Ilyen hidegben is fut reggelenként?
– Minden hétköznap, miután elvittem a gyerekeket az iskolába.
– Az egyébként is sűrű napokban nem volt stresszes öt gyerekkel december elején Rómába utazni?
– A gyerekek nagyon készültek, a három nagy, akik 1998 őszén már jártak II. János Pál pápánál, meséltek erről a kicsiknek is. Szigorú protokoll szerint zajlik egy ilyen látogatás. Amíg a férjem őszentségével tárgyalt, nekünk mindent elmagyaráztak: hogy csengőszó fogja jelezni az audiencia végét, és hogy – vallástól függően – hogyan kell köszönteni a pápát. A három nagyobbik gyerekem jól beszél nyelveket: megnyugtatták a segítőket, hogy értik, amit mondanak, és hogy a kicsik is jól fognak viselkedni. Gáspár vitt néhány rózsafüzért, amit az etyeki asszonyok bíztak rá, hogy szenteltesse meg. A 12 évvel ezelőtti pápalátogatás – kisebb gyerekekkel – több izgalommal járt. Most csak arra kellett figyelni, hogy Flórika ne akarjon játszani a kis betlehemmel, amelyet egy perui zarándokcsoport hagyott ott előttünk.
– Csodálkoznék, ha nem született volna valami anekdota, amihez hasonlók a három éve megjelent szakácskönyvében is sorjáznak.
– Amikor a férjem a bíborossal tárgyalt, ismét várnunk kellett, és azt gondoltuk, majd egy újabb protokollfőnök fog dresszírozni minket. Erre megjelent egy vakító fogsorú fiatalember Nigériából, és azt mondta: “Hi, everybody!” Fel volt készülve a családból, mert a második mondata a fiamhoz szólt: megkérdezte, hogy a Puskás Akadémián, ahol ő is futballozik, mi a korhatár, mert tudna ajánlani egy-két tehetséges nigériai játékost. Onnantól már csak a fociról beszélgettek.
– Egy elfoglalt édesapa mellett az is ajándék, hogy együtt lehetett a család.
– A választások óta ez volt az első alkalom, hogy együtt utaztunk Viktorral. Fél évig én sem voltam vele sehol, annyi munka várt itthon is. Ez kivételes lehetőség volt, hálásak is vagyunk érte.
ű
– Karácsony előtt sem csökkennek a teendők: mi az, amit gyerekkora óta hagyományként őriz?
– A húsvéti mellett ez is a nagytakarítás ideje: az ember rendbe hozza a környezetét. Otthon függönyt mostunk, disznót vágtunk – a töltött káposzta már abból a disznóból készült. Megvolt ennek a rítusa. Megnéztük, hogy a kölcsönadott vájdlingokat visszahozták-e, átnéztük a húsdarálót, de a karácsonyfatartót a mai napig az utolsó percben találjuk meg. Az idei karácsony abban különbözik a korábbiaktól, hogy már a hatéves Flóra is részt vesz a fa díszítésében. Az ajándékkészítés, a főzés is a készülődés része. Karácsonykor ragaszkodunk hozzá, hogy mindkettőnk családját meglátogassuk Szolnokon és Székesfehérváron, de itthon is körülüljük az asztalt, amelyen biztosan lesz halászlé, töltött káposzta és bejgli.
– Tud jó bejglit sütni?
– Próbálkozom, de eddig még nem sikerült olyan, ami ne repedt volna meg. Olyat csak anyukám tud. Ami pedig nem repedt meg, az Viktor szerint mákos kalács lett.
– Tudunk mi még nem repedt bejglit sütni? Vagy anyáink nemzedékével elvész ez a tudás?
– Ismét divatba jött a gasztronómia, a fiatalok szeretnek jót enni, számos főzőiskola nyílt: magyar, olasz, francia ételeket tanítanak, van kenyérdagasztó, kalácskészítő tanfolyam is. A nagylányom is elvégzett néhányat a barátnőivel: ez a péntek délutáni szórakozásuk.
– Zajlik a gasztroforradalom, újjáéledt a Magyar Konyha című folyóirat, melynek szerkesztőbizottságában ön is szerepet vállalt. De az említett szakácskönyvéből az derül ki: nem kell új dolgokat kitalálni ahhoz, hogy jó minőségű alapanyagokból főzzünk, ahogy azt gyerekkorában is látta.
– Igen, de a világ is más lett: az egész Földön nem terem például annyi eper, mint amennyi epres joghurtot eladnak. Voltam egy tanulmányúton: osztrák, német és svájci biogazdaságokat jártunk végig, és találkoztam egy fiatal német tehenes gazdával, akinek az a célja, hogy a joghurt ne tegyen meg háromezer kilométert a tehén tőgyétől az asztalunkig. Odáig legalább már mi is eljutottunk, hogy óriási fogyasztói igény van a jobb minőségű ételekre.
– Milyen tanulságokkal járt az út?
– Meggyőződésem, hogy nekünk sokkal jobb adottságaink vannak, nagyobb, érintetlenebb földterületeink, jó termőtalajjal, csak már elfelejtettük a tudást, és azt hisszük, vegyszerrel mindent meg lehet oldani. De ez talán még mindig jobb, mint ha elhanyagolnánk a környezetünket. Nemrég átutaztam egy kis magyar településen, ahol a termálvízre alapozva három szállodát is építettek – de az udvarokon rendetlenség volt, mindent felvert a gaz és a dudva. És ez nem a pénzen múlik, mert cirokseprűre mindenhol telik: ez igényesség kérdése. Addig nem lesz wellnessturizmus sem, amíg gumikerék hever az árokban. Ausztriában sincsenek különb házak, de ott ki vannak meszelve, és a füvet is nyírják. Néhány éve, amikor a Mátrából lezúduló víz elvitt egy fél falut, kérdeztem, mennyi jószág pusztult el. Azt válaszolták, itt macskán meg kutyán kívül nem is nagyon vannak állatok, közben tescós nejlonzacskóval álltak sorba a segélyért.
– Hogyan lehetne ezen változtatni?
– Ott kezdődik, hogy nem íratjuk a gyerekeket időben iskolába: nem hatévesen kezdenek, hanem hét- meg nyolcévesen, mondván, hadd játsszon a gyerek. És harmadik-negyedik osztályban találkozik először azzal, hogy erőfeszítéseket kellene tennie, de ekkor már anyuka sem ül mellé segíteni. Nem teljesítjük a követelményeket sem a munkahelyen, sem az iskolában, sem az udvaron. Régen az embereket megszólták volna ezért.
– Segíthet ezen, ha az önkéntes munka a közoktatás része lesz?
– Az egyházi iskolákban ez régóta gyakorlat: egyik lányom is jár kórházakba beteget látogatni. Ami kötelező, az sosem esik olyan jól, de lehetőséget kellene adni rá. Ma már alig vannak közösséget kovácsoló események: mi a gimnáziumban őszi munkára jártunk, amit nem annyira szerettünk, de azóta is emlékszem minden napjára. Volt olyan osztálytársam, aki akkor járt először szántóföldön.
Folytatás a lapban.
