Az alkotmány
A Fidesz egyetlen másodpercig sem titkolta, hogy kétharmados többségét fel fogja használni a köztársaság alkotmányának átalakítására. A mai kormánypárt hozzáállása gyökeresen eltér az 1994-es kétharmados koalícióétól. Tizenhat évvel ezelőtt sem volt alkotmányozási kényszer. Viszont ugyanúgy voltak tisztázandó, pontosításra váró passzusok az alaptörvényben, ugyanúgy sokak szemét bántotta, hogy még mindig az 1949. évi XX. törvényként kell hivatkozni az Alkotmányra.
Az MSZP és az SZDSZ koalícióban kormányzott, elképzeléseik nem egyeztek meg, már csak ezért is hosszú egyeztetési folyamattal kellett számolni. Az állampárt utódpártja a bizonyításvágytól hajtva, az SZDSZ pedig a demokratikus ellenzék különb voltát is aláhúzva úgy ítélte meg (helyesen), hogy az alkotmányozás nem kizárólag az aktuális kormány ügye, abba az ellenzéket is be kell vonni. Önként vállalták, hogy az új alkotmány előkészítését a többségüket meghaladó négyötöddel lehet csak útnak indítani, továbbá az alkotmányozás előkészítésének idejére alkotmánymódosítási moratóriumot hirdettek (egyedül az önkormányzati választás szabályait változtatták meg egyoldalúan). Végül az alkotmányozási folyamat a koalíción és az MSZP-n belüli egyet nem értés, valamint az ellenzék együttműködési készségének hiánya miatt megakadt; 1997-ben néhány fontos változás történt, de nem született új alaptörvény.
Az alaptörvényen május óta jelentős módosításokat hajtott végre a kormányoldal, ezek egytől egyig a kormánypárt számára kedvezőek, és nyilván a „végleges” alkotmányba is bekerülnek. Időről időre szó esik a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetéséről is, de ez azért nem biztos. A nemzeti együttműködés jegyében a közjogi intézmények és a pártok által felkért civilszervezetek káprázatos ötletbörzéjének is tanúi lehetünk. A javaslatokat – hogy is fogalmazhatnánk? – az elgondolkodtató, a megdöbbentő és a szórakoztató kifejezésekkel jellemezhetjük.
Politikai értelemben az a kérdés, mennyire lesz fontos a választók számára az alkotmányozás? Mennyire élik meg fontos ügyként, érdekli-e őket egyáltalán? Van, aki szerint itt húzódik majd a magyar politikai élet fő választóvonala: Gyurcsány Ferenc erre alapozva hozza létre Demokratikus Koalíció nevű platformját – ami nem is annyira platform, inkább egy fél lábbal az MSZP-ben, fél lábbal azon kívül álló politikai mozgalom. A volt miniszterelnök szerint a politikai centrum ott húzódik, ahol az MSZP szavazótábora összeér az egykori SZDSZ-es és MDF-es bázisokkal.
A miniszterelnök a Széll Kálmán Alapítvány rendezvényén (Fotó: MTI)
Az alkotmányvédés valóban lehet az ellenzéki együttműködés alfája, más kérdés, hogy a ’89-es demokrácia védelmezése mennyire szerencsés megfogalmazás. Az alkotmányos kontrollfunkciók felszámolása nyilván az ellenzék közös nevezője lehet, de ettől még a ’89 utáni rendszer kritikai elemzése nagyon fontos volna. Nehéz lesz meggyőzni a rendszerrel elégedetlen választókat arról, hogy nekik 2010-ben ’89-re van szükségük, s különösen nehezen győzheti meg őket erről éppen Gyurcsány Ferenc. Ez nem jelenti azt, hogy a Fidesz alkotmánymódosító törekvései ellen felesleges tiltakozni. Az a kérdés, célt ér-e, aki erre fűzi fel a politikáját.
Erőpolitika
Orbán Viktor új korszakot akar nyitni, lehetőleg mindenben, illetve bármiben. Érdemes felidézni, hogy első miniszterelnöksége idején még „csak” azért küzdött, hogy a szocialistákat kizárja a rendszerváltásból: többször is elmondta, hogy szerinte a rendszerváltás kezdőpontja nem 1989, hanem 1990, az első szabadon választott országgyűlés megalakulás volt. Mostani szimbolikus politikai vállalkozása sokkal nagyszabásúbb, hiszen immár „rendszeralapítóként” lépne fel. A politikai cél azonban ugyanaz: az ellenfelek kiszorítása a jelenből és a jövőből, bezárásuk „a múlt sötét erői” feliratú kalitkába.
Ez a törekvés 1998-2002 között kudarcot vallott, azonban a helyzet ma egészen más. A nemrég még ellentétes pólust jelentő MSZP ma annak örül, hogy a legerősebb ellenzéki pártként megkapaszkodott, ám nincs egy súlycsoportban a Fidesszel. A többiek még rosszabb helyzetben vannak. Az erőtlenség önmagában is politikai tényező: ha a Fidesz hatalmi törekvései irritálnák is a választók többségét, akkor sincs olyan „automatikus” választási lehetőség vele szemben, mint amilyen az első Orbán-kormány idején az MSZP volt. Ez talán inkább passzivitásba fordíthatja az esetleges majdani csalódottságot, semmint ellenzékiségbe.
A fideszes politikusok már 1998-ban is azt vallották, hogy a hatalomtól nem félni kell, hanem élni vele. Ezt teszi a Fidesz most az alkotmány kapcsán is, ami miatt sokak aggodalma jogos, illetve a Fidesz maga is aggódhatna: ha saját szabályai érvényesülése mellett kerül egyszer ellenzékbe, nagyon rossz dolga lesz. Azonban a kormánypárti vezetők ezzel nem törődnek, helyette élnek a kétharmaddal. Ez, úgy tűnik, önmagában is politikai teljesítménynek számít a választók sokasága szemében. A Fidesz ráérzett az erőpolitika iránti igényre, az alkotmányozást is ennek rendeli alá.
Ugyanez a logika érvényesül a rettenetes vörösiszap-katasztrófa utáni rendcsinálásban is. Enyhén szólva szokatlan, hogy a kormányfő jelenti be a parlamentben egy állampolgár őrizetbe vételét, most ez is megtörtént. A „lex MAL” feleslegesen ad széles hatáskört a magáncégek állami felügyelet alá vonásához, ám ez valószínűleg nem egy államosítási hullám, inkább megint csak az erő- és sikeraddikció jele. A Fidesz eddig is benyújtott pongyola szövegezésű javaslatokat fontos tárgyakban, ha gyorsan akart dönteni, most is ez történt.
Ezen az úton nehéz megállni. Márpedig az erőpolitika „hoz”, amikor van bizalom és nincs ellenfél, de „visz”, ha a kormány körül fogyni kezd a levegő. A „légsűrűség” pedig jelentős részben függ a gazdasági helyzet, a gazdaságpolitika, az életszínvonal alakulásától.
Gazdaság
„Aki kétszer annyit dolgozik, az csak kétszer annyit fizessen (…) ha valaki többet dolgozik és többet keres, az ne szenvedjen el büntetést az állam részéről, inkább más is ezt tekintse a meggazdagodás útjának, a több munkát” – fejtette ki pár napja egy interjúban Varga Mihály. Matolcsy György pedig a múlt héten mondta az országgyűlésben, hogy „azok nyernek többet” az új adórendszerrel, akik „gyermeket, munkát, tudást vállalnak, akik tesznek a közösségért”.
Ha most feltesszük azt a kérdést, hogy aki kétszer többet keres, az biztosan kétszer többet dolgozik-e – s például mi van akkor a napi 12 órát lehúzó árufeltöltőkkel – illetve, hogy vajon mitől függ az, hogy kinek van módja olyan munkát végezni, amelynek a piaci értéke magasabb, mint másoké, akkor rögtön egy létfontosságú politikai és társadalomelméleti vita közepén találjuk magunkat.
Mindez azért is érdekes, mert a Fidesz vezető gazdaságpolitikusai (hogy egy irányba vezetnek-e, az már kérdés) azt a 16 százalékos egykulcsos személyi jövedelemadót magyarázták a fenti módon, amelyről még fél évvel ezelőtt sem volt szó (és amely talán nem is lesz annyira egykulcsos és egyszerű). Mikor a kérdés komolyabban felmerült, akkor Orbán Viktor egy 2009-es interjúban az egykulcsos adóval szemben foglalt állást. Nyilván volt rá oka.
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a kormánypárt a gombhoz varrja a kabátot. Miután a költségvetési hiány emelésére nem volt lehetőség a szorító nemzetközi elvárások közepette, június elején elő kellett rukkolnia egy látványos bejelentéssel. Ez volt az egykulcsos adó, azóta pedig ehhez igazítják a retorikát és a gazdaságpolitikát. Másfelől az is igaz, hogy egy kormány világnézetéről akkor tudhatunk meg igazán sokat, ha döntéshelyzetbe kerül. A Medgyessy-kormány is mindent akart egyszerre – béremelést, adócsökkentést, az adókedvezmény-rendszer fenntartását, stb. -, ám amikor megszorításra kényszerült, el kellett döntenie, hogy például a nyugdíjemelést állítja le, vagy az adókedvezményeket vonja vissza. Most is hasonló a helyzet: politikailag nyilván az a legkényelmesebb, ha mindenkinek mindent lehet adni. Ha mégse, akkor dönteni kell, és a döntés iránya sokat elmond a döntéshozó gondolkodásáról.
„Új korszakot akar nyitni, lehetőleg bármiben” (Fotó: MTI)
A miniszterelnök és a nemzetgazdasági miniszter gyakran hangoztatja, hogy az új szisztémában mindenki nyertes lesz, de Matolcsy György idézett parlamenti felszólalásában jelezte: lesz, aki többet nyer. Ha ők azok, akik munkát, tanulást, gyermeket „vállalnak”, akkor ez azt jelenti, hogy nagyrészt a kedvezőbb kiinduló helyzetben lévők – vagyis a munkával rendelkezők, a tanulást finanszírozni képesek – nyerhetnek többet. A Széchenyi-terv vitairatában is olvashatjuk, hogy a jövőben az egyenlőtlenségek növekedhetnek, tehát a most jobb helyzetben lévők gyorsabban haladhatnak előre. Az egykulcsos adórendszer pontosan erről szól. A 16 százaléknyi teher összegszerűen nyilván kisebb a 100 000 forintos havi jövedelem mellett, mint, mondjuk 500 000 forint esetében, ám az alacsonyabb keresetűnek jobban hiányzik az ő 16 százaléka, míg a magasabb jövedelmű képes volna magasabb terhet is vállalni. Az „arányos” adórendszerben ezt a többletterhet nem kell viselnie.
A tervezett új adórendszerben a nagyobb keresetűeket nem terheli a második, magasabb adókulcs. Akiknek a jövedelme nem érte el a sávhatárt, csak minimális adócsökkentés élveznek majd, hiszen ők a jelenlegi 17 százalékról mennek le 16-ra. Máris látható: van, aki „többet nyer”. És ez még nem minden, mert az alacsony keresetek esetében eddig adójóváírás enyhítette a terheket, a minimálbér esetében pedig ez csaknem teljes szja-mentességet jelentett. Az egységes 16 százalék bevezetése tehát adónövekedést jelentene, 0-ról 16 százalékra. Június óta folynak a találgatások azzal kapcsolatban, hogyan kezeli majd ezt a helyzetet a kormány. Emiatt merült fel a minimálbér emelése, ami a munkaadók terheit növelheti, ellenben az alacsony keresetűeket nem biztos, hogy kompenzálja az adó miatt elveszett forintokért. Ha pedig a minimálbér teljesen kompenzálna is, az alacsony bérű munkavállaló még mindig csak „egálban” lesz, miközben van, aki „többet nyer”. Ugyanaz, aki a magasra emelt gyermekek után járó adókedvezményt teljes mértékben igénybe tudja venni. 1998-2002 között is azért érte kritika az adókedvezmény-rendszert, mert a legalacsonyabb jövedelműek kimaradtak belőle, az igénybe vehető összeg pedig (egy plafonig) a jövedelem növekedésével együtt emelkedett.
Lehet azt mondani, hogy ez „munkára ösztönöz”, de a mai munkapiaci viszonyokat ismerve talán belátható, hogy „a többet dolgozom, többet keresek” összefüggés a maga egyszerűségében finoman szólva nem általános. Nem beszélve arról, hogy ha ez az automatizmus létezne, akkor az emberek maguktól is többet dolgoznának (ha lenne arányosan növekvő kereslet a munkájukra), nem kellene őket adókedvezménnyel ösztönözni erre.
Elvileg nagyon is indokolható, hogy minden munkakereset után kelljen személyi jövedelemadót fizetni, ahogy az is igaz, hogy az adómentes minimálbér visszaélésre csábít. Csakhogy igen keveset tudunk arról, valójában hányan vannak a több mint egymillió minimálbéres körében a tényleges visszaélők, a munkaadójuk által visszaélésre kényszerítettek, és azok, akik valóban minimálbért kapnak kézhez. És akkor ez még csak a magyar gazdaság egyik nagy problémája, a személyi jövedelemadót nem fizető foglalkoztatottaké (más közterheket ők is fizetnek). Van egy ennél is nagyobb: a nem vagy nem legálisan foglalkoztatottak tömege, akiknek (legális) munkát kellene adni. Pusztán az adóverseny kevés lehet a munkahelyteremtő befektetések ösztönzéséhez. Különösen, ha közben a válságadó (bankadó 2.0) ronthatja az érintett szektorok, cégek versenyképességét, sújtja a fogyasztókat, a minimálbér-emelés többletterhet rak a munkaadókra, és ha az eszeveszett területi különbségek nem csökkennek (a kormány méltán büszke az új Audi-beruházásra, de ettől nem lesz több munka Nógrádban vagy Szabolcsban).
A legnagyobb horderejű változás azonban a nyugdíj- rendszerben várható. Orbán Viktor lényegében az 1997-es nyugdíjreform felszámolását jelentette be szerdai beszédében. A reform reformjára egy évet szán a kormány – ez, például Svédországban egy évtizedet, de még a kilencvenes években Magyarországon is bő két évet vett igénybe. Az átmeneti időszakban pedig az állam egyszerűen lenyeli a magánnyugdíj-pénztárakba irányuló befizetést a válságra hivatkozva, vagyis a teljes 9,5 százalékos nyugdíjjárulék a társadalombiztosítási alapot fogja gyarapítani. Emellett erős érveket lehet felhozni, viszont kérdés, hogy ez a fajta eljárás nem vet-e majd fel komoly jogkövetkezményeket, amelyeknek anyagi vonzata is lehet.
Összességében, gazdaságpolitikai áttörés egyelőre nem történt (a nyugdíjreform áttörésértékű lehet, ha és amikor megvalósul). A Matolcsy által képviselt „növekedéspárti” gazdaságpolitika lényege az volna, hogy akár a fiskális egyensúly kárára is élénkíteni kell a gazdaságot, hogy az később kinőhesse a hiányt. Csakhogy Magyarországnak meg kell őriznie a költségvetési egyensúlyt, így a klasszikus „növekedéspárti” politika nem valósulhat meg. A kormány az állami bevételeket növeli, mikor bővíti az szja-val terheltek körét, akiket aztán más oldalról igyekszik valamennyire kompenzálni, és a kiadásokat csökkenti, mikor keményen megszorítja az állami intézményeket.
Persze „az állam” címszó alá tartoznak az iskolák és az egészségügyi intézmények is, vagy éppen a környezetvédelmi hatóságok, tehát gyakorlati, hétköznapi következményei lehetnek az önmagán takarékoskodó állam jól hangzó jelszavának – ráadásul a közszférából kikerülők jelentős része munkanélküli lesz. Mindez azért történik, hogy források szabaduljanak fel az adócsökkentésre és a most mérsékeltebbnek prognosztizált jövő évi gazdasági növekedés negatív hatásainak ellensúlyozására.
A kormány tehát egyelőre nem tör át, hanem átrendez; a jövedelmek mentén felfelé, a gyermeket nevelők körében a magasabb jövedelműek irányába. Áttörés akkor lenne, ha megindulna a fair bérrel és munkakörülményekkel járó foglalkoztatás markáns növekedése. Ám egyelőre nem világos, mi vezetne ehhez a gazdaságpolitika eddig megismert elemei közül. Ezt nem lehet kétharmaddal elintézni. Márpedig ez lesz a Fidesz kormányzásának igazi nagy vizsgája.
