Az idei kiállítás, mint azt Ön is megjegyezte nem olyan véres, mint a korábbi években. A fotósok fordultak el az ilyen témáktól, vagy a zsűri szórta ki ezeket?
Valóban azt mondhatjuk, hogy idén a legjobb hagyományokkal rendelkező dokumentarista fotográfia érvényesült. Inkább esszék vannak, erős a természet és a művészet kategória. Volt azért rengeteg drámai kép a közel 100 ezer nevezett fotó között, de úgy látom, a zsűri inkább a világgazdasági válságot megjelenítő képekre helyezte a hangsúlyt. Egyébként sokszor ezek is drámai hatású pillanatokat mutatnak be. Nagy hangsúllyal van jelen a pekingi olimpia is, valamint a grúziai konfliktus, a kenyai választások utáni törzsi ellentétek, a burmai tornádó és a szecsuáni földrengés. Ez utóbbiról szóló képek között különösen az egyik hatott rám elemi erővel. A teljesen összeomlott házak között egy pár éppen a maradékokból főz valamit. Ez nekem „az élet megy tovább” jeligét idézi föl erőteljesen.
A fotó és a sajtófotó szerepe időnként megváltozik. Mostanra például a fényképezés teljesen demokratizálódott, mindenkinek van gépe, amivel szinte végtelen számú digitális fotót készíthet. Mennyiben befolyásolta ez a hivatásos fotózást?
Nemrég találkoztam a Stern egy német fotósával, aki azt mondta nekem: mindennek vége, nincsenek megbízások. Szerintem is óriási a baj, de azért ez túlzás. Én úgy vélem, átalakulóban van az újságírás, minden az online felé megy, betör a mozgókép. Bár az idei World Press Photo zsűrielnöke azt írta, hogy a dokumentarista fotográfia soha nem virult még ennyire, azt látjuk, hogy fotoriporterek tömege van állás, megbízás nélkül. A demokratizálás azt hozta, hogy a sajtó egy részének mindegy hogy mit kap, milyen képet kap, csak kapjon valamit. És nemcsak pixelizálódott a fényképezőgép, hanem az egész digitalizálás megrázta a sajtót. Szerintem ki fog ebből jönni valami jó, de ezt a nehéz az átmeneti időt túl kell élni. Ehhez elhivatott fotósokra van szükség, és vannak ilyenek szép számmal, akik esetleg kevés pénzért is tovább dolgoznak. A megszállott élvonalbeliek számára sokszor nem az első szempont a fizetés, szerencsére. Ők azt remélik, hogy az az üzenet, amit közvetíteni akarnak, az fontos, és előbb-utóbb lesz rá fogadókész média is.
Luiz Vasconcelos képe (galéria a WPP anyagából)
E tekintetben van különbség a nemzetközi és a magyar sajtó között?
A New York Times (NYT) weboldalán hihetetlen jó képek vannak, nem nagyon keveredik a profizmus az amatőr, akárhonnan megszerzett képekkel. Van egy-két „média-világítótorony”, ami tartja a színvonalat, és folyton meg tud újulni. Nemrég éppen a NYT-on láttam egy olyan összeállítást, ahol a videó és a film keveredett, és ettől hihetetlenül izgalmas információ jött át. De sajnos, nem ez a jellemző. Inkább az a lényeg, hogy egy különleges távcsővel sikerült-e lefényképezni valamelyik celebet. Az kétségtelen ugyanakkor, hogy ha van egy telefonnal vagy bármilyen eszközzel készült kép egy eseményről, az is jobb, mint a semmi.
Magyarországon is ez a helyzet?
Amennyire én látom a magyar sajtót – csak néhány hónapot vagyok itthon évente –, nagyon súlyos a helyzet. Nagy kesergés van a fotós szakmában, nincsenek igazi megbízások, egyre szűkülnek a lehetőségek, kirúgások vannak.
A sajtófotó mennyiben újságírás és mennyiben művészet?
Újságírásként indul, de sok olyan fotós van, akinek a képei aztán valamivé válnak. Vannak olyanok, akik tudnak maradandót készíteni. Például Gárdi Balázs tavalyi díjnyertes képe, amelyen egy afganisztáni apa tartja karjában a gyermekét, és olyan, mint egy flamand festmény. Például ez a kép szerintem tovább fog fennmaradni, mint egy hírfotó, és bevonul a fotóművészet történetébe.
Yasuyoshi Chiba képe (galéria a WPP anyagából)
Idén magyarok nem kaptak díjat, ez azt jelenti, hogy nem készültek olyan jó képek itthon tavaly, mint korábban?
Idén 53 magyar fotoriporter pályázott, s több mint 5000 más országbeli. Amikor egy ilyen erős mezőnyből nyerünk, az egy különös kegye annak az évnek.
Melyik az ön személyes kedvence a most kiállított képek között?
Talán a japán Yasuyoshi Chiba képét emelném ki. A kenyai választások után kitört törzsi ellentétek idején készült a fotó, amelyen egy domboldalon százával állnak mindenféle színes városi ruhában feketék, nyilakkal. Két törzs ütközik meg, hagyományosan úgy, mintha párbajoznának (szembeállnak egymással, és lőnek). Számomra ez egy nagyon érdekes és eredeti kép.
