Bujtor-emléktábla fogadja a veszprémi Petőfi Színházba érkezőt. Korán érkezünk, sehol a pesti delegáció, a másfél éve meghalt direktor régi filmjeit emlegetjük. Először Ötvös Csöpit, naná, aztán valahogy szó kerül egy régi, tán még fekete-fehér mozira, amiben városi nagymenőt alakít az ifjú Bujtor. Laza, szeretnivaló, jó képű, csupa izom vagányt. A haverok lesik a szavát, a csajok párás tekintettel alélnak minden mókáján. Fő attrakcióját cukrászdában mutatja be rendszeresen: kikér, majd befal egy egész tortát. Ő az alfahím. Aztán beleszeret egy bölcsészlányba, kap vele új társaságot, „könyvmolyokat”, ám közöttük már nem működnek a korábban sikert hozó poénok. Erőlködni kezd, egyre rosszabb, míg egy napon bemutatja a tortás attrakciót. Teljes lebőgés.
Valahol itt tartunk a sztorizásban, amikor befut Schmitt Pál konvoja. Elnökünk oldott, szimpatikus, sármos, így hetvenhez (69) közel sincs rajta egyetlen fölös deka sem.
Fotó: Kummer János / fn.hu – Galéria!
Oberfrank Pál igazgató és Eperjes Károly művészeti tanácsadó fogadja őt az aulában. Régi a nexus, legalábbis Szamócával biztosan, aki a „föl kell valahogy nevelni a polgárságot” gondolattal indokolja a színjátszás létjogosultságát, majd az „óhajtod megnézni a színháztermet belülről?” kérdéssel invitálja beljebb Schmittet.
A színpadon hatalmas ruhásszekrény a díszlet, este a Pomádé királyt játssza majd a társulat. „El van túlozva minden, mert Pomádé király mindent eltúloz” – így Szamóca. „A vége persze az, hogy meztelen a király. Rákosira írta ezt a darabot az ötvenes években Ránki György, és még Kossuth-díjat is kapott érte, mert a főtitkár nem vette észre, hogy róla szól… Persze most mi nem miattad mutattuk be” – fojtja el csírájában a hahotázó direktor a nem kívánt asszociációt. Mondjuk mi se Schmittre gondoltunk.
Mindez a koradélután eseménye, ekkorra már számos programpont kipipálva.
Devecserben kezdődött a Veszprém megyei nap, fél kilenckor. Emléktáblát avatott az elnök, aztán kitüntetéseket adott át a vörösiszap ellen küzdők legjobbjainak, majd megtekintette a város túlvégén épülő lakóparkot. Ahol természetesen mindent rendben talált: sisak a munkáson, vas a betonban, nút a féderben, tégla a téglán. De ami a lényeg: mindenüket vesztett családok költözhetnek ide hónapokon belül. És ez jó.
Lakópark látogatás Devecseren. Fotó: Kummer János / fn.hu – Galéria!
Sajnos szoros a program, plusz a hideg is átsüthetett a cipő bőrtalpán, így hamar véget ért a szakséta, Veszprém felé indultak a megyevizitorok. Közben elhaladnak az októberben iszaptól legyilkolt városrész mellett is, de ott nem volt miért megállniuk. Amúgy is tábla tiltja idegennek a behajtást.
Zárt terület
Néhol ajtófélfa magasban a vörös jel, egy kisebb házban plafonig csapott a lúgos massza. Sehol egy lélek, egyetlen kémény füstöl. Tóth László fűti odabent a cserépkályhát. Húsz évvel fiatalabb, mint Schmitt, s legföljebb öttel néz ki többnek nála. Mozdonyvezető és devecseri – indoknak ez épp elég.
Két éve renoválta otthonát, még a villanyvezetéket is kicserélte a falban. Odahaza volt, amikor jött az ár, a padlásra menekülve nézte végig, ahogy viszi mindenét gátszakadás, csak a két macskáját tudta menteni.
Nem akar a lakóparkba költözni, inkább a város belsejében keresett kedvére való házat. Talált is, tizenhétmillióért; a régiért tíz és felet kap az államtól, a különbözetet a család dobta össze. Amint érkezik az utalás, költözik. Vár.
Fotó: Kummer János / fn.hu – Galéria Devecserről!
Amúgy lelke van Tóth úrnak, nem kicsi. A vöröslő föld alól kibújó hóvirágot mutatja; lehajol hozzá, mint gyerekarcot, úgy simogatja a fakózöld hajtást, tán még könny is szökik a szemébe. „Hát még ezt is kibírták.”
Ha kibírták, hát mennek vele az új otthonba is – jövő tavasszal ott hajtanak a hagymák.
Mi még azt hallgattuk, hogyan kell földlabdástul kiforgatni a gumókat, amikor az elnök már Veszprémben járt. Ünnepi közgyűlésen köszöntötték őt sorra a városi és a megyei notabilitások. A tiszteletben tocsogó mondatok jobbára a „kéne egy kis pénzt”, a „híján vagyunk anyagi forrásoknak”, a „finanszírozási problémáink támadtak” és az „arra várunk, hogy több szél jusson a vitorlába” gondolatkörön belül araszoltak. Amire az elnök a „fontos, hogy a térség megtalálja a kitörési pontjait” iránymutatással felelt, valamint a munka iránti alázatot javasolta.
Eztán következett az ebéd a patinás Gizella étteremben. Bizton nem állíthatjuk, hogy nem söjtöri lakoma zajlott, ugyanis zárt ajtók mögött vették magukhoz a hajnali kelés óta veszített kalóriamennyiséget a Sándor-palota lakói. A netről ennyit sikerül kibogarásznunk: „Az étlapon kiváló szakácsok által megkomponált magyar és nemzetközi ételkülönlegességeken kívül remek hűsítő italok és a legjobb magyar borok is megtalálhatók.”
A veszprémi megyeháza. Fotó: Kummer János / fn.hu – Galéria!
A falatozás utáni Pomádé királyról már szóltunk, itt most még egyetlen, a színházhoz kötődő kis színest rögzítünk. Pakkunkat és ruházatunkat az összes helyszínen átvizsgálták az őrezred specialistái. A Petőfiben motozó testőr (válla, mint Pomádé király szekrénye), amikor táskánk mélyén rálelt zsebkésünkre, szakmai érdeklődéstől vezérelve azt kérdezte: „Milyen márkájú?” „Victorinox! – vágtuk rá merészen. – Ha szabad ennyi kormánykritikával élnünk.” „Ez nem volt szép!”
A Pannon Egyetem a következő állomás, ahol Schmitt „Sport, tanulás, karrier” címmel tart előadást. Nyitásként megtudjuk, hogy mire egyetemre került, négy nyelven beszélt, zongorázott, hegedült, mi több, egész addig egyetlen hittanórát sem hagyott ki. Tiszteletet parancsol „a mai napon belakom Veszprém megyét” kitétel, nemkülönben „a nemzetet néha egy személyben képviselni, ahogy tettem azt tegnapelőtt este az olasz köztársasági elnök palotájában, vagy ezelőtt egy héttel a spanyol királynál, vagy holnap a NATO-főtitkárral fogok tárgyalni, ez mindannyiszor komoly előkészületet és felkészülést kíván a részemről” bejelentés.
Ujjak, nyelvek
Átmeneti megrökönyödést kelt az amúgy a Pázmányon tanító Jobbágyi Gábortól eredő idea, miszerint „igen sok az úgynevezett megélhetési egyetemista”. Ők onnan ismerszenek meg, hogy „alig várják, hogy megbukjanak, mert akkor még egy évig maradhatnak”, és „nagy kő esik le a szívükről, ha túlvannak egy vizsgaidőszakon, s akkor lehet ismét belemenni a bulik világába, és az élet izgalmas, színes területére”, akiknek „dolgozni nem kell, felelősséget vállalni nem kell, családot alapítani még nem kell, az élet napos oldalán lehet lenni még kicsit mint diáknak”. Schmitt (és Jobbágyi) szerint „a hallgatóknak mintegy húsz százaléka azért ilyen”.
Rédy Ákossal, az egyetem rektorával. Fotó: Kummer János / fn.hu
Köztársasági elnökünk szerencsére megállapítja: „Aki itt érdeklődik, nem ebbe a kategóriába tartozik.”
Sor kerül az elnöki ars poetica már ismert pilléreinek bemutatására. Az első ugye „a választékos szép magyar beszéd, a párbeszéd gyönyörűsége, a retorika gyönyörűsége és művészete… az olvasás gyönyörűsége, az írás fegyelme, a magyar nyelvtan tisztelete”. Schmitt szerint veszélyforrás a mobilnyelv: „A fiatalok az sms-eiket olyan nyelven írják, amit már csak és kizárólag ők értenek, csak tartok tőle, ha arra áll az ujjuk, előbb-utóbb arra áll a nyelvük is.” És veszélyes az internet is, ami „leszoktat a helyesírás szabályainak ismeretéről… nem szabad, hogy a mi világunk legyen”. Úgy lehet.
A második pillér az élethosszig tanulni, tanulni, tanulni bölcsessége. Ugyanis „aki egy pillanatra is hátradől, aki ma nem tanult semmit”, annak vége. Kéri az elnök Veszprém jelenlévő polgármesterét, hogy még az időseket is segítse okosodni, „írassa be őket tánctanfolyamra, vagy egy internet tanfolyamra”. Utóbbira nyilván úgy, hogy előbb figyelmezteti őket a világháló veszélyeire.
Schmitt nap mint nap tanul. Mázlinkra tanú is van erre a teremben, méghozzá az ifjú, de annál elegánsabb kabinetfőnök személyében. „Itt vagy, Norbi?”, „Itt vagyok, Elnök Úr!” „Milyen hangszeren tanulok?” „Tárogatón.” „És még?” „Tangóharmonikán.”
Fotó: Kummer János
Na ugye.
Ha leteszi a lantot, idegen nyelvet tanul az államfő, most éppen a göröggel vív. „Így tudok integrálódni, így tudok európai lenni. Így tudok párkapcsolatot teremteni… Látom, néhány lánynak bepárásodott a tekintete. Az olasz barátjára gondolva.”
Mindezeken felül Schmitt fitt is, és fontos számára a higiénia. „Negyven éve vezető vagyok, ha hozzám valaki bejön egy állásért, nem is kell megszólaljon, csak tegyen felém három lépés, vagy négyet, hogy már meg is szagolhassam, én kiadom a bizonyítványát. Még azért udvariasságból belenézek az életrajzába, bólogatok egy kicsit, és már tudom, hogy fölveszem vagy nem.”
A lányok teste
Örömünkre elhangzik a délután tételmondata: „A lányok teste a legfontosabb… Félre ne értsenek! Mint biológiai vagyont gondolom.” Dehogy értik félre, kacagnak, kacagnak, pláne a lányok. Akik, mint szembesülnek vele, „a nemzet letéteményesei”.
Komolyan sikert arat, kedvelik őt a fiatalok. Még az olyan állításokon sem akadnak fenn a veszprémi egyetemisták, mint „a hazaszeretet valami olyasmi, ami miatt önök is most itt vannak, és nem a Sorbonne Egyetemen”.
Egy várossal és fél órával odébb, Zircen, szintén téma a hazaszeretet. Az apátságban ciszterci szerzetesek vendégelik az elnököt, aki előbb természettudományos kiállítást csodál meg, és felhívja az őt kalauzoló atya figyelmét arra, hogy az oktatás mellett a nevelés is rendkívül fontos a pedagógiában, majd a könyvtárat szemléli felesége, Katalin asszony társaságában. Ezt követően turisztikai kerekasztal-beszélgetésen vesz részt, ahonnan a sajtó szerencsésen kitiltatik.
Fotó: Kummer János
Azért mondjuk, hogy szerencsésen, mert az ölünkbe pottyant órás pauza alatt egy testvér megmutatja nekünk az apátságot. Elárulja, hogy a tűzszerészek délelőtt még a kriptát is átvizsgálták pokolgép után kutatva, sőt, arra a kuriózumra is ráirányítja figyelmünket, hogy az orgonát díszítő Szent Cecília „hormonzavaros”. Pontosabban: az aranyozott szobor arca mintha borostás lenne.
A rendhagyó tárlatvezetést követően – míg az elnök olyasmiket hallgathat odabent, hogy a humán erőforrást hogyan motiválható a redisztribúció kompenzálásával – megismerkedünk a ház egyik legrégebbi lakójával, Prém Vilmos karbantartóval. Megint mi járunk jobban, és még csak a vörösiszap port sem kell nyelnünk, mint reggel a hóvirágos Tóth Lászlónál.
I LOVE PÁL
Prém úr csak tíz évvel fiatalabb, mint az elnök, és ő is úgy öttel néz ki idősebbnek nála. Húsz évet húzott le bányában, megesett, hogy egyetlen hónap alatt negyvenkét műszakot teljesített – indoknak ez is elég.
Azt mondja, megérte rakkolni. „Egyetlen erős hónap alatt megvolt egy fél Zsiguli ára, 1978-ban pedig az éves hűségjutalomból megvettem az összes téglát az épülő házamhoz.” Istenes ember lévén gyakran járt templomba, amolyan mindenesként segített is, ha kérték a testvérek. Aztán amikor gerincsérv döntötte ágynak, és az orvos eltiltotta a nehéz fizikai munkától, elfogadta az apátság karbantartói állását. Annak is éppen húsz esztendeje. Régebb óta van itt, mint a rendfőnök Sixtus. Tiszteletből, szeretetből Vilmos atyának hívják a szerzetesek.
Most boldog – nem mintha egyébként gondja lenne a kedéllyel –, hiszen négy hónap múlva nyugdíjba megy. Persze visszajár majd.
Neki is van ám ars poeticája, egyszerű, igaz: „Akkor érzem jól magam, ha dolgozhatok.” Ha hallaná, Schmitt is csettintene e szavak hallatán. De sajnos nem hallja, mert amint végez a kerekasztal potentátjaival, feszt nyilatkozni siet. A kommunikációs stáb jó előre kitalálta a pozíciót: egy Szűzanya-szobor előtt pattintják statívra a kamerát. Az államfő beáll: Schmitt – Máriával.
Fotó: Kummer János / fn.hu – Galéria
Alkonyodik, mire a túra utolsó állomása, a pápai légibázis felé indul az elnök az embereivel. Bakonybélben megállnak pár percre, a templomot nézik meg, „magánprogram”, aztán villogóval, szirénátlanul suhannak el a lehúzott redőnyű házak előtt.
Pápa kitesz magáért. Megszámoljuk: tizenkilenc gépjármű alkotja az egyenruhásokkal és újságírókkal súlyosbított konvojt. A leszállópályánál, a hangárban menetkész helikopter köszönti legénységestül az elnököt, míg odakint egy C17 típusú NATO óriásgép tart éjszakai légibemutatót: felszáll, leszáll, újrastartol, szárnyát billegeti, komolyan azt várjuk, mikor rajzolja már kondenzcsíkkal az égre: I LOVE PÁL.
Schmittnek mindenki jelentkezik, jelent, Svejk 2-t írhatna ebből Hasek. Az elnök is érezheti az abszurdot, olykor mintha az ő arcán is átsuhanna némi gönczárpibácsis önirónia. Legalábbis szeretnénk hinni, hogy ezt látjuk rajta.
Este kilencre jár az idő, mire lejattol még a hókotrókezelőkkel is, és elköszön a megyétől.
Hazafelé azon törjük a fejünket, mi is volt annak a Bujtor-filmnek a vége. Ki kéne keresni a tékából.
