzelni, hogy milyen élénk feketepiaci kereskedelem jellemezte ezt az időszakot. A falu és a város között megindult az egyének cserekereskedelme, az úgynevezett batyuzás. Természetesen olyanok is szép számmal akadtak, akik a helyzetet nagybani feketézésre használták fel, csempészéssel próbáltak meggazdagodni. Megint mások „valutáztak”, elsősorban az amerikai dollár adás-vételével akartak biztos jövedelemhez jutni – viszi tovább a gondolatmenetet Palasik Mária történészel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője.
Természetesen mindez tiltott volt, 1945. augusztus 22-én például a rendőrség nagy razziát tartott a Nádor utcai tőzsde környékén, hogy begyűjtse a környék feketézőit. De rendszeresen ellenőrizték a piacokon a kereskedőket, a vendéglőket is, hogy megakadályozzák – korabeli kifejezéssel élve – az árurejtegetést (vagyis a felhalmozást). Mindez oda vezetett, hogy 1945 szeptemberében önálló gazdasági rendőrséget hoztak létre a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságán, ez volt a Gazdasági Rendészeti Osztály, amelyet dr. Villányi András vezetett. Az új szervezetnek akadt munkája bőven.
Az októberben hatályba lépett valuta- és aranyforgalom-korlátozó intézkedések miatt a lakosság tulajdonában nem lehetett már külföldi valuta és törtarany vagy aranyérme. Villányi emberei módszeresen járták a szórakozóhelyeket, és megmotozták az embereket tiltott „kincseket” keresve. Ellenőrizték a kereskedőket is, hogy betartják-e a hatóság által megszabott, naponta változó árakat, vagy pult alól a hatósági ár felett sokszor 100 százalékkal többért árulják az engedély nélkül beszerzett árut. Az árdrágító kereskedők ellen eljárás indult, a tetten ért vendéglőket, kávéházakat, boltokat bezárták.
Pénz nélküli társadalom
A városlakók többségében hetibérben kapták a járandóságukat, a mezőgazdaságban foglalkoztatottaknak, napszámosoknak minden este készpénzben fizették ki a járandóságukat, de hiába. Júliusra már naponta oly mértékben nőtt az infláció, hogy ha két nullával többet írtak volna az előző nap kialkudott bér után, az sem fedezte volna a kialkudott értéket. Valamivel kedvezőbb volt az úgynevezett kommenciósok helyzete, akik – a szerződésük szerint – természetben kapták munkájuk ellenszolgáltatását. Gyakran az ipari üzemek is saját termékükben fizették ki a dolgozóikat, ami azután jó cserealapnak bizonyult a feketekereskedelemben.
A pénzromlás mértéke valóban elképesztő volt. A szegedi Délmagyarország az 1946. március 30-i szombati számában például azt írta, hogy a kenyérármegállapító értekezleten 95 ezer pengőre emelték fel a kenyér árát. Egy nappal később pedig a kenyér 150 ezer pengős kilónkénti árának azonnali hatállyal történő felemeléséről tudósított. A Szolnok megyei napilap, a Tiszavidék 1945. augusztus 14-én 3 pengőbe került, 1946. június 2-án 100 millió, június 6-án pedig 300 millió pengőt kellett érte adni – sorolja a történész.
De hol voltak már ezek az árak nyár közepére!? Hol volt az ezerpengős és a milliópengős!? A mindennapi élet egyre nehezebbé vált. A pénz címleteivel igen nehéz volt lépést tartani és még nehezebb számolni. Július elején például úgy egyszerűsítették a milpengővel való számolást, hogy kormányrendeletben bevezették az egy B-pengőt, vagyis az egybillió pengőt, amely a milpengő milliószorosa volt.
Amit ma megvehetsz, holnap már nem tudod
Július elejétől hetente változtak a MÁV, a HÉV és a Beszkárt tarifái. 1946. július 3-tól például egy autóbuszjegy ára 1000 billió pengőbe került a fővárosban, míg egy egy útra szóló vonatjegy a Budapest–Nyíregyháza viszonylatban 6000 billió pengőbe került. Július közepétől áttértek az adópengőben történő elszámolásra, háromnaponként emelték többszörösére a viteldíjakat. Július 22-én például a Budapest–Nyíregyháza közötti útra 108 millió adópengőbe került a vonatjegy. (Egy adópengő akkor 2.500.000 B-pengőt váltott ki! De 3 nappal később már csak 50.000.000 B-pengőt „ért” egy adópengő!)
Július 3-án egy kilogramm újkrumpli a Nagyvásártelepen 1700 billió, egy cső főzni való kukorica 150-180 B-pengő volt. Másnap ugyanott már az infláció mértékéhez igazítva az emelkedést 33000 B-pengőbe került egy kilogramm krumpli, és 3000-4000 B-pengő volt egy cső kukorica – és mindez hatósági áron. Július 7-én viszont már 1000 billióban számolták a piaci árakat: egy kilogramm krumpli 304,2 ezer billió pengőbe került. Felfogni is nehéz ezt a rohanó inflációt!
Július 4-én kezdődtek az immár hagyománnyá váló könyvnapok. A Világ újságírója jólesően nyugtázta, hogy különleges érdeklődés volt a versek iránt: Adyt egymillió billpengőn felüli árakon is vették. A nagyvárosok másfajta gondokkal is küzdöttek. Budapesten például július első hete végétől akadozott a háziszemét elszállítása. A székesfőváros köztisztasági ügyosztálya ezt azzal indokolta, hogy 100 métermázsa zabra volna szükségük a szemetet szállító lovak élelmezésére, a rosszul táplált állatok képtelenek húzni a kocsikat.
De veszélybe került az orvosi magánpraxis is. A békebeli időkben az egy vizitért felszámolt átlag 6 pengő helyett július elején 150 ezer adópengőt kellett fizetni, amiért például július 4-én csupán 3 dkg zsírt, vagy 2,5 dkg cukrot, vagy 15 dkg lisztet lehetett vásárolni!
A kiút
A koalíciós pártok – a kommunista párt tervei alapján – szanálási program kidolgozásáról döntöttek. Egyetértettek abban, hogy az új pénz a forint lesz, megteremtéséhez pedig megfelelő árutömeg szükséges, amely képes kielégíteni legalább a fogyasztók legalapvetőbb igényeit. Abban is megegyeztek, hogy bevezetését a nyári, méghozzá az aratást követő időszakra érdemes időzíteni, mivel ekkorra rendelkezésre áll már az új termés, és ez fontos volt az élelmiszerkészletek szempontjából.
A közszükségleti cikkeket gyártó vállalatokat arra kötelezték, hogy természetben, vagyis az általuk előállított termékkel adózzanak. Támogatták a jegyrendszer fenntartását, amely az elosztás szigorát biztosította, és segítette a készletek felhalmozását. A pénzügyi reformhoz adóreform is társult, új ár- és bérrendszer bevezetéséről is döntöttek. A bérek és fizetések alacsony szinten megvalósított egyenlősítése, akárcsak az érdemi tőkeképződés adóztatással, árrendszerrel történő megakadályozása, a mezőgazdaságot sújtó agrárolló alapvető szerepet játszottak a stabilizáció sikerében.
Az 1938. évihez képest − ez volt az utolsó békeév − az iparban dolgozók bére 0,5-es, az iparcikkek ára 4,97-es, a búza ára 2,0-ás szorzót kapott. Az állam bevételének számottevő része a megemelt adókból származott: az egyenes adóbevétel 28, a forgalmi adóbevétel pedig 75 százalékkal haladta meg a háború előttit.
Külföldi segítség az életben maradáshoz
A stabilizáció megteremtésének nemzetközi összefüggései is voltak, a forint aranyfedezete ugyanis még nem volt biztosított. Bár a pártok megegyeztek abban, hogy egy kg színaranynak 10 ezer forint aranyfedezetéül kell szolgálnia, a Magyar Nemzeti Bankban ez nem állt rendelkezésre. Nemesfémkészletünket ugyanis a nácik és a nyilasok elhurcolták még 1944-ben, és ez Németország nyugati megszállási zónájába került. Az amerikai kormány ígéretet tett a magyar aranykészletek visszaadására, ami a tengeren túli hatalom követeléseinek levonása után is 35 millió dollárt jelentett, tehát valóban fontos volt a forint aranyfedezete szempontjából – fogalmaz Palasik Mária. Ennek egy része 1946. augusztus 6-án valóban vissza is érkezett Magyarországra.
Az USA viszont nem járult hozzá a németországi és ausztriai megszállási övezetébe került, 1,5–2 milliárd dollárra becsült egyéb, elhurcolt magyar javak visszaadásához. A talpra álláshoz szükséges árukészlet bővítésére azonban a korábbi 10 millió dolláros hitelkeretet 15 millióra emelte, és hasonlóan fontos volt az a körülbelül 10 millió dollárt kitevő segély, amelyet segélyszervezetek, valamint többek között Dánia, az USA, Svájc és Svédország juttatott Magyarországnak élelmiszer, ruha és gyógyszer formájában.
A stabilizáció sikeréhez a Szovjetunió is hozzájárult azzal, hogy lehetővé tette a jóvátétel hátralévő részének fizetési halasztását, és hogy hazaszállítsák az Ausztria szovjet megszállási övezetébe került magyar javakat.
Végül feltakarították a pénzt…
A hazai pártok teljes mellszélességgel a stabilizációs program mellé álltak, és áldozatvállalásra kérték a lakosságot is. Szükség is volt rá: a pénzügyi konszolidációt megelőző hónapokban a bérből és fizetésből élők juttatásai csak arra voltak elegendők, hogy a munkaviszonyban élők dolgozni tudjanak, és családtagjaik se haljanak éhen. A parasztoktól pedig az állam nem csak a fölösleges, de a szükséges termékek egy részét is ellenszolgáltatás nélkül volt kénytelen igénybe venni. De megvolt az eredménye.
Megszűnt a világtörténelem máig legnagyobb inflációja. Az előző fizetési eszköz, a pengő olyan mértékben elértéktelenedett, hogy már beváltani sem lehetett. Egy új forint 400 ezer kvadrillió pengővel volt egyenértékű… 1946. augusztus 1-jén, amikor az új forintot bevezették, a budapesti utcákról kocsi számra takarították fel az utcaseprők a régi, értékét vesztett pénzt. Ezzel pedig lezárult II. világháború után is folytatódó megpróbáltatások legínségesebb szakasza − zárta a beszélgetést Palasik Mária.
