Az éhezés, a szegénység mindig személyes. Ugyanakkor a körülményekhez képest különféleképpen nyilvánul meg. Minden politikusnak, döntéshozónak, aki harcot hirdet ellene, fel kell tenni tehát a legalapvetőbb kérdést: milyen kitüntetett helyzetben tapasztalta ő maga meg? Egyszerűbben. Volt-e már szegény, éhezett-e? Tudja-e, mi ellen harcol?
A létminimum alatt él – becslések szerint – minden harmadik magyar. A nyomor elleni harc nem kormányzati ügy, de alaptétel, hogy a korgó gyomor miatt fokozódik az agresszió, a türelmetlenség, romlik a közbiztonság. A nyomor széle című blogunk bejegyzései alapján egyértelműen nyomon követhető, hogy 2011 októberében a gond nagyobb, mint tavaly. Több a szűkölködő, mélyebb a szegénység és a szakemberek nem zárják ki, hogy a létminimum alatt élők száma drámaian megugrik majd. Érthető a kormány szándéka, hogy a közmunkaprogrammal és a szociális juttatások csökkentésével munkára ösztönözné az embereket, de ha közben nincs hol dolgozni, akkor az elv visszaüt. A Magyar Szegénységellenes Hálózat szerint az országban „a dolgok régóta nem a jó irányba mennek: évek óta nő a szegénységben élők aránya, s a szegénység egyre rosszabb körülményeket – nagyon gyakran teljes nyomort – jelent.”
Ki a felelős?
A civilszervezet szerint a politikai hatalom birtokosainak nem fontos a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a jelenleg szegénységben élők csak saját sorsukat hagyják örökül, még gyerekeiknek sem lesz esélyük a kitörésre. Szociológusok szerint immár az alsó középosztály is veszélyben van, és – bár a szegénység többféleképpen határozható meg – a végeredmény a tömeges lecsúszás.
A társadalom nagy része elkülönítené a mélyszegénységben élőket – mondta lapunknak a minap Erős Ferenc szociálpszichológus, aki szerint erre a politika rá is játszik, és mára elérte, hogy úgy érezzük magunkat az országban, mint egy elmegyógyintézetben. „A társadalom legszegényebb része még nem eléggé szervezett ahhoz, hogy spontán mozgalmakat indítson vagy ilyen elégedetlenségi mozgalommal komoly eredményt érjen el. Ahhoz az is kellene, hogy valaki kanalizálja az érdekeiket, vállalja az irányításukat” – fogalmazott a társadalomkutató. Erős Ferenc szerint az most egy új helyzet, hogy „nagy tömegek éheznek, akik ráadásul sokszor területileg jól behatárolható helyeken élnek. Gondolok itt például a borsodi vagy ormánsági gettósodott térségekre. Aki éhes, annak bármi áron ki kell elégítenie ezt a fizikai szükségletét. Nyilván erre gondolnak az éhséglázadást vizionálók (…) A szegénységet könnyen lehet kriminalizálni. Ezért beszél a kormány egyfolytában arról, hogy meg kell erősíteni a közbiztonságot, hogy több rendőr kell, de „éhező emberek ellen ez csak látszatmegoldás”.
Kényszerpálya?
Ugyanakkor az korántsem igaz, hogy egy politikai közösségben csak a politikának van ereje. Egy jól működő világban a politika rózsaszínűre pingált sikerjelentéseiből senki sem vesz komolyan semmit. A politika pártsemlegesen akkor lesz igazán felháborító, amikor az ember szembesül azzal, hogy a „terülj, terülj asztalkám!” jelszó lejárt, vagy az éppen aktuális elit módosította. És ebben nincs semmi csoda, az elitnek nincs tapasztalata az éhségről, ha nem a hatalomról van szó. Magyarországon az éhezés, az, hogy valaki naponta nem jut elegendő élelmiszerhez, a becslések szerint mintegy 100 ezer embert érint – mondta a minap a Magyar Élelmiszerbank Egyesület elnöke. Az úgynevezett minőségi éhezés, amikor valaki nem jut elég húshoz, húskészítményhez, egyéb fehérjéhez, már 1-2 millió magyart érinthet, miközben az országban évente összesen mintegy 1,8 millió tonna élelmiszert nem használnak fe – tette hozzá Cseh Balázs.
Mindenki szegény
Változás akkor lehet, ha mindenki belátja: az ország szegény. Mindenki. Az utóbbi években több elemzés próbálta nagyon leegyszerűsítve azt igazolni, hogy Magyarországon – nemzetközi összehasonlításban – rendkívül alacsonyak a társadalmi különbségek. Vagy a vizsgálatok hamisak, vagy a hétköznapi tapasztalat, amely szerint a magyar családok igen nagy része alig tud felszínen maradni, miközben van egy igen gazdag réteg, amely persze nem bérből él, hanem csupa olyan jövedelemből, amelyet statisztikák nem mutatnak ki. Az ő politikai befolyásuk sokszorosa a havi fizetésre várókénak, az ő érdekük viszont az, hogy Magyarország alacsony bérekkel versenyezzen a nemzetközi gazdaságban. Mivel ők maguk nem ebből élnek, ezért nem fáj nekik amellett érvelni, hogy “túlságosan drága a magyar munkaerő”.
Még egyszer, polgári felelősség, közéleti hivatástudat kellene ahhoz, hogy az elit belássa, gazdagnak lenni jobb, mint szegénynek? Ha irritáló a magyar politika minősége, akkor mit mondjunk arról a tragédiáról, amit a magyarok életminősége közti különbség jelent? Emiatt közös a felelősség, mert lehet szegényeket istápolni, de amíg nincs össznépi alku az anyagi és nem anyagi javak (jog, kötelesség, életminőség….) méltányos elosztásában, addig idézőjeles a demokrácia is, mert ha sok a vesztes, akkor megalázott az ország.
