Szép ez az újbudai Szent Imre Gimnázium; terek, stukkók, polgári fíling. Az alma mater hangulatot csupán fülbetelefonzsinóros cerberusok és egy a sarokban lihegő bombakereső németjuhász töri meg.
A falon érettségi tablók. „Búcsúzunk 1998-2002”, stimmel, olyan is volt, de ez most új osztály – a régi ofővel. A leendő tabló nyitódátuma 2010, a végét még nem tudni.
De ne fussunk ennyire előre, egyelőre csupán bő három hónap telt el az oktatásból.
A díszterem bejárata mellett diák-színielőadások fotói, az utolsón a cím: A fösvény. Hajaj. Megszorítások bejelentését vizionáljuk.
De odabent illan a félsz, ihaj-csuhaj a hangulat, népi zene szól, egyebek mellett megtudjuk, hogy az árgyélus kismadár nem száll minden ágra.
Pár perccel a háromra tervezett kezdés előtt Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyére beszélget a szónoki pulpitus előtt állva; pár hete háromszáz karaktert brusztolt ki magának a Washington Post olvasói levelezés oldalán, hogy védje Orbán Viktor IMF-politikáját – tán ezzel érdemelte ki a mai VIP-meghívót.
A díszvendégek között erősen túlreprezentált a hatvan pluszos korosztály; rövid idő alatt három, serénykedő műanyag fésűt is látunk megvillanni a festett ősz tincsek között. Hiába, no, nem akárki szól mindjárt a teremben.
Várunk, de csak Pintér Sándort érkezik takkra – ki legyen pontos, ha nem a belügyér.
A hangfalakból ekkor már tárogatómuzsikát hallani. És mintha lecsószag is terjengene; vagy mégsem? Schmitt?! De nem.
Szegény legény vagyok én – ez szól, amikor végre, végre belép Orbán tanár úr. Elmarad az osztályvigyázz, van helyette rövid, tisztelettudó taps.
A házigazda, Hámori József professzor – agykutató, az első Orbán-kormány kultuszminisztere – öt percben fényezi a mostani kabinetet, történelmi fordulatról szól, a lelkek forradalmáról, meg hihetetlen erőfeszítésekről, melyek célja „a dolgokat helyrehozni”. A professzor úr úgy érzi, „felgyorsult az idő”.
Olyannyira, hogy Orbán lép a mikrofonhoz.
Hozza az elmúlt hónapokban megszokott fordulatait, amit Hámorira hajazva azzal fejel meg, hogy „az idő összesűrűsödött”.
Utópia versus valóság
A beszéd (és vélhetően a következő hónapok kommunikációs) ellentétpárját vázolja: utópia versus valóság. Utópia a piac mindenhatósága, utópia az elmúlt nyolc év kormányzása, utópia, hogy pénzből munka nélkül még több pénz csinálható, utópia a fasizmus, a kommunizmus és a szocializmus. És a valóság? Az most van, és majd most jön.
Azt mondja, a Nyugat szédítő sebességgel veszít befolyásából. Némi meglepetést keltve Barrosót idézi délelőttről: Európa számára eljött az igazság pillanata, vagy együtt úszunk, vagy együtt süllyedünk el.
Az 1933-as New Deal programhoz hasonlítja kormányzása eddigi szakaszát. Azt is száznapos megfeszített politikai munka alapozta meg, épp úgy, mint a magyarok Nemzeti Együttműködési Rendszerét. „Fel kellett gyűrni az ingujjunkat, hát felgyűrtük.”
Orbán úgy véli, „leszámoltunk a huszadik századi technokrata utópiával, miszerint lehet az emberek ellenében kormányozni”.
Büszke rá, hogy a rendszerváltás óta nem volt ilyen kevés minisztérium, és hogy ily rövid idő alatt soha ennyi törvényt – szám szerint ötvenötöt – nem fogadott el az Országgyűlés.
Tabukat döntöttek. „Az első az volt, hogy a politikai osztály érinthetetlen.” Felezték a politikusok számát. A második tabut az állami vezetők juttatása jelentette. Maximálták a csúcsfizetéseket, adóval vették vissza az „erkölcstelen végkielégítéseket”. A határon túli magyarok számára biztosították a kettős állampolgárságot – ez a harmadik tabu, ami dőlt.
Fotó: Neményi Márton
Talpra állították a gazdaságot, mondja, immár jó (vagy mindjárt jó lesz) az adózóknak, a munkaadóknak, a munkavállalóknak, a kistermelőknek. És leginkább a földtulajdonosoknak. Ugyanis: „Bármit mond Brüsszel, itt külföldi nem vesz földet.”
Jut pár keresetlen mondat a bankoknak is. „Bár nem vágytam a bankrendszer elleni küzdelem Che Guevarája lenni.” De mégis az lett. Üzen a jegybankvezetésnek is, bár nevet nem ejt ki a száján: a kétmilliós bérplafon a „legelegánsabb magyar bankárra” is vonatkozik, „akkor is, ha Brüsszelbe szalad panaszkodni”.
Mellesleg jelzi: a forintárfolyamra a magyar kormány és a nemzeti bank „kicsiny befolyással bír”.
Talicska
Szól a szociális biztonság fenntartásáról („nem lehet, hogy a bankok utcára tegyenek családokat”, „marad a gázár- és a távhőtámogatás”), a középosztály és a szegényebbek szövetségéről, a jótékony adományozás adómentessé tételéről.
Kiderül, hogy Magyarországon lassan helyreáll a jogállam, ismét érvényesülnek a demokratikus normák. „Bár nem esik jól”, kivizsgálják az „előző ciklus kormányzati ügyeit”. Elsősorban azért, hogy a jövőben „soha senkinek ne jusson eszébe kitalicskázni” a közpénzt. A jogállamiság részeként kártérítést fizetnek „az állami jogsértések áldozatainak”. Szintén a jogállamiság részeként lett ÁSZ-elnökünk, és lett vezetője a közmédiát felügyelő testületnek, valamint lesz jövőre új alkotmányunk.
A vezetőváltások egyszerű oka: „Ha az ország működött volna, nem kellettek volna személycserék.”
A közrend védelmében lett három csapás törvényünk, terrorelhárító központunk, szigorodott a magánlaksértések és a húszezer forint alatti lopások elbírálása. Plusz zajlik az egészségügy megmentése, az orvosok itthon tartása, a kispatikák életben tartása.
Összességében pedig: „Olyan száz nap volt ez, amely megváltoztatta Magyarországot.”
Ehhez kapcsolódóan egy orbáni gondolatmenet, ínyenceknek: „Mikor, ha most nem? Így szoktuk egymást biztatni a kormányüléseken is kurucosan… Azt tanultuk, a Jóisten csak azzal és csak annyira próbálja meg az embert, amelynek elhordozására azért van esélye. Ez azt jelenti, hogy az a feladat, amely előttünk van, elhordozható.”
Nem olyan gyászos
És még egy: „Néha én is nyomasztónak éreztem az előttünk álló feladatok súlyát. Az önökkel folytatott beszélgetésekben sok együttérzést kaptam, amely arra vonatkozott, hogy az is bolond, aki ilyet vállal. Az az igazság, hogy ez kétség kívül igaz, de ennek a munkának ennek ellenére megvan a maga szépsége. De egyáltalán nem áll a helyzet olyan gyászosan, ahogy önök közül néhányan gondolják.”
Jaj, és még egy: „Nekünk a realitás kevés, mi nem érjük be az adott világ kereteivel. Mi nemcsak a realitást, mi a valóságot is akarjuk.”
Hát így.
Nem a szokásos „Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!” a záró buzdítás. Hanem: „Hajrá valóság!”
Emésztjük. Közben Hámori professzor kaparintja meg a mikrofont. Néhány újabb, fájdalmasan szolgalelkű mondat hagyja el az ajkát; ezzel zárul az osztályfőnöki óra.
A kicsengetés után Orbán kvaterkázik még kicsit a proffokkal, vállakat vereget, aztán elköszön. A „tanári” felé sietve talán az jár az eszében: még egy nappal közelebb kerültünk október harmadikához.
Az igazi beszéd alighanem aztán következik.
