Szent Borbála a bányászok védőszentje, ezért egészen 1950-ig többnyire Borbála napja, azaz december 4. volt a bányászszakma ünnepe – mondja a FigyelőNetnek Katona Gábor, a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal főosztályvezetője. Az 1951-es évben politikai okokból szeptemberre tűzték ki és törvénybe iktatták a bányásznapot. A világháború után a bányászok életkörülményei hihetetlenül rosszak voltak, 1950-re nagy volt köreikben az elégedetlenség.
Borbála és bányásznap
A bajokat tetézte a Magyarországon eddig legtöbb emberáldozatot követelő, 1950-ben bekövetkezett tatabányai bányarobbanás, amelyben több mint 80 ember halt meg. A kormány 1951-ben a bányászok helyzetének javítása, erkölcsi megbecsülésük kifejezésére törvénybe iktatta a bányásznap megtartását, ahol a bányászatban eltöltött idő függvényében úgynevezett hűségjutalmat osztottak a bányászoknak.
Szent Borbála (Robert Campin festménye 1438-ból)
Hangulatjavító, politikai döntésről volt szó, amelynek időzítése is pártérdeket szolgált: szeptember első vasárnapján kellett megtartani, amivel a hat halottat követelő 1919. szeptember 6-ai csendőrsortűzre emlékeztek.
A rendszerváltás környékén, már 1988-tól újjáéledt Borbála kultusza, de a bányászközösség nem szüntette meg az idén már 60. alkalommal megtartott bányásznap hagyományát sem. Sőt, ahogy sorra zárták be a szénmedencékben működő mélyművelésű bányákat, annál inkább erősödött a bányászhagyományok ápolása: számtalan helyi múzeum, magángyűjtemény, emlékhely biztosítja, hogy ne haljon ki Magyarországon a bányászhagyomány. Az MBFH rendszeresen támogatja a szakma múltjának ápolását. Idén szeptember 1-jén, Kazincbarcikán rendezték meg a központi ünnepséget az államfő jelenlétében.
Hazánkban jelenleg egyetlen mélyművelésű szénbánya működik, a márkushegyi, de jövője ennek is kétséges, a Vértesi Erőmű sorsától függ. Ezen felül két bauxit- és egy mangánbánya üzemel Magyarországon a „föld alatt”, vagyis úgy, ahogy az emberek hagyományosan a bányászatot elképzelik. A szakma jövője, de már jelene is a külfejtéses termelés, ahol a talaj és a meddő anyag eltávolítása után a felszínen termelik ki az adott nyersanyagot.
Bányásznap kapcsán meg kell említeni a Chilében szerencsétlenül járt bányászokat is. Katona Gábor szerint a 700 méter mélyen csapdába esett emberek túlélése most legfőképp lelki erejükön múlik. A hasonló helyzetekre sem fejben, sem testben nem lehet előre felkészülni, de a föld alatti munka és az örökös egymásra utaltság erőt ad az ilyen helyzetek túléléséhez. Jelen helyzetben életmentő lehet a bányászok legendás bajtársiassága: mindig, minden helyzetben számíthatnak egymásra. Nem egy példa van rá, társaik két kezükkel kaparták ki a törmelék alól bajba jutott társukat az omló, életveszélyes járatokból – jegyzi meg.
Külszíni fejtés Visontán (MTI)
Állandó életveszély
Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat honlapján olvasható a vájárszakma leírása, ebből idézünk.
„… A föld alatti járatban, hajlott, térdelő, álló, esetleg fekvő testhelyzetben végzi nehéz fizikai munkáját. Félhomályban kell felismernie a kitermelendő nyersanyagot, amit robbantással, fejtőkalapáccsal nagy erőkifejtéssel vagy géppel fellazít, azaz jöveszti. Lapáttal vagy rakodógéppel szállítószalagra vagy csillékbe rakja, elszállítja. A beomlás ellen faácsolattal vagy fémgyűrűvel rögzíti a vágatot.
… Ezek a tevékenységek erőt és mozgásügyességet igényelnek. A bányatűz, a gázkitörés, a vízbetörés, a kőzetomlás, az esés, zuhanás, áramütés lehetősége miatt folyamatos a baleseti veszély. A föld alatti járatokban a nedvesség, a nyirkosság, a huzat, a por, a meleg állandó megterhelést jelentenek. A vájár munkavégzés közben is, de különösen veszély esetén társaira ráutalt, velük szorosan együtt kell működnie.”
Vájár végzi a dolgát a márkushegyi bányában (MTI)
Jó szerencsét!
Ami a chilei mentés sikerét illeti, az MBFH főosztályvezetője ebben nem kételkedik, csak az idő kérdéses. A mai technikával szinte rutinnak számít, hogy egy precíz fúrással eljutottak már a bányászokat foglyul ejtő aknához. A furat kiszélesítése azonban időigényes, és a fedőkőzet fajtáitól, állapotától függ. Most egy 30-35 centiméter átmérőjű lyukon dolgoznak, amit később 60-65 centiméterre szélesítenek, ezen már a felszínre tudják hozni az embereket. Igaz, nem ilyen mélységből, de a ’60-as években Németországban már sikerrel mentettek bányászokat ezzel a technikával.
A bányász élete sokszor a sors kezében van: korábban írtunk arról, hogy a szakma 116 éve, 1894 április 7-én választotta ki a „legmagyarabb” köszöntést: Jó szerencsét! Kevés megmaradt bányánkban és a hagyományos bányásztelepüléseken a mindennapokban használják a Jó szerencsét! köszöntést, de él a kifejezés bányászok és kohászok összejövetelein, szakmai rendezvényeken is – mondta akkor a FigyelőNetnek Horn János, a Bányászati Dolgozók Országos Szakszervezetének elnöki főtanácsadója. A német Glück auf! (Szerencse fel!) „magyarítása” összefügg a millenniumra készülő ország öntudatosságával, és némileg a nyelvújítással is.
A rendszerváltás után, 1994-ben a bányász- és a kohászszakma centenáriumi ülésén döntöttek arról, hogy minden évben ezen a napon szakmai napot tartanak, és megkoszorúzzák a településen elhelyezett Jó szerencsét!-emléktáblát.
