„Nem tudunk minden kuka mellett ott állni” – ezt mondta nekünk minapi villáminterjúnkban Kocsis Máté, aki bár csupán harmincéves, de már most látni a mozgásán, hogy hamarosan igen magasra ível majd a karrierje. Ő a nyolcker polgármestere, országgyűlési képviselő, a rendészeti bizottság elnöke, és két napja a Fidesz frakcióvezetője által felkért hajléktalanügyi referens. Plusz úgy néz ki, úgy beszél, úgy gesztikulál, olyan ambiciózus, mint – figyelem! – Lázár János. Ez új jelenség a narancs Napja alatt, ugyanis mostanáig kizárólag Orbán Viktor mintájára jöttek létre politika klónok. És ami szintén nóvum: Kocsisnak, úgy tetszik, gondolatai is támadnak – hogy ez előny-e, majd kiderül.
„Nem tudunk minden kutya farka alatt ott állni” – e széles asszociációt ébresztő mondat már egy csütörtöki sajtóbeszélgetésen hagyta el a referens száját. Amikor is azt vázolta: még a nyugdíjas néniket is meg kell büntetni, ha kakis zacskó nélkül sétáltatják pincsijüket. A kocsisi idea szerint nem csupán a tettenérést (flaszterre ürít az öleb) kell büntetni, hanem már az „állapotot” is. Vagyis, ha nincs tasak a gazdinál, vélelmezhető, hogy közterületen marad az adott pillanatban akár még látens kutyapiszok. Kocsis megjegyezte: pénz kell az ürülék eltakarítására, amit bírságból vagy ebadóból tudnak előteremteni – az előbbit választották.
Kocsis „közterületi Armageddont” vizionál a Józsefvárosba, aminek fő oka nem is a fenti szarügy, sokkal inkább a hajléktalanok helyzete. A nyolckerben kétezer-hétszáz közterületi otthontalant tartanak nyilván – becslés szerint minden második magyar homlesz itt húzza meg magát. Közülük legföljebb száz a helyi, a többieket „idetranszponálták vidéki városokból”, véli a polgármester. Aki állítja, számos „megyei jogú városok önkormányzata” kecsegteti azzal „gusztustalan módon” a saját elesettjeit, hogy Budapesten munkalehetőség és sűrűre szőtt szociális háló fogadja őket. „Még a vonatjegyet is megveszik nekik. Csak oda.” Kocsis faggatózásunkra is csupán annyit volt hajlandó elárulni, hogy „nem Győr az a város” ahol ez a csúfság rendszeresen megesik (Borkai fellélegezhet), valamint „mindkét politikai oldalon találni ilyen települést”.
Házirendfenntartás
Név nélkül persze vádaskodássá szelídül a vád. Még szerencse (?), hogy koncepcióban erősebb Kocsis. A koncepció tárgya: a közterületi hajléktalankodás felszámolása először a kerületben, aztán a fővárosban, majd az egész országban. A Terv első lépése szeptember végén realizálódott egy józsefvárosi népszavazáson. Három témában kérdezték a helyieket: hatályban maradjon-e a kukázást tiltó rendelet, tiltsák-e a közterületen történő életvitelszerű lakhatást, és tárgyaljon-e a kerület a fővárossal a „hajléktalanellátás színvonalának emelése és a kerület hajléktalanokkal kapcsolatos tehermentesítése érdekében”. A referendum szerény érdeklődés mellett érvénytelen lett, miközben a döntő többség három igent ikszelt.
Kocsis persze hatalmas sikerként értékelte a történteket, majd tán jutalomként e héten megkapta azt a bizonyos országos hajléktalanügyi referensi megbízatást Lázártól. És ahogy illő is egy aligharmincastól, be is lelkesedett azon nyomban. Azt ígéri, hogy Tarlósék és a Belügyminisztérium segítségével december elején néhány nap alatt eltüntetik a hajléktalanokat a fővárosi közterületekről. Mégpedig úgy, hogy a tél első napján három szállót nyitnak meg összesen hatszáz férőhellyel, ahová „ha kell, kényszerrel fogjuk becibálni” az otthontalanokat. Az akciót, ahogy azt az ellenfeleinek üzenő Kocsis mondja, „lehet üldözésnek hívni vagy börtönnek, csak ez nem lenne igaz”.
Azokat, akik a hajléktalanná válásuk előtt legalább öt évig hivatalosan is józsefvárosi lakosok voltak, különleges figyelem illeti a nyolckerben: először is alapos, mindenre kiterjedő elbeszélgetés, aztán „vetkőztetés”, tisztasági fürdő, fertőtlenítés, nagymosás, majd orvosi vizsgálat az Auróra utcai rendelőben. Eztán vallási preferenciáról kell (lehet) számot adni, majd ez alapján a megfelelő felekezet szeretetszolgálatához irányítják a szerencsés szerencsétleneket.
„Felmérve állapotukat, munkát kínálunk nekik, programot állítunk fel az életükre… Aki gyengébb fizikumú, az mondjuk portás lesz egy iskolában, ahol egész nap ülhet.” Akinél van sansz, annak megpróbálják „újraegyesíteni a családját”. Aki igyekvő, az „három-négy férőhelyes” lakásba utalódhat (Koszorú utca 4-6.). Majd az igyekvők legigyekvőbbei igazi társasházba kerülnek – utánkövetéssel! Egy év elteltével az önkormányzat lelkiismeretes alkalmazottai kikérdezik a ház többi lakóját: jól viseli-e magát az illető, “képes-e önálló társasházi életre”. Ha igen, akkor örülünk.
Mindezzel csak egy a baj: a nyolcadik kerület csupán úgy hetven hajléktalant képes ezen ideális állapotig eljuttatni. Az viszont mind a kétezer-hétszáz nyilvántartottra vonatkozik, hogy ha decemberben még felszólításra sem vonul be valamelyik szállóra, akkor rendőr kíséri be őt. A műotthon kapujában a nap huszonnégy órájában szerv posztol majd, kinek dolga az igazoltatás és a házirendfenntartás. Mivel „a szálló nem börtön”, a lakók szabadon kijárhatnak, akár „talajrészegre is ihatják magukat harmincforintos kannásborral, amitől megvakulnak”, bár Kocsis Máté ezt nem ajánlja. Aztán akár józanul, akár delíriumban, de kötelesek visszamenni/tántorogni/kúszni, ugyanis, ha újfent „közterületen történő életvitelszerű lakhatáson” kapják őket, ismét jön a szállóba tuszkolás – hogy ne legyenek szem előtt és hogy ne fagyjanak meg.
Mi több: százötvenezer forintig terjedő pénzbírságot róhatnak ki rájuk, s mivel ennek kifizetése nem életszerű, jöhet a közmunkára váltás – de ezt a pallóst csak akkor alkalmazná Kocsis, ha már minden együttműködőnek jut fedél.
Bevállalós
Kérdeztük Kocsist, meddig játszható ez a beviszünk, kisétálok, megint beviszünk, megint kisétálok csikicsuki. A láthatóan kidolgozatlan válasz: két-három kör után elzárás a büntetés. Hogy hová, mennyi időre, az egyelőre talány. „Ez már rendészeti kérdés. Ha valaki így akar élni, azt Budapest közterületein nem teheti.” De addig is „mindenkit be kell rángatni fűtött helyre”.
A referens úgy véli, „tízből hat egyelőre nem akar változtatni az életvitelén, vele le kell ülni, kitisztítani az elméjét az alkohol és a kábítószer hatása alól”, aztán bírni megújulásra; „a zöm menthető, én hetvenet bevállalok” – így szól a politikus vállalása.
„A rövid távú terv természetesen nem az, hogy mindegyiküket integráljuk a társadalomba, hanem az, hogy idén télen ne fagyjon meg senki… vagy legföljebb két-három ember, persze az is sok” – így a kerületgazda. Ami komoly terv, ugyanis a legutóbbi tél százharmincegy áldozatot szedett ebben a körben. Ha Kocsis – Tarlósostul, Pintérestül – tíz vagy akár száz alá szorítja ezt a számot, kalapot emelünk. De tényleg. Amire elvileg személyesen is adódik lehetőségünk, ugyanis a referens ígéri: a „reintegrált hajléktalanok” legsikeresebbjeit, mint valami mlm-gyűlésen, bemutatja egy év múlva a sajtónak.
És akkor majd példaként állítódik az ország elé a józsefvárosi (budapesti) hajléktalanítási modell. Pontosabban: kötelező példaként, ugyanis Kocsis azt mondja, „ha kell, jogszabályalkotással fogjuk elérni, hogy minden település vegye ki a részét” a saját homleszeinek gondozásából.
Vonyítók
Ahogy már említettük, az amúgy jogi végzettségű politikus az Országgyűlés rendvédelmi bizottságának feje, s mint ilyen, képtelen kibújni militáns habitusából. Még egy elsős pszichológushallgató is jelesesélyes évfolyamdolgozatot alapozhatna a következő mondatra: „Én nem vagyok egy elvetemült állat, akit úgy neveltek a szülei, hogy rúgjon bele a szegényekbe.”
Kocsis beszélt a személyi igazolványukat évente akár tízszer is úgymond elveszítő, a lakásmaffia által kihasznált homleszekről, és szólt a koldusmaffiákról, melyeket „titkosszolgálati módszerekkel fel kell deríteni, beépülni és felrúgni az egészet”. A civilszervezetek demokráciát és egyéni szabadságjogokat féltő felszólamlásaira – nem szabadulva az animális gondolatvilágból – azt mondja: „Lehet itt vonyítani, de…”
A minap videót látott a Youtube-on, melyben „jómódú huszonéves hülyegyerekek” némi készpénzzel röhögve rábírnak egy hajléktalant, hogy meztelenül besétáljon egy áruházba. Kocsis minimum két év börtönnel büntetné az ilyet. „Legyen olyan tényállás a Btk-ban, hogy az emberek megalázásának tilalma!” Gyanítjuk: lesz.
Kocsis jóvoltából fény derült egy közel két évtizedes anomáliára, éspedig: Magyarországon már 1992 óta lehetőség van közterületre bejelenteni az állandó lakóhelyet. „Nem tudom, ki találta ki ezt az állatságot… ekkora böszmeséget még nem csinált ország az EU-ban” – minősít Doktor Referens, aki természetesen ez ügyben is passzusmódosítást ígér. De hogyan! „Jeleztem Lázár Jánosnak, hogy szüntessük meg.” Ugye, hogy a gén nem vész el!
De fini!
A polgármester szerint nem több pénzre van szükség, csupán okosan kell elkölteni a mostani forrásokat: évi nyolcmilliárdot ad az állam, százmilliókat az önkormányzatok, plusz a civilszervezetek is összekalapoznak valamennyit egy százalékból meg direkt is; ez valóban nem kevés, ha tényleg igaz, hogy „csupán” bő ötezer hajléktalan van az országban. Persze az is lehet, hogy nem a számmal kell bűvészkedni, hanem magával a definícióval. Ki is számít hajléktalannak? Vagy inkább kérdezzük úgy: ki nem számít annak az utcán hálók közül? Kocsis azt mondja, olyanok is parkokban töltik az életüket, akiknek amúgy „egyperegyes” ingatlant találni a nevükön. Ők azok – véli -, akik a családjukból kilépve inni kezdenek, és kint felejtik magukat a szabad ég alatt. Nos, a kocsisi definíció szerint ők nem homleszek.
Akad még egy renitens kategória: „A menekültszállókon olyan külföldieket is ellátunk, akiket a hatóságok kitoloncoltak, de ők nem hajlandóak elhagyni az országot. Hát micsoda állatság ez!” Jókora.
Mi több, „a hajléktalanszállók ma hét közben gyakorlatilag munkásszállókként üzemelnek”, a fővárosban dolgozó vidékiek itt húzzák meg magukat – olcsóbban kijönnek, mintha „rendes helyen” kéne szobát bérelniük.
Így aztán egyrészt nem jut hely az igazi (saját ingatlannal és számottevő jövedelemmel nem rendelkező, valamint magyar) hajléktalanoknak. De amelyikük netán mégis beférne, annak napi ezer forintot kell fizetnie („Ez egy marha helyzet!”), ráadásul spártai körülmények között, „rettegve” kénytelen tölteni az éjszakát.
Első javaslat: „Definiáljuk, ki a valós hajléktalan!” Javaslat 2.: Az „igazi” hajléktalannak ne kelljen fizetnie a szolgáltatásért.
Kocsis szavaiból azt hüvelyezzük ki, hogy nem szimpla bénázást sejt a civil hajléktalanellátó szervezetek tevékenységében: „Nem kívánom őket egyelőre semmivel sem megvádolni, de nem arra törekszenek, hogy a valós hajléktalanokat ellássák.”
Hangsúly az egyelőre szavacskán. Budai Gyula melegít.
A szendviccsel, pogival, sütivel, gyümölcslével, ásványvízzel, kávéval ellátott monstre sajtóbeszélgetés (javaslatunk legközelebbre: csapvíz, zsíroskenyér, komolyan) végét sajnos nem tudtuk megvárni. Valami olyasmi mondatra távoztunk, hogy „kicsit túlbeszéltem, de látják, tele vagyok gondolatokkal”.
Fog ez alakulni.
