Abban mindenki egyetért, hogy ma nem jól működik az iskola. Az okokat keresve ugyanakkor már nincs ilyen egyetértés. Ön szerint miért mondanak csődöt az eddig – sokak szerint – bevált nevelési, oktatási módszerek?
Az iskola száz éve ugyanazt csinálja, miközben a világ gyökeresen megváltozott körülötte: ma is az ismeretanyag átadását tekinti elsődleges feladatának. Amíg a világ lassan változott, ez működött is, de mára úgy felgyorsult a változás, hogy azt sem tudjuk megmondani, mire lesz szüksége a most elsős gyereknek végzős korára. Nem árt, ha tudjuk, amit a nagyapáink is tudtak, de ennél fontosabb, hogy a gyerekek tanulóképessége fejlődjön, hogy pozitív attitűd alakuljon ki bennük a tanulás iránt. Hiszen – bár azt még nem tudjuk, hogy pontosan mit, de – valószínűleg állandóan tanulniuk kell majd felnőttként is. Fontos, hogy a személyiségük fejlődjön, hogy tudják, mi az, ami értékes, mit érdemes csinálni, mitől kell óvakodni, hogyan lehet együttműködni. A fiatalok egyre önállóbbak lesznek. Az internet világában nem lehet eltiltani őket az információk sokaságától, és ezeket az információkat már nem az iskola, a tanár adja át nekik. Világszerte indult egy mozgalom az „iskolátlan társadalomért” (deschooling society). Szülői csoportok jönnek rá arra, hogy azt az időt, amit a gyerekek az iskolában töltenek, sokkal értelmesebben el tudják tölteni otthon. Ha szükséges, akkor a vizsgák idejére megtanulják a kötelező anyagot is, de emellett sok minden mást is megtanulnak. Ha az iskola nem képes együtthaladni az idővel, akkor meg fog szűnni. Illetve már csak arra a másodlagos funkciójára lesz szükség, hogy megoldja a gyerekek „tárolását”, amíg a szülők dolgoznak. Nem szabadna hagyni, hogy ez legyen a fő irány.
Iskola nélküli társadalom – ez azért nagyon radikálisan hangzik. Ma az oktatásirányítás épp az ellenkezőjét tűzte zászlajára: az állam minél nagyobb beleszólását az iskolába, az oktatásba egységes, központi tantervekkel, ellenőrzésekkel, állami fenntartással satöbbi.
Én úgy gondolom, ez tévút. Nincs az a minisztérium, amelyik meg tudja mondani, hogy Kazincbarcikán, a 3. számú iskolában, a 4.b-ben mit kell tanítani szeptember 25-én. Ezt csak az a tanár tudja, aki aznap, abban az osztályban bent van. Ahelyett hogy felelősséget vennének el a tanároktól, még nagyobb felelősséget, szabadságot kellene adni nekik. A gyereknevelést nem lehet sztenderdizálni.
“A gyereknevelést nem lehet sztenderdizálni” – Fotó: Kummer János / fn.hu
A hamarosan megjelenő A tanulás szabadsága Magyarországon című kötetben a jól működő magyar alternatív pedagógiákat mutatják be. Ezek a pedagógiák általában kooperációra építik az oktatási folyamatokat. A pedagógiai diskurzusokban állandóan előjön az a kérdés, hogy versengésre vagy együttműködésre neveljünk? El lehet ezt a kettőt választani egymástól?
Az embereknek versenyszerű és együttműködési helyzetekben is helyt kell állniuk. Sem a versengés, sem az együttműködés gyakorlását nem lenne szabad elhanyagolni az iskolákban. Egy versenyistállóvá váló iskolában azt kell hangsúlyozni, hogy az egész élet nem lóverseny, az emberek együttműködésére is szükség van. Ha egy iskola túlzottan kiszakad a társadalomból, és azt mondja, mi nem versengünk, csak együttműködünk, akkor rá kell mutatni, hogy bizony az életben gyakran versenyezni kell. A kisebb gyerekeknél kevésbé kellene hangsúlyozni a versenyhelyzetet, mint később.
Az alternatív iskolákkal szemben az szokott lenni az egyik legfontosabb ellenérv, hogy az odajáró gyerekek nehezen illeszkednek be egy másik, normál iskolába, akár költözés, akár továbbtanulásról van szó. Ez valós probléma?
Igen. Általában is igaz, hogy ha az ember megszokott egy környezetet, akkor egy attól nagyon eltérő környezetbe nehezen illeszkedik be. A személyközpontú iskolákba járó gyerekek megszenvedik, ha át kell menniük egy másik iskolába, vagy ha középiskolába kerülnek. Ettől függetlenül, az a tapasztalatom, hogy az első iskolai éveket érdemes ilyen meleg, elfogadó környezetben eltölteni, mert ettől megerősödik a gyerek. A hagyományos iskolai környezetben általában a tanár az, aki mindig megmondja, mit csináljon a gyerek. Akár a hadseregben. A jó alternatív iskolákban a gyerekek megtapasztalják, hogy számít, amit ők akarnak. Megtanulják, hogy vannak korlátok, de ezek a korlátok sokkal szélesebbek, mint gondolják.
Készült olyan felmérés, hogy az alternatív iskolákból kikerülők mennyire sikeresek az életben, a munkaerőpiacon?
Világszerte rengeteg kutatás volt e téren, Magyarországon alig. A nemzetközi vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az „alternatív gyerekek” körülbelül ugyanannyit tanulnak meg a hagyományos tananyagból, mint a többiek, de emellett más területeken – többek közt a személyiség fejlődését, a kreativitást, az önállóságot tekintve – sokkal jobbak.
“Nem azt keresik, aki jól tud felelni az iskolában szokásos kérdésekre” – Fotó: Kummer János / fn.hu
A munkaerőpiacon ezek fontos értékek? Mi kell ma egy jó munkahelyre való bekerüléshez?
A munkaerőpiac nem azt az embert keresi, aki viszonylag jól tud felelni az iskolában szokásos kérdésekre. Olyan személyiség-tulajdonságot keres a jelentkezőkben, mint az önállóság, az együttműködési készség, a kreativitás, a fejlett személyiség, a jó tanulási képesség, és a belső motiváció. Minél kreatívabb munkáról van szó, annál kevésbé lehet külső motivációval jó teljesítményt elérni. Vannak természetesen egyhangú, monoton munkák. Itt „jól tudja hasznosítani” a munkavállaló azt a – sajnos sok tanulói útra jellemző – iskolai tapasztalatot, hogy ott is olyat kellett csinálnia, amit nem szeretett. Ezeken a „nemszeretem” munkahelyeken is megcsinálják az emberek, amit kell, de így az életük jelentős része, a gyerekkoruktól a felnőttkorukig úgy telik el, hogy olyat csinálnak, amit nem szeretnek. (Persze megmarad a szabadidejük, és a gondolkodásuk szabadsága.)
Tudjuk, hogy nem lehet minden munka örömteli, kreatív, és minden munkának vannak kellemetlen részletei is, de mégiscsak arra kellene törekedni, hogy egyre több ember végezzen olyan tevékenységet, aminek értelmét látja, és amiben a kedvét leli. Ehhez az kell, hogy az iskolában is egyre több gyerek olyasmit csináljon, aminek értelmét látja, és kedvét leli.
Klein Sándor a hatvanas évek második felében a Budapesti Műszaki Egyetemen tanított. Mint mondja, „már annak idején sem elsősorban az egyetemi fizetésünkből éltünk, ha pénzt akartunk keresni, vállalati megrendeléseket is igyekeztünk teljesíteni”. Az akkori főnöke, Vaszkó Mihály, aki a munkapszichológia egyik fontos személyisége volt, előadásokat tartott vállalatvezetőknek. Ezeken az előadásokon mindig hangsúlyozta, hogy a pszichológia mennyire fontos a reklámban, illetve hogy a reklám lényeges dolog, amely növelheti az eladásokat. Az egyik előadása után a Budapesti Tejipari Vállalat akkori „feje” a szaván akarta fogni Vaszkót: azt mondta, most hoztunk be a Szovjetunióból egy érdekes terméket, egy csokoládéval bevont túrórudat, tervezze meg reklámpszichológiai alapon a bevezetését. Vaszkó továbbadta a feladatot tanársegédjének, Klein Sándornak.
Klein akkoriban az Iparművészeti Főiskolán is tanított vizuális pszichológiát, két ottani hallgatóját kérte fel a csomagolás tervezésére. Ők találták ki, ők tervezték meg az új termék teljes megjelenését: a csomagolást, a doboztervet és a plakátokat, újsághirdetéseket is. Az ő ötletük volt az egész pöttyös koncepció. Klein pedig kitalálta a nevet: Túró Rudi.
A név népszerűvé tette a terméket, de megakadályozta Klein további reklámpszichológiai karrierjét. Óriási botrány kerekedett ugyanis az elnevezésből. Már csomagolták az első láda Túró Rudit, a hirdetések egy része már nyomdában volt, amikor telefont kapott a Tejipari Vállalat igazgatójától, hogy nagy baj van. A Lapkiadó Vállalat reklám osztályának vezetője egy levélben egyszerűen letiltotta a reklámokat a következő indoklással: „Fenti erkölcstelen elnevezésű termék reklámozását a kiadásunkban megjelenő lapokban nem engedélyezem.”
Végül néhány helyen megjelenhettek a hirdetések, de Klein reklámpszichológiai karrierjének véget vetett ez a kis levél. Klein tízezer forintot kapott a vállalattól munkájáért.
Mennyire fontos, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában?
Nagyon. Ha nem érzi jól magát az iskolában, akkor ott valami nincs rendben, valami rossz dolog történik. Mérei Ferenc mondta, hogy menekülni kell azokról a helyekről, ahol untatnak.
A gyerekek nem tudnak menekülni az iskolából, az unalmas órákról…
Nem, ők ilyen értelemben foglyok az iskolában. És csodálkozunk, ha lázadnak ez ellen a fogság ellen… Az – egyre hosszabb – iskolai évek nem pusztán arra valók, hogy felkészüljünk a későbbi életünkre, hanem arra is, hogy élvezzük életünknek ezt a szakaszát. Azt gyorsan hozzáteszem, az iskola nem cirkusz, nem mutatványosbódé. Ez a másik véglet, és a végletek általában nem jók. Az általános iskola egy olyan szakasza az életnek, amikor az ember agya még nagyon képlékeny, alakítható, ezeket az éveket nem szabad elvesztegetni. Kihívást jelentő feladatokat kell adni a gyereknek. Arra is figyelnünk kellene, hogy a gyerekek ugyanúgy különböznek egymástól, mint a felnőttek. Azt érdekes módon természetesnek vesszük, hogy az egyik felnőtt a számítástechnika iránt, a másik az irodalom iránt érdeklődik, de a gyerektől elvárjuk, hogy minden területen jól teljesítsen. Oda kellene figyelni, mi az, ami igazán érdekli, mik az erősségei, és azt kellene tovább erősíteni. Az iskolának a gyerekre kell figyelnie. Természetesen a tanárnak is jól kell éreznie magát az iskolában, mert csak akkor tud olyan környezetet teremteni, ahol a gyerek is jól érzi magát.
“A gyerekek foglyok az iskolában” – Fotó: Kummer János / fn.hu
Ha már a tanároknál tartunk. A pedagógusképzésbe valahogy nem tud beszivárogni az a fajta szemlélet, hogy az egyre gyorsabban változó világban új tanárszerepre van szükség. Van arra esély, hogy a személyközpontú oktatási formák is megjelenjenek a képzésben?
Az egész pedagógiai gyakorlat kulcskérdése a jó tanár. Nem a környezet, nem a tananyag, nem a jó módszer. Ezek mind fontos dolgok, de ennél sokkal fontosabb a jó tanár. A tanárok átképzésében van lehetőség, de az igazi lehetőség a pedagógusképzésben volna. Az lenne a jó, ha már eleve a legjobbak mennének a tanári pályára, a képzés jó színvonalú, jó szemléletű lenne, és a végzett tanárok ott maradnának a pályán. De nagy kérdés, kik a legjobbak? Egy matematikatanárnál fontos, hogy tudja, értse és szeresse a matematikát, de az igazán fontos az, hogy tudja tanítani. És hogy a matematika tanításának ürügyén a gyerekek személyiségét tudja fejleszteni. A személyiség fejlődését csak fejlett személyiségű tanár tudja elősegíteni. Ezért a pedagógusképzés során intenzíven törekedni kellene a tanárok gyerekekkel kapcsolatos attitűdjének fejlesztésére, arra hogy őszinték, empatikusak, elfogadók legyenek, és arra, hogy nekik is pozitív legyen az attitűdjük a tantárgyuk iránt.
Vekerdy Tamás szerint, ha egy oktatási rendszerben 3-5 százalék alternatív iskola működik, az már átütő erejű hatással van a rendszerre. Milyen mértékben van jelen a magyar közoktatásban ez a szemlélet?
Ezt nem lehet pontosan megmondani, de szerintem nincs meg a 3 százalék. Az „Alternatív pedagógiai irányzatok, iskolák, tanárok, tantárgyak” – ez most megjelenő könyvünk alcíme – mindig is a kisebbséget fogják megjeleníteni az oktatási rendszerben. De erre a kisebbségre nagy szükség van, és jó, ha a többség is odafigyel ezekre. Nem kell eltanulni tőlük mindent, de nagyon sok mindent el lehet tanulni tőlük, amit alkalmazni lehet minden iskolában.
Klein Sándor (Budapest, 1941. március 26.)
a pszichológiai tudomány doktora (DSc)
Klein Sándor pedagógia iránti elkötelezettsége, mint mondja, nem a budai iskoláskorára vezethető vissza. Nem járt sem különösebben jó, sem különösebben rossz iskolákba. Kezdetben irodalmár akart lenni, de nem vették fel, ezért elment fizikai munkásnak. Egy idő után úgy gondolta, nem kockáztat, és oda adja be a jelentkezését, ahova biztosan fölveszik: matematika-fizika tanárnak. Föl is vették. Egy idő után rájött, hogy nem akar öt évig csak számokkal, képletekkel foglalkozni, ezért a fizika helyett felvette a pszichológiát. Egyszerre végzett matematika tanárként és pszichológusként.
A Budapesti Műszaki Egyetemen kezdett el tanítani munkapszichológiát (ekkor volt a sikeres és botrányos reklámpszichológiai kitérője: a Túró Rudi-kampány). Közben bekapcsolódott a Varga Tamás-féle komplex matematikatanítási módszer pszichológiai hatásvizsgálatába. Ez vezette el Kanadába Dienes Zoltánhoz, akinek a pszichomatematikai intézetében két évet töltött.
Közben megismerkedett a legnagyobb humanisztikus pszichológussal, Carl Rogers-szel, újra a pedagógia felé fordult, mint mondja „megpróbálta megváltani a magyar pedagógiát”. A Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola pszichológia tanszékének lett a vezetője, ahol ahelyett hogy tananyagot, pszichológiát tanított volna, kis és nagycsoportban személyiségfejlesztéssel foglalkozott. Rogerset 1984-ben, 1986-ban Szegedre is meghívta, ahol egyhetes személyközpontú tréningeket tartottak. „300 ember ült körbe a Szegedi Ifjúsági Házban és egy hétig, és arról beszéltünk, amiről akartunk. Ez akkor, 1984-ben nagy szó volt. Sok embernek megváltoztatta a szemléletét, életét” – emlékszik vissza. Később a pécsi egyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézetében lett tanszékvezető. Nemrég nevezték ki professor emeritusnak.
Lényegében kétféle dologgal foglalkoztam, pedagógiai pszichológiával és munkalélektannal –mondja. E témakörökben számos könyve, publikációja jelent meg több nyelven. A hetekben jön ki a Soponyai Dórával közösen szerkesztett A tanulás szabadsága Magyarországon (Alternatív pedagógiai irányzatok, iskolák, tanárok, tantárgyak) című kötet.
