A köztársasági elnök horvátországi látogatásának második és egyben zárónapján magyar szervezetek képviselőivel közösen rótta le tiszteletét az Antall Józsefről elnevezett utcában 2002 óta álló szobornál.
Schmitt Pál emlékező beszédében az elmúlt évtizedek közös történelmére utalva arról szólt, hogy a rendszerváltás utáni első magyar kormányfő “tudta, a szabadságnak ára van, amelyet minden valamikori szocialista országnak a maga módján meg kell fizetnie”. De amennyire hamis volt a közösködés a ránk kényszerített szövetségben, “annyira természetes, annyira életbevágó lehetett egymás megsegítése a függetlenségben”.
A magyarok támogatták a szabadságukért küzdő horvátokat, “ezért vetette be Antall József a diplomácia nyílt és a meggyőzés személyes eszközeit”, és ezért ismerte el Magyarország az elsők között a független Horvátországot. “Mert rossz együttélésből, a különféle népekkel való acsarkodásból már kaptunk jó pár történelmi leckét” – mondta.
Az államfő a több mint félszáz fős hallgatóság előtt kifejtette: már akkor is világos volt, hogy “csak annyi jóindulatot várhatunk a szomszédos államoktól, amennyivel mi is viseltetünk irántuk”. Csak annyira fog becsülni minket Európa, amennyire képesek leszünk megélni saját magyarságunkat, európaiságunkat.
Közös küldetésünk ma így szól: “legyünk kezdeményezői, kovászai a jó dolgoknak”, a regionális együttműködéseknek, a közös építkezéseknek, a megújulásnak.
Schmitt Pál meggyőződését fejezte ki, hogy a horvátországi magyarság birtokában van az a tapasztalat, hogy közösséghez tartozni jó. “És birtokában van a tudás, mely ezt a közösséget megszervezni, intézményeit felelősséggel irányítani képes”.
Hozzátette, hogy a magyar állampolgárság könnyített megszerzéséről szóló új jogszabály és az összetartozás napja “törvényi, illetve szimbolikus elégtételt adott annyi év sikertelenség, uszítás, ridegség, és távolságtartás után”. Aggódásának hangot adva tette fel kérdésként, “vajon mennyi most az a 15 millió” magyar, s mennyi lesz holnap és évtizedek múlva?
A közös nyelv, a közös múlt, a közös kulturális örökség “mind olyan mágnesként viselkedő erők, melyek – ha jól fordulunk egymáshoz -, összehúznak minket a jelenben, s a jövőben is” – jelentette ki Schmitt Pál.
