Nemrég azt nyilatkozta, hogy Magyarország irányt váltott: a tudásalapú társadalom kiépítése helyett betanított munkára épülő gazdaság kialakítását célozza meg. Egyes intézkedések valóban erre mutatnak, de a különböző uniós vállalásokban nincs ilyen trendfordulás. Ön szerint van egységes kormányzati stratégia, vízió e tekintetben?
Egységes kormányakaratról beszélni talán túlzás lenne, inkább politikai érdekek harcáról van szó. Az Új Magyarország Tervben (amely jórészt az uniós források elosztását jelenti) Matolcsy György és Fellegi Tamás a magas hozzáadott értéket termelő, high-tech, környezetbarát, fenntartható gazdasági irány mellett tette le a voksát. A közpolitikát a hétköznapokban ezzel szemben sokkal inkább egy másik érdekcsoport alakítja, amelyet a legmarkánsabban Demján Sándor képvisel. Ez a csoport ipari termelésben, bérmunkában, összeszerelésben, szakmunkásban, betanított munkásban gondolkodik. A szakmunkások számának drasztikus növelését szorgalmazzák, a tankötelezettségi korhatár 15 évre csökkentését, a felsőoktatási keretszámok megvágását. Ez egy elég koherens elképzelés, ami láthatóan alakot tud ölteni, van elég erő arra, hogy a tárcákhoz benyomják. Ugyanakkor nem beszélhetünk egységes kormányzati irányról. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) ellenzi ezt a szemléletet, az oktatási intézmények, különösen az egyetemek szintén makacsul ellenállnak. Viszont a gazdasági kamarán, az oda köthető személyeken keresztül erősen hat Orbán Viktor köreire.
“Nincs tömegprobléma a felsőoktatásban” Fotó: Kummer János / fn.hu
Ha nem is tudjuk, mennyire szívesen, de a NEFMI mégis magáévá tette ezt a kamarai szemléletet. A felsőoktatási törvény koncepciója például radikálisan csökkentené az államilag finanszírozott hallgatók számát.
Erős nyomás alatt van az oktatási államtitkárság. A Széll Kálmán Tervvel jött el az a pillanat, amikor az azonnal munkába állítani kívánó vonal megerősödött. A gazdasági minisztériumban lévő pénzügyesek költségcsökkentésben gondolkodnak, nekik ez a dolguk. A márciusban bejelentett tervben összekapcsolódott a „nem kell annyit tanulni”-elv azzal, hogy „nem is fizetjük meg ezeket a tanulmányokat”.
A Demján Sándor és Parragh László által vázolt elképzelések jó része különböző – a közvélekedésben is erősen jelen lévő – mítoszokra épül. Például a diplomás túlképzésre, a diplomás munkanélküliségre. Az ugyanakkor hétköznapi tapasztalat, hogy nem lehet találni egy jó szakmunkást. Nem lehet e mítoszokban mégis valami?
Aki felsőoktatási tanulmányokra adja a fejét, az nem lesz csőszerelő vagy asztalos. A bolognai rendszer szépen kezeli a felsőoktatás tömegesedését. Azt látjuk, hogy a hároméves alapszak elvégzése után egyre nagyobb számban mennek el dolgozni a hallgatók, és csak egy részük megy vissza mesterképzésre 2-3-4 év múlva. A közvélekedéssel ellentétben a Bologna-rendszer az eredeti tervek szerint, ragyogóan működik, betölti a szerepét. Három év tanulmány után a fiatalok nagy részét kiteríti a munkaerőpiacra. Nincs tömegprobléma a felsőoktatásban.
De ez még mindig nem oldja meg a szakmunkáshiány problémáját…
A munkaadók egyáltalán nem arról számolnak be, hogy nincs elég szakmunkás. Sokkal inkább arról, hogy a mai „szakik” nem elég megbízhatóak, alacsony a munkamoráljuk vagy nem elég felkészültek. Ha pedig felkészültek és megbízhatóak, akkor nem mobilisak, nem hajlandók átmenni egy másik városba a munka miatt. A helyzet sokkal összetettebb annál, hogy egyszerűen kijelentsük, nincsenek elegen. Hangsúlyozom, ma a fő baj az emberi minőséggel van. Ha minden szakmunkás mellé ellenőrt kell állítani, mert mondjuk nem lehet rábízni egy percre sem egy géptermet vagy kávéházat, akkor tényleg elég nehéz alkalmazni ezeket az embereket. Én a munkaerőpiacon azt látom, hogy a képzettségtől nagyjából függetlenül erősen felértékelődik a személyiség és a megbízhatóság. Aki megbízható, azt felveszik, legfeljebb cégen belül átképzik, a többiekkel pedig, akikkel elemi gondok vannak, nem.
A kormány a kamarával kéz a kézben erősen gyakorlatorientált, lerövidített szakképzést képzel el, ami lemond az általános műveltség átadásáról, az alapvető kompetenciák fejlesztéséről. Akkor ez zsákutca?
Igen. Minden szakmunkásnak szüksége van egy erős általános képzésre is. Nem állítom, hogy Batsányi János-verseket meg a citromsavciklust kell nekik tanítani, mert azt nem szeretik, és tele vannak kudarcélménnyel az általános iskolából. Inkább valamifajta személyiségfejlesztésnek nevezném ezt. Erre egyébként már vannak működő, sikeres kísérletek. Ez a közismereti pedagógusok számára persze jelentős megújulási kényszert jelentene, de nem szűnne meg az álláshelyük.
“Magyarországon még nem dőltek el a dolgok” Fotó: Kummer János / fn.hu
A hároméves német modellhez hasonlított duális képzés már eldöntött tény. Biztos, hogy nem javít a munkaerőpiacon, ha gyorsan elvégzik a gyerekek az esztergályosképzést és beállnak dolgozni?
Az Európai Unió a tudásgazdaságra állt rá. Ez eldöntött tény, amit előbb-utóbb követnünk kell. A termelés mindenhonnan kiszorul, ahol az életszínvonal, az életminőség, a bérek, a költségek elérnek egy bizonyos szintet. Épp mostanában a tengerparti kínai nagyvárosokból szorul ki a termelés és települ be az ország belsejébe, sőt Vietnamba, Afrikába húzódik át. Túl jól élnek ahhoz, hogy napi 12 órában cipőtalpakat gyártsanak. Ez a folyamat Európában már lezajlott. Eltűnt a nagyipar, amit nálunk Demján Sándor az Ikarus buszokkal, Globus konzervekkel, targoncákkal, textillel kapcsolatban emleget nosztalgikusan. Helyébe szolgáltatásoknak és nagy hozzáadott értékű dolgoknak kell jönniük. Magyarországnak – hasonlóan mondjuk a portugálokhoz, spanyolokhoz – két problémája van. Az egyik, hogy nincs olyan innovációs eredményünk, ami húzná ezt az új gazdaságot. Folyamatosan föltalálunk ugyan dolgokat, de képtelenek vagyunk még mindig itthon pénzre váltani, alkalmazni azokat. Kiviszik az országból, és máshol alkalmazzák. Ez nem új, száz éve így van. Tucatnyi Nobel-díjasunk van, de ebből semmit nem profitáltunk. A másik probléma, hogy a népességnek van egy jelentős százaléka, aki még a szolgáltatásokban is alig foglalkoztatható. Ha a most tervezett közmunkaprogramot értelmesen megcsinálnák – egyelőre nem ebbe az irányba mutatnak a jelek –, akkor oda bevonhatóak lennének ezek az emberek. A másik oldalon pedig meg kell erősödnie a tudásgazdaságnak, és a szolgáltatásoknak. Erről szól a Barroso-terv, az EU 2020 stratégia. Amelyik ország ezt nem tudja megugrani a következő tíz évben, az az EU-n belüli tartós válságövezetté válik. Ilyen országok már láthatók. Európa déli perifériája nagy valószínűséggel ezt nem ugorja meg, és ugyanez lesz a felvett balkáni országokkal. Magyarországon még nem dőltek el a dolgok.
Az EU nem hagyhatja, hogy tartós válságövezetek alakuljanak ki a területén, valamit kezdenie kell majd ezekkel.
Radikális elképzelések érlelődnek egy többsebességes Európáról, egy kipucolt, megmentett szűkebb eurózónáról, az elitklubról. Elvégre az USA és Kanada is egy szabadkereskedelmi övezetbe tartozik Mexikóval. Mégis, ha átlépjük a határt Mexikónál, mindenki tudja, hogy az már egy másik világ. Az a harmadik világ. Ez a kontraszt az EU-ban is meg fog jelenni. A ma még szent tehénnek tartott unión belüli kiegyenlítődési forgatókönyvet, amire a pénzek nagy része elfolyt, előbb-utóbb felülírják. Hogy Magyarország melyik klubba fog tartozni, az most, a következő 5-10 évben dől el.
Ma újra előtérbe kerültek a közbeszédben az oktatás és a szabadság összefüggései. Ön azt írta az OktpolCafé egyik bejegyzésében, hogy míg a nyugati egyetemek inkább tanulásközpontúak, a magyar felsőoktatás inkább tanításközpontú, s ez utóbbi nem alkalmas szabad emberek kinevelésére. Ide tartozik, hogy Lánczi András Orbán Viktor kormány-évértékelőjén a minap kijelentette, hogy a demokrácia nem kedvez az oktatásnak. Fontos szempont, hogy a magyar oktatás szabad embereket neveljen?
A demokrácia munkaigényes, felfordulás, korrupció és rendetlenség is van, de csak a demokráciában van szabadság. Ha a migrációt megnézzük, hogy hova menekülnek az emberek a világ különböző részeiből, láthatjuk, nem a diktatúrákat szokták választani. A diktatúrák csodálata a nyugati értelmiség egy részének visszatérő betegsége. Az 50-es években az amerikai értelmiség a Szovjetuniót, most a kínaikat csodálja. Ezek visszatérő pánikrohamok. Tény, hogy van, ami a diktatúrákban hatékonyabban működik, csak sajnos ott nincs szabadság. Az a baj, hogy a rendszerváltást a magyar társadalom csak kis része élte meg nyereségként. A szabadságot még kisebb része tartja olyan alapvető dolognak, mint az oxigént. Az én korosztályom – bár az élettechnikái megvannak a túlélésre – „megdöglene”, ha vissza kéne térni egy diktatúrába. Ha lenne egy olyan filozófiai társaság, amelyik komolyan működne, akkor a Lánczi-nyilatkozat alapján a „rendetlen” szabadságról és a „sikeres” diktatúrákról vitatkozna mostanában.
“A diktatúrák csodálata a nyugati értelmiség egy részének visszatérő betegsége” Fotó: Kummer János / fn.hu
A PISA 2009 egyik meglepő eredménye az volt, hogy Kína, legalábbis annak sanghaji körzete a nemzetközi tanulói teljesítményeket tekintve az élen végzett. Ez nem azt mutatja, hogy igenis lehet eredményes a diktatúra iskolája?
Az oktatás eredményessége nem csak a matematikai teszt eredményén múlik. A helyes mérlegelés, döntés, az életvitel képessége, az önállóság, a szabadságra való képesség ugyanolyan fontos, mint a matematika, a kémia vagy az olvasás. Hogy ez nincs benne a magyar értelmiség fejében, amikor ítéletet formál, az talán a legfontosabb problémáink egyike. Fontosabb, mint a munkanélküliség vagy az államadósság, mert ezeket ki lehet nőni valahogy. De ha eltűnik a kultúra, a szabadság fontossága a hétköznapi gondolkodásunkból, akkor elvesztünk. De persze nem fogunk elveszni.
Setényi János (szül: 1961)
Az Expanzió Humán Tanácsadó ügyvezetője, a neveléstudományok kandidátusa, oktatáskutató, tanácsadó, magyar nyelv és irodalom-történelem szakos középiskolai tanár, finn szakos előadó, az – fn.hu partnerének is számító – OktpolCafé oktatáspolitikai blog egyik gazdája
Főbb szakmai érdeklődési köre:
Közép-kelet európai oktatási rendszerek összehasonlító elemzése; oktatási intézmények és programok, közoktatási és szakképzési, felsőoktatási rendszerek értékelése és szervezeti fejlesztése; minőségbiztosítás és akkreditációs rendszerek; költséghatékonysági elemzések az oktatásban
