1980, Őcsény. Boldogan indult az év Orsóséknál, a hároméves Sándor mellé ugyanis érkezett Zsolt. Két hónapig tartott az öröm, utána az orvosok kimondták az egyik olyan mondatot, amit az ember szülőként soha nem akar hallani. „A kisfiuknak mindkét szemét megtámadta a zöld hályog, meg fog vakulni.” Az apa kőműves, az anya húsipari dolgozó – kemény emberek, embertelen próbatétel előtt.
Falusi gyerek voltam, arról sem hallottam, hogy élnek emberek teljesen vakon (Fotó: Gáti András, Fn.hu)
Zsoltot ötéves koráig tucatszor műtötték Pécsett, bérelt ágya volt a 400 ágyas klinikán. Tologatták az elkerülhetetlent, melynek időpontja bizonytalan, csak az biztos, hogy eljön.
Meg lehet-e mondani egy örökmozgó óvodásnak, hogy lesz olyan, amikor semmit sem lát majd? Ő sem tudta, csak annyit értett, hogy baj van a szemével. „Falusi gyerek voltam, arról sem hallottam, hogy élnek emberek teljesen vakon” – mondja.
S lőn sötétség
Aztán 1985-ben egy sötétedésig tartó bringázásból Zsolt úgy toppant be a lakásba, hogy „gyújtsunk villanyt, mert sötét van”. A villany persze égett. Rohanás Pécsre a bevérzett szemű gyerekkel. A Klinikán nem kerteltek, közölték, hogy kiveszik Zsolt bal szemét, hogy legalább az agya ne károsodjon. Nem kellett két hónap, hogy a jobb szeme se bírja tovább. Nem volt már villany, amit érdemes lett volna felkapcsolni.
„Nem gondoltam, hogy soha többé nem fogok látni, jobban zavart, hogy újra kellett tanulnom vakon élni.” Kancsóból a pohárba tölteni már egy ötéves is tud, legfeljebb pár csepp mellé megy. Zsoltnak a pohárba jutott pár csepp, a többit körbelocsolta. Tanulnia kellett, ha nem akart szomjas maradni. Nagy feladat egy ötévesnek tudatosan élni.
A vakság gondoskodott róla, hogy hatévesen újra átéljen egy traumát, a nyolcvanas években ugyanis szó sem volt integrált oktatásról. A látássérültek általános iskolája Pesten volt, a Vakok Intézetében. Hatéves, vak és kollégista – 160 kilométerre a szüleitől. „Nagy sírások voltak, de mennem kellett, és ezt megélni nehezebb volt nekem, mint hogy megvakultam.”
Egy is sok
Az idősebbik Orsós fiú, Sándor a szülőkkel maradt, neki csak az egyik szemét támadta a zöld hályog, járhatott a helyi általános iskolába. Aztán egy tragikus napon, a tornaóra végi játékban az egyik tizenéves sporttárs nekiszaladt a szemüvegét már éppen felvevő Sanyinak. Az egyetlen ép szemét fejelte ki. „Ezt már nehezen fogadták el a szüleim, de kénytelenek voltak” – emlékszik Zsolt. Attól a naptól kezdve Orsósék két vak gyereket látogathattak hétvégente Budapesten.
Zsolt ötödikes koráig járt vakok közé, majd hatodiktól egy integrált általános iskola következett látó osztálytársakkal, a fővárosban. A gimnáziumválasztásnál már fel sem merült, hogy ne látó osztályba járjon. A József Attila Gimnáziumot választotta és végezte el. „Diktafonnal vettem fel az órákat, csak lusta voltam visszahallgatni” – nevet főhősünk. Egy év a Pázmány jogi karán, majd következett a Testnevelési Egyetem sportszervező szaka. Ott diplomázott.
Fülel, vetődik
Zsolt ugyanis 11 éves kora óta csörgőlabdázik. 16 évesen már felnőtt válogatott, ahol bátyja, Sanyi mellett játszott. Európa-bajnok, Világkupa-győztes, Sydneyben és Athénban is volt a csapat. Mindkét paralimpián erős volt a mezőny, de azért egy 8. és egy 7. hely összejött. 2002-ben pedig Zsolt – a magyar csörgőlabdások közül elsőként – a világ három legjobb góllövője közé került.
„Nem voltam akkora tehetség, de a sportban nagyon szorgalmas vagyok” – magyarázza lassabb reflexeit a 196 centis csörgőlabdás, aki mostanában otthon is gyakorolhat, mert párja 3 éves kislánya ki-kihasználná, hogy Zsolt nem lát és rendre menekülne az esti fürdetés elől. De hát olyan elől eredményesen menekülni, aki minden hangra ugrik – háromévesen lehetetlen feladat ez.
Európa legjobbjai (Fotó: MTI)
A csörgőlabdások egyik versenyén a csapat kísérőjét Soltész Miklósnak hívták. Mikor Soltész államtitkár lett a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában felhívta Zsoltot, hogy legyen a szolidaritás nagykövete. A látássérültek sportszövetségének alelnökeként Zsolt már járt néhány iskolában, hogy elbeszélgessen a diákokkal a fogyatékosságról, most azonban már hivatali kötelessége az elfogadásról beszélni.
a szolidaritás nagykövete
A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma programjának főcélja, hogy a szolidaritás nagykövetének közreműködésével a gyerekek meggyőződjenek arról: a fogyatékkal élőkben is legalább annyi tehetség rejtőzik, mint bárki másban, s ők is ugyanolyan egyenrangú részesei a közösségeknek, mint az egészségesek. Az érdeklődő iskolák a tárca szociális államtitkárságán vagy közvetlenül Zsolt e-mail címén, a zsolt.orsos@nefmi.gov.hu – n érdeklődhetnek!
Velős kérdések
„Azt kérem a gyerekektől, hogy próbáljanak meg zavarba hozni. Az elején nem annyira oldottak, de miután a tornateremben, bekötött szemmel kipróbálják a csörgőlabdát, rögtön lesz egy csomó velős kérdésük.” Ilyenkor kell mesélni arról, hogy mire emlékszik a látó korából, hogy megvannak-e a színek a fejében. Zsolt szerint amúgy megvannak, az alapszínekre emlékszik, bár a terepszínt nem tudja elképzelni, pedig úgy emlékszik, apja terepmintás katonaruhájával még találkozott.
Hiába nem lát már, a kedvenc színek megmaradtak, „az a kék, amikor az ember felnéz az égre, a bárányfelhők közé és az a sötétzöld, amikor tavasszal a fű nedves”. Ez utóbbit amúgy a zöld üveges Szalon Sör emlékképe miatt is jegyzi az agy – legalábbis Zsolt szerint.
Az arcok teljesen elvesznek, igaz Zsolt már a megmaradt képekben is kételkedik. Az orvoslás jelen állása szerint sosem derül ki, jól emlékszik-e. Ahogy arra sincs válasza, hogy lát-e amikor álmodik vagy csak képzeli. Visszatérő kérdés a diákok felől, hogy egy vak ember hogyan borotválkozik, de a felelet nem annyira eget rengető, „ugyanúgy, mint minden más férfi, csak én nem használok tükröt”.
Van a világon egy 9-szer 18 méteres rész, ahol én a legjobb tudok lenni (Fotó: Gáti András, Fn.hu)
Zsolt magabiztosan beszél, egy csörgőlabdás magabiztosságával. „Van a világon egy 9-szer 18 méteres rész, ahol én a legjobb tudok lenni, ez ad önbizalmat a mindennapokra.”
Esőben, szélben, hóban
Önbizalom pedig kell, mert anélkül még az is kérdés, neki mer-e vágni az ember Budapest utcáinak, ha épp nem süt a nap. A hó ugyanis letompítja a hangot, az eső szétszórja, a szél pedig elviszi – a hallás és látás hiányát pedig csak jó adag önbizalom ellensúlyozhatja. Zsoltnak – rosszabb napokon – még a saját házánál lévő villanyoszloppal is meggyűlik a baja.
Néha Zsolt vezet, a Trabanttól a Renault Magnumig próbálta már az irányítást. „Forgalomtól elzárt területen” – mondja olyan hangsúllyal, mint aki nem tart különösebb igényt arra, hogy ez utóbbit el is higgyük. Ez hiányzik, meg látni a nőket – mosolyog, de tudja, hogy kívánni nem lehet.
Állítja, boldogan él, legalábbis nem boldogtalanabbul, mint mások. Igaz, néha felteszi magának a kérdést, hogy miért pont ő, de csak a rosszabb napjain. Amiből azért nincs túl sok.
