„Ha jól látom, az ott a magyar kormány az asztal végén” – így viccelődött nagy sikert aratva Orbán tanár úr a mai, rövidített és kibővített osztályfőnöki óra elején.
Megmagyarázzuk mindkét jelzőt. Rövidített, ugyanis a szokásától eltérően alig fertályórát beszélt a miniszterelnök. És kibővített, mert a honi diákokon kívül ezúttal határon túli nebulók is helyet kaptak a padok mögött. Innen Kubatov, Vona és Újhelyi, onnan Tőkés László, Szász Jenő, Markó Béla és sokan mások.
A tanár úr, mint mindig, most is a közönséghez szabta a mondandóját. Így volt ez nyáron, amikor egyenruhásokat igazított el, és így volt pár hete, amikor a Professzorok Batthyány Körének meghívására frissen ondolált budai úriasszonyok és urak előtt tette helyükre a dolgokat meg az embereket.
Ma a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) ülésezett a Parlamentben. Sok
idő, hat év telt el az utolsó dzsembori óta; 2004-ben az akkori ofő,
Gyurcsány Ferenc azt vezette elő a megjelent határon túli magyaroknak,
hogy ő bizony nem akar kettős állampolgárságot. Abban a közegben nem
volt túl népszerű az álláspontja. Nyilván a rossz emlék plusz a december
ötödikei kollektív harakiri hatása, hogy utóbb eszébe nem jutott ismét
összehívni a grémiumot.
De most tavasszal jött a Fidesz meg a kétharmados fülkeforradalom,
jelentsen is ez bármit, és az Országgyűlést belülről szemlélő Gyurcsány
rádöbbenhetett: népszavazás nélkül is osztható kettős állampolgárság.
Illetve osztható lesz majd, mert egyelőre csupán törvényünk van rá, meg
felállóban lévő apparátunk.
Tíz katt mindannyiunkért (Fotó: Gáti András/lapunk)
Ilyes előzmények után nem csoda, ha jókedvűen érkeztek ma reggel a meghívottak a Szent Koronát őrző kupolából nyíló Vadászterembe. Az első szónok, Semjén Zsolt (tanársegéd) „szeretett nemzettársaim” formulával szólította meg az egybegyűlteket, majd megtudhattuk tőle, hogy „minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen, olyan értékgazdagság, melyet egyedül ő adhat az emberiségnek”. Következésképpen „magyarságunk megőrzése, kimunkálása és felmutatása az egyetemes emberiséggel szembeni kötelességünk”. De ki segít mindebben? „A magyar államnak nem az a végső célja, hogy kiállítsa a lakcímkártyát, hanem az… hogy a nemzetünk fennmaradjon.”
Ebbe a fennmaradó nemzetbe, de legalábbis a MÁÉRT-be sajnos nem fér bele a felvidéki, Bugár Béla vezette HÍD-MOST, ezt is Semjén mondta el. Indok is akad, természetesen nem személyeskedő, hanem elvi: csak a tisztán magyar identitású pártoknak jár a tagsági. „Szomorú szívvel, de tiszta szemmel, nyíltan ki kell mondanunk, hogy nem minden magyar, ami magyar nyelven van” – fogalmazott beszéde egy korábbi szakaszában Semjén, de már akkor is értette mindenki a ködbe lehelt célzást. Helyük lehet viszont a testületben a nyugati emigrációban élő nemzettársainknak, még akkor is, ha (szinte) egy kukkot sem beszélnek Arany János nyelvén; elég, ha „magyar identitásúak”. Sajátos logika.
Semjén bejelentette: úgynevezett magyar regisztert tervez, melyben összeírnák a világ összes magyarját, szervezeteket és személyeket egyaránt, Riótól Marosvásárhelyig, Kalocsától Oslóig. Hogy aztán nemzeti ünnepeken örömüzenetet küldjenek mindannyiunknak, „például március tizenötödikén a Talpra, magyart”. Ezen túl, nemzeti ügyeket tiszta szem előtt tartva: „Óriási nyomásgyakorlási lehetőség, ha a világ összes magyarjait tudjuk mozgósítani.”
„Barátaim, meg fogunk harcolni minden magyarért” – így búcsúzott a miniszterelnök-helyettes.
Eztán zárt ülés következett (arról kiszorultunk), majd pezsgős ebéd (arról is).
Orbán tanár úr délután egytől tartott órát.
Onnan bóklásztunk el a semjénesbe, hogy az osztályfőnök ma is a közönségéhez szabta a mondanivalóját: a határon túliaknak világpolitikáról szólt, és abban persze a magyarokról. A Világbank legutóbbi évértékelő konferenciáján elhangzott beszédekből azt hüvelyezte ki, hogy a nemzetközi erőviszonyok visszarendeződnek az ipari forradalom előtti állapotra, amikor még Kína és India uralta a világgazdaság egyharmadát. Ezért – Orbán szerint – új nemzetstratégia kell új kötődésekkel. Miközben persze óvni kell jelenlegieket is: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de a világban keleti szél fúj.”
Valami születőben van. „A nemzetközi kapcsolatok rendszere radikális változik. Az ideologikus kapcsolatok ideológiamentessé válnak… létrejön a világ együttműködési rendszere.” Lehetne a neve, mondjuk VENYI.
Magyarország ebben az újrarendeződő világban először a nemzeti, aztán pedig a kelet-európai együttműködésben tör vezető szerepre (KEENYI).
„Szeret bennünket a Jóisten” – mondta a miniszterelnök. E következtetést abból vonta le, hogy a Fidesz bő kétharmadot kapott mindenféle választásokon. Az előbbi vélemény és az utóbbi tények között az a gondolati ácskapocs, hogy így – Európában egyedülállóan – esélyt kaptunk arra, hogy gyorsan, belpolitikai alkuktól nem béklyózva reagáljunk a helyzetre. „A politikai stabilitás az egyik legnagyobb versenyelőnyünk.”
Ahogy tettük azt a minap is. „Nem kell bevárnunk másokat. Mindenki
tudta, hogy lesz bankadó.” Mégis mi csináltuk meg először. „Aztán az
angolok, aztán az osztrákok.”
Új kihívások jönnek. „Vagyis nincs kitaposott ösvény… Hivatásunk az unióban, hogy ha nem is mi tapossuk ki azokat az ösvényeket, mert a testméretünk ahhoz kevés, de azért…”
Persze ezzel a mostani korpusszal is érhetünk el sikereket, nem is kicsiket, ám ahhoz „másképpen kell gondolkodni”. Mindehhez három tényező szükségeltetik: lelkierő, egység, valamint az akcióképességünk és az éleslátásunk megőrzése.
Beszéde zárásaként útmutatóul Bibót idézte az ofőnk: „Nálunk hamis realisták állnak szemben a túlfeszült lényeglátókkal.” Az értelmezést (aktualizálást) könnyítendő Orbán kijelentette, hogy a túlfeszített lényeglátók ugyan jelen vannak a magyar közéletben, de szerencsére nem uralkodnak (Vona szomorú). És a hamis realisták? Ők azok, akik szerint „nincs mit tenni, mert Magyarország sorsa másutt dől el… de ebben a gondolkodásban nincs esély”.
Esély nem másutt, mint a változásban van. Ezért ígéri Orbán: „Azt nézem majd, mi segíti a változást, és mi nem… Bátran át kell alakítani a dolgokat.”
