Nagyon magyar, de nagyon más – interjú Alexander Brodyval

Kis budai irodájában találkozunk. Kicsit fáradt, mert épp egy korrupcióról szóló konferenciáról jött, többször hivatkozik a beszélgetés során ott szerzett élményeire. Egyébként minden legenda igaz: a beszélgetés alatt végig hatalmas szivar füstölög kezében-szájában, irodájában ott az elmaradhatatlan friss sárga rózsa, a fal tele az irodalomkönyvekből ismerős ősei – Bródy Sándor, Hunyady Sándor és mások – fotóival, emlékeivel. Hölgymunkatársait igazi úriemberként dicséri. Valódi kíváncsiság van benne irántam is, nem hagyja, hogy csak én kérdezzek, ő is feltesz komoly kérdéseket. Válaszaim alapján kijelenti, hogy van egy japán közmondás, „ami épp önről szól”. És tényleg. Ezzel dedikálja a nekem szánt kötetet. Először az új könyvről kérdezem.

A mostani könyvhétre megjelent Barátaim könyvét nem ön, hanem a barátai készítették, ők írtak bele verset, novellát, gondolatokat, adtak hozzá képet, fotót. Honnan jött az ötlet, hogy a legújabb könyvét tulajdonképpen nem ön írja?

Amikor kijött az utolsó előtti könyvem, Csányi Vilmos megkért, hadd csinálja ő a következő kötetem címlapját. Azt viszont már odaígértem másnak, de nem szerettem volna, hogy Vilmos csalódjon. Lusta voltam még egy könyvet írni, gondoltam, felkérem a barátaimat, hogy írjanak valamit egy gyűjteményes kötetbe. Annyi kikötésem volt, hogy rólam és a politikáról nem szólhatnak a művek. Mindenki örömmel vállalta a felkérést, sőt, sértődések is voltak azok részéről, akiket nem szólítottam meg.

Miért pont ez a 67 barátja – névsor szerint Ács Iréntől Zwack Péterig – került be a körbe?

Ők jutottak először eszembe. És nem akartam felkérni olyan híres írókat, akik barátságával esetleg, úgy tűnne, hogy fölvágok. Nem szeretek hivalkodni.

Azt többször is hangoztatta, hogy nem szeretné megírni az életrajzát. Viszont korábbi kötetei – az ízek és az illatok apropóján – mégiscsak bepillantást engednek regényes életébe. Közvetve a barátok munkái is önről szólnak. Így mozaikokban, rendben van az életének bemutatása?

Az említett könyveket a gyerekeim kedvéért írtam. Mindig kérdezgették mi volt ezzel-azzal a híres emberrel, hogyan találkoztam velük, hogy alakult ki a barátságunk. Ezért írtam meg ezeket a sztorikat, anekdotákat. Ugyanakkor még nem olvastam igazán őszinte önéletrajzot. Nem tudom, hogy tudnék-e írni ilyet. Nincs olyan jó emlékezetem.

Einstein tényleg szórakozott volt

Van számos olyan története, amelynek a szereplői már nem élnek, és esetleg az ön emlékei árnyalnák a róluk kialakult képet. Például érdekes lenne tudni, miről beszélgettek Neumann Jánoséknál azokon az ebédeken, ahol Einstein is részt vett. Vagy hogyan zajlott le édesapja rózsadombi házában egy olyan est, ahol Csortos Gyula, Bajor Gizi vagy Czóbel Béla, esetleg Dinnyés Lajos voltak a vendégek. És most sorolhatnék egy féllexikonnyi művészt, tudóst, politikust ilyen szempontból. Anekdotaszerűen sem fogja ezeket megírni?

Azért már sokat megírtam. Például azt is, amikor a negyvenes évek végén princetoni diákként tejet és vajat hordtam ki családokhoz, és útvonalamba esett Albert Einstein háza. Egy reggel látom, hogy a relativitáselmélet atyja kilép az ajtón, majd a sarkon leáll beszélgetni néhány kisgyerekkel. Amikor negyedóra múlva ismét ott jártam, arra lettem figyelmes, hogy még mindig gesztikulálva tárgyalnak valamit. A tudós ezután visszament a bejárathoz, és becsengetett. Majd megkérte az ajtót nyitó feleségét, ugyan emlékeztesse már arra, hová is indult ő valójában. Ez nekem akkor bizonyította, hogy tényleg egy szórakozott tudós volt, ahogy beszélték róla. Az ebédeken pedig általában politikáról, világeseményekről beszéltek, soha nem tudományról. Nem beszéltek ki konyhatitkokat. Egyébként nagyon sok ismerősömről, barátomról valóban egyáltalán nem írtam. Például Robert Capáról vagy a Dalai Lámáról nem írtam, pedig sokat jelentettek nekem. De írtam sok nem híres emberről, aki szintén sokat jelentett nekem. A legemlékezetesebb találkozóim mindig gyerekekhez kötődtek. Erről még lehet, hogy írok egy könyvet.

Azt mondta egyszer, hogy Magyarországon mire a gyerekek felnőnek, hasonulnak a felnőtt társadalomhoz, és kicsit sem változtatják meg azt. Ez baj?

Igen, ez óriási baj. De amikor én beszélek velük, akkor még gyerekek, még nem hasonulnak. Egyébként éppen ma voltam egy korrupció elleni konferencián. Nagyon jó elképzeléseket hallottam a korrupció visszaszorításáról, de nem beszéltek arról, hogy mindennek az alapja egy erkölcsi magatartás, aminek kialakítását a családban és az iskolában kellene kezdeni.

Diplomatának készült, kifutófiú lett

A nagypapáról elnevezett utcatábla alatt (fotó: Balla István)

Családi kapcsolatok révén 1948-ban ment ki Svájcba, majd Amerikába. Ott elvégezte a Princetoni Egyetemet, és diplomata szeretett volna lenni. Az világos, hogy a McCarthy-korszakban egy kommunista országból jött fiatalnak ez lehetetlen volt, ezért más szakma után kellett néznie. Véletlen volt, hogy ez éppen a reklámszakma lett?

Volt egy évfolyamtársam, akinek a reklámszakmában dolgozó édesapja jól ismert engem. Ő ajánlotta, hogy próbálkozzak ezen a területen, mondván: „Te, én azt hiszem, hogy ezt szeretnéd!”.

Ezt honnan gondolta önről, egy fiatal, diplomatának készülő magyarról?

Tudta, hogy szeretek emberekkel dolgozni, sok ötletem van, és szeretem a különböző helyzeteket. A reklámszakmában van rengeteg kliens, sok emberrel kell tárgyalni. Be is ajánlott volna apja cégéhez az évfolyamtársam, de én nem akartam protekciót, elmentem egy másik céghez. Ott is ragadtam több mint négy évtizedig.

A magyarok másként felületesek

Azt szokta mondani, hogy szerencsésnek tartja magát, hogy ilyen kis tudással mindent elért. Ezt a „kis tudást”, ugye nem gondolja komolyan?

Apám megtanított a szerénységre. Mint sportoló is tudom, hogy mindig van jobb nálam, és én észre is vettem, hogy sok jobb van nálam. Egyfolytában figyelek, tanulok. És nagyon fontos az életben a szerencse is. Én jó időben voltam jó helyen, erősen dolgoztam, és nem törekedtem minden áron gyorsan előre. Nem azt akartam, hogy szeressenek, hanem, hogy tiszteljenek. Egy nagy csalódásom volt. Németországban – ahol van tegezés és magázás is – egy srácnak, előző ismerettségünk okán megengedtem, hogy tegezzen. Ő visszaélt ezzel, azt az érzést keltette az emberekben, mintha ő közelebb állna hozzám, mint más. Ez kellemetlen volt nekem. Ma már persze tárgytalan lenne ez a probléma, mert ma mindenki mindenkit tegez. Engem még a szüleim magáztak, én is őket. De ez nem jelenti azt, hogy távol voltunk egymástól. Egyébként nem gondolom, hogy a mai, pacsisabb világ jobb.

Ez a pacsisabb világ a tengerentúlról jött át hozzánk. Ott nem zavarta?

Amerikában, arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?”, nem várom azt a választ, amelyben igazán megmondja az illető, hogy van. Magyarországon viszont elkezdi mondani a valós vagy annál még rosszabb elemzését az állapotának. Ebben még persze nincs semmi rossz. De azáltal, hogy egy ilyen kérdésre így felelnek, azt hiszik a magyarok, hogy mélyebbek, mint az amerikaiak. Ez nem feltétlen igaz. Itt másként felületesek az emberek, mint ott.

Az alatt a több mint négy évtized alatt, amit e területen töltött, mennyire változott meg a reklám világa? A cél ma is ugyanaz: a terméket eladni.

Ma teljesen más média áll rendelkezésére a reklámnak is, ez alapvető változás. De engem leginkább a reklám a kreativitás oldaláról érdekel. Ebben nincs jó véleményem, kicsit sem lett kreatívabb a reklám. Egy pár jó ötletet leszámítva, általában siralmas. A magyar reklám nagy részben a nemzetközi hirdetéseket veszi át. Szokták mondani, hogy minden ország olyan kormányt kap, amilyet megérdemel. Ez itt is igaz: minden ország olyan reklámot kap, amit megérdemel. Nincsenek csodák.

Kirúgta a legnagyobb megrendelőt

Önök hogy csinálták? Akkoriban a megrendelő nem szólt bele a reklámokba és erőltette rá akaratát a kreatívokra?

Nekem mindig volt egy irányelvem: „First class people, first class business.” A legjobbakat vettem fel mindig. És engedtem őket kibontakozni. Ma Magyarországon pedig még mindig számít, ki kit ismer, és az is fontos, nehogy borsot törjenek a főnök orra alá a beosztottak. Én 1953-ban, amikor a reklámszakmába kerültem kifutófiúként a Young and Rubicamhez, az egyik „nagy pali” asztalán állandóan egy Bibliát láttam. Elég snassznak tartottam, hogy ott tartja az asztalán. Írtam egy kis cetlit, hogy „ha eljut idáig, hívjon fel, kérem”, és betettem a könyv lapjai közé. Magyarországon ezért valószínűleg kirúgnak egy kifutót. Engem három nap múlva fölhívott a Biblia tulajdonosa, és felvett az osztályára. Így jutottam be az első „nagy állásba”.

Néhány évvel később jelentkeztem az akkor nyíló frankfurti kirendeltség vezetőjének. Nagyon fiatal voltam, beszéltem nyelveket. Kipróbáltak. Egy idő után nyitottak egy olasz céget, oda is jelentkeztem, de elutasítottak. Dühös lettem, elhagytam a vállalatot. Ekkor voltam 26 éves. Két év múlva visszahívtak, háromszor annyi fizetésért, hogy az egész európai üzletágat vezessem. Az is fontos volt, hogy végig sokat nevettem, mindig élveztem, amit csinálok.

Azt mondják, a reklámvilágban sok olyat kell megtenni, ami az ember meggyőződése ellen van. Nekem nem kellett. Megmondtam mindig, amit gondoltam. Volt egy trükköm. Ha bejött egy kliens, megállapodtam vele az elején abban, mi hogyan visszük az üzletünket. Így a munka közben már nem kellett veszekedni, rossz kompromisszumokat kötni. Viszont ha egy ügyfél nem viselkedett korrekten, akkor nem dolgoztam vele. Egyszer kidobtam a legnagyobb megrendelőnket, a Ferrero céget, mert durván bántak az embereimmel. Azt mondtam, hogy gazdag klienst mindig tudok kapni, de jó munkatársakat nem. Ezt megírta a Spiegel, s később sokat segített, hogy tényleg megkapjam a legjobb embereket és üzleteket.

A világ egy kis részét próbálja megmenteni (fotó: Balla István)

Amikor kirúgta a Ferrerót e mondattal, akkor gondolt arra, hogy ez majd hozhat a konyhára, vagy csak egyszerű emberszeretetből, „jó főnökségből” tette?

Nem gondolkodtam egy cseppet sem, és ezért volt jó. Egyszerűen úgy gondoltam, ez nem egy úri dolog, hogy bárki egy nehéz út után több órán át várakoztatja a munkatársaimat. Egyébként vízöntő vagyok, állítólag ezért nagy az igazságérzetem. Nem bírom, ha az emberek igazságtalanok azzal, aki nem tud visszavágni. Egyszer apám azt mondta nekem: „Jelentették, hogy maga durva volt az inassal. Az inas értünk dolgozik, ha maga durva akar lenni, legyen durva velem!” Az ilyen mondatok megmaradtak bennem.

Ki lehet jelenteni, hogy az a munkahelyi légkör, amit megteremtett maga körül, kreatív, jó munkatársakat és zsíros ügyfeleket, azaz gazdasági hasznot is hozott. Miért nem törekszik erre mostanában a legtöbb cég?

Nem tudom, de fontos volna. Én Németországban levetettem az ajtókat egy olyan irodában, ahol az volt a szokás, hogy zárt szobákban, elkülönülten dolgoztak az emberek. Először nem szerették, de megszokták és sokkal együttműködőbb lett a légkör. Arra is figyeltem főnökként, hogy mindenkit annyira ismerjek, hogy tudjam, ki mire vágyik. Jutalomként volt, hogy biciklit adtam, mert tudtam, erre vágyik a munkatársam gyereke, vagy párizsi utat, mert egy másik kolléga új barátnőjével romantikus utat szeretett volna. Személyre szóló jutalmakat adtam. Ez nem kerül többe, mint egyébként, de meghálálja magát. Az is fontos, hogy sokat kell röhögni. Egy komoly ember nem veszi magát komolyan. Ezt egy híres balerina, Margot Fonteyn fogalmazta meg találóan: „Én saját magamat soha nem veszem komolyan, de a munkámat mindig.”

A nyelv a haza

A világ minden táján otthon van. Most is egy sor történetet mesélt a legkülönbözőbb országokból. Beszél egy csomó idegen nyelven. Van lakása vagy háza Hawaii-on, Budapesten és Svájcban is. Ha azt mondják önre, hogy világpolgár, akkor viszont tiltakozik. Miért?

Én amerikai és magyar állampolgár vagyok. De szerintem a nyelv a haza. És én szeretem a magyar nyelvet. Így magyarnak érzem magam. Apám egyébként azt mondta, hogy „egy Bródy nem felejti el az anyanyelvét, a gyökereit és a hazáját” – és ez nekem életre szóló parancs volt. Nem érzem magam külföldinek Franciaországban, Németországban vagy Amerikában sem. Ha úgy vesszük a világpolgárt, hogy mindenütt otthon érzem magam, akkor ez igaz. Ennek az az oka, hogy én magamban vagyok otthon. Az embernek egy bizonyos módon szeretnie kell saját magát, hogy másokat tudjon szeretni. És én szeretem az embereket. Velem az üzletekben kedvesek, a pincérek, taxisok a barátaim. Érzik, hogy érdekelnek, és én is kedves vagyok velük. Ezt visszakapom. Olyan könnyű lenne mindenkinek megcsinálni. Ha én nem imádnám ennyire a nőket, szerzetes lettem volna.

Sárga rózsa, utcatábla (fotó: Balla István)

Azt mondta nemrég, hogy úgy lehetne kimásznia az országnak a gödörből, hogy egyrészt kialakít valamilyen nemzeti egységet a legfőbb dolgok mentén, másrészt mindenkinek a maga háza táján kellene rendet tenni. A nemzeti egység ma a politika hívószava…

De nem beszélni kellene róla, hanem csinálni. Nagyapám, Bródy Sándor azt vallotta, hogy nem szabad cinikusnak lenni, egyszerre kell papnak, tanítónak és katonának lenni. Az első az elhatározás, a pap az igét mondja, a tanító a gyermekeket tanítja, a katona pedig vigyáz, hogy úgy legyen, ahogy elhatároztuk. E gondolattal lehet felnevelni a gyerekeket, visszaszorítani a korrupciót, rendbe tenni az országot. Beszélünk itt nemzeti érdekekről, de a személyi érdekek mindig előrébbvalók. Én nem tudom a világot megmenteni, de magam körül megpróbálom a megfelelő környezetet megteremteni, a világ egy kis részét megmenteni. Ha mindenki ezt csinálná, akkor hol lennénk, gondoljon bele!

Többször próbálták már javítani a különböző kormányok az ország megítélését. Ön szerint hogyan kellene javítani az országimázsunkat?

Meg kellene találni azokat a dolgokat, amik itthon is hitelesek, és azokat megmutatni a külföld felé. Például a magyar emberek azt hiszik, hogy a magyar bor nem rossz. Nem is rossz, nagyon jó. Ezt külföldön is el lehetne adni. Magyarországon több mint háromezer helyen tör fel különböző gyógyvíz. Ebbe az infrastruktúrába kellene befektetni, azt úgy kialakítani, hogy jöjjenek az emberek bizonyos betegségeikkel. Tehát specifikus dolgokat kellene találni, nem arra építeni, hogy a Duna milyen szép. Továbbá én nem venném meg Tony Curtist országarcnak, aki nem is egy nagy szám Amerikában. De nem vagyok olyan ember, aki szereti megmondani a tutit. Én nem tudom a tutit. Tudok segíteni, szívesen segítek, de nem akarok „nagy pali” lenni. Egyszer azt írták rólam, hogy én nagyon magyar, de nagyon más vagyok. Lehet, hogy ez találó.