Belföld

Akinek sokat köszönhet a Fidesz

Két kikapcsolt számot tárol a mobiltelefonom. Szándékosan nem törlöm ezeket, mert szinte biztos vagyok abban, hogy valamikor még felveszi tulajdonosa. Ungár András száma négy évvel ezelőtt „süketült meg”, Wermer Andrásé az elmúlt héten. A szociológusként és ingatlanbefektetőként is közismert Ungárt már felnőttként a 100 leggazdagabb magyar c. kiadvány szerkesztőjeként találtam meg, Wermer Andris viszont gyermekkori jó pajtásom – szörnyű leírni! – volt.

Vagy harminc évvel ezelőtt a Keleti pályaudvar peronján gyülekeztünk egy bajai építőtáborba indulván. A sorban álló és búcsúzkodó hátizsákos fiatalok mellett a szemem rögvest megakadt egy pasason, aki spárgával egy papundeklidobozt húzott maga után. A vonatfülkében aztán bemutatkoztam a szemüveges, kissé piknikus fiúnak, s azonnal a lényegre – vagyis a doboz tartalmára kérdeztem. Rejtélyesen mosolygott, és rejtélyesen nem mondott semmit.

A bajai állami gazdaság egyik munkásszállóján aztán kiderült, hogy a doboz igazi aranytartalékot rejt. Marica néni, András édesanyja ugyanis egy egész sonkát, fél oldal szalonnát, konzerveket és sajtot készített be – elképesztő mennyiségben, amit aztán, mondjuk úgy közkinccsé tett. Kosztosként erre jártunk rá a tábor ideje alatt. Így úszhattuk meg tekintélyes fogyókúra nélkül a kéthetes, épületes építőtábort…

Az éptáborosok között kifejlődő, majd megerősödő barátság, és a Kaffka Margit valamint a József Attila Gimnáziumokra kiterjedő baráti kör megmozdulásaira ma is könnyes szemmel gondolok – legszebb éveinket jelentette.

Újságszerkesztés, hajnalig tartó bulik, amatőr színjátszótársulatok, filmklubok és vasárnapi tárlatlátogatások – ez volt a hetvenes évek elejének tinédzserfilingje. (Ezt jól érzékeltette a Petőfi ’73 című film, amelyben korosztályunk szinte egész „társulata” szerepelt…)

Sose felejtem, hogy milyen sajátos-különleges volt nála egy házibuli. A pesti belvárosban éppen üresen levő szülői lakásba csengetve András nyitott ajtót. Kezében egy órarendszerű kockás papírt tartott. Mikor akartok csocsózni? És monopolizni? Tette fel a kérdést, és az amúgy spontán buli egyből „szervezett” kereteket kapott. Nem volt kérdéses, hogy a menetrendnek működnie kell – így sorban állás és veszekedés nélkül zajlottak az ádáz küzdelmek az akkor roppant népszerű pörgősfoci-asztalon. De említhetnék a Wermer-féle számháborúkat is, amelyhez foghatót sem előtte, sem utána nem láttam. A klasszikus terepjátékot ugyanis a legapróbb részletekig megtervezte és megszervezte. A játékosoknak nem csupán egy dombot kellett elfoglalni – ahogyan ez évtizedek óta bevett szokás – hanem az elfoglalt bázison elrejtett feladatok megoldásával újabb és újabb feladatokat végrehajtani – vagyis teljesíteni. Így lett egész napos változatos küzdelem a „lejáratott” és primitívnek tartott gyermekjátékból.

A gimi után magasan és magabiztosan került be az orvosi egyetemre, úgy tűnt, hogy folytatja a családi hagyományokat.( Édesapja, édesanyja és nevelőapja is orvos volt.) Ám a művészet nem hagyta nyugodni. A Mediszín – budapesti orvosegyetemisták színköre – a budapesti medikák és medikusok egyik találkozóhelyévé vált. Mindenki ott volt – ha nem színjátszóként, akkor nézőként Andris produkcióin és próbáin is. Wermer Andrisén, aki már akkor is ritka merész húzásokat tett. A SOTE épülettömbjén belül például rendre a rektor parkolóját használta – tudta ugyanis hogy az egyetem első emberét szolgálati kocsi hozza-viszi, így hát a parkolót sem használja soha…

Orvosként is dolgozott vagy két évet – ha jól emlékszem a MÁV kórházban. Egyetlen vágya az volt hogy Vitray professzorhoz – a tévés Tamás fivéréhez – kerülhessen. Ez aztán meg is adatott, de közben felvették a színművészeti főiskolára is. Döntenie kellett, és ez utóbbit választotta. Filmes rendezőként is a legjobb akart lenni – de ez nem sikerült. Eltérítette az üzlet – reklámfilmes lett, és tucatszám készítette a fél-egy perces etűdöket…. És aztán a politika felé fordult, az első Orbán-kormány idején az igazi „nagyszínpadra” lépett, ténykedését többek közt az Ezüsthajó Kft. filmjei, az országimázsközpont létrehozása és a budai Millenáris koncepciója jelezte – négy év a hatalom vonzásában.

Akik ekkor, vagyis a Fidesz háttérembereként ismerték meg, csak egy dinamikus-erőszakos stratégát láttak-láthattak meg benne. Olyan embert, akit csak egy érdekel: a teljes siker. Így, ilyen minőségben irányította a Fidesz 1998-as, páratlan sikerű kampányát, majd a 2002-es kudarcosat. Ez utóbbi miatt lett kegyvesztett, s emiatt vonult vissza családjával vidéki „birtokára”.

Mit akart András, a „főrendező” az elmúlt tíz-tizenöt évben? Pénzt? Hatalmat? Tekintélyt? Azt hiszem, legfőképpen egyiket sem. Önmagának, családjának és irigyeinek is be akarta bizonyítani, hogy tud és képes irányítani akár egy országot is. Képes arra, hogy főrendezőként instruálja a politika főszereplőit és statisztáit is az ország igazi nagyszínpadán. Így is történt. Ráadásul úgy tette mindezt, hogy tudatosan kerülte a rivaldafényt. Nem akart a színészekkel és statisztákkal együtt meghajolni a függöny előtt, nem akart átvenni kitüntetést és fesztiváldíjat – pedig mit nem adott volna ezért huszonéves korában…??? A díszletek mögül nézte, figyelte szereplőit, ajkán a hamisítatlan wermeri mosollyal – és elfojtott izgalommal.

Barátainak egy része elfordult tőle. Volt, akit kemény stílusa riasztott, mások pedig árulásnak tekintették azt, hogy a Fidesz erős embereként „átfogó hadművelettel” bekerítette a liberálisokat is. Minderről beszélni sem nagyon lehetett vele, mert egyszerűen nem volt ideje – még egykori, közeli barátaira sem. Hónapokra és évekre előre tervezte idejét. Találkozni vele már csak ezért sem volt könnyű…

Most már nem tudhatjuk meg azt, hogy mihez kezdett volna támogatott pártja és vezére 2010-es hatalomátvételét követően. Csak az látszott biztosnak, hogy szakítása a Fidesszel végleges volt…

A napokban hallgattam vissza egyik rádióinterjúját, amelyben arról is beszélt, hogy évezredek óta a félelem az úr. Ez irányítja és befolyásolja legjobban az embereket – ebben élnek, ettől tartanak még ma is. Ezzel leszámolni, félelem nélkül élni – no, ez lenne az igazi cél minden embernek és társadalomnak is. Aktuálisabb és igazabb célmeghatározást adni nem is lehetne…

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer nekrológot írok majd Andrisról, aki a napokban ünnepelte volna 56. születésnapját. Pár nappal az enyém előtt…És azt hiszem a fenti sorok nem is számítanak ennek. Barátomra, pajtásomra emlékező gondolatok – egy örökké tárolt mobilszámhoz kapcsolva…

Szakonyi Péter újságíró

Ajánlott videó

Olvasói sztorik