Rendkívüli politikai gesztusértéke volt három évvel ezelőtt Vlagyimir Putyin magyarországi látogatásának. Az orosz államfő 2006. február 28-án az országgyűlési választási kampány kellős közepén érkezett Budapestre, azzal az alig leplezett szándékkal, hogy a Gyurcsány-kormány, illetve a Magyar Szocialista Párt melletti kiállását demonstrálja.
Gyurcsánynak kiemelet stratégiai kérdés
A lépés persze korántsem volt előzmények nélküli. A szocialisták már a Medgyessy-kabinet 2002-es megalakulása óta minden eszközzel igyekeztek helyreállítani az előző négy évi Fidesz-kormányzás alatt mélyponton lévő kapcsolatokat Moszkvával, 2006-ban pedig Erős köztársaság, sikeres Magyarország című választási programjukban Oroszországot egyenesen „a magyar külgazdasági törekvések új kitörési irányának” nevezték.
Mindezek alapján aligha meglepő, hogy az MSZP vezette második Gyurcsány-kormány számára a moszkvai kapcsolatok a kiemelt stratégiai kérdések közé kerültek, s hogy Putyin látogatását az elmúlt három évben a magyar miniszterelnök feltűnő gyakoriságú oroszországi vizitjei követték. Bár az erős külpolitikai szerepre törekvő kormányfő megnyilatkozásaiban a kiegyensúlyozottságra törekszik, kormányzásának tapasztalata gyengülő transzatlanti, míg erősödő keleti partnerségről tanúskodik.
Az SZDSZ-nek voltak aggályai
Jóllehet a szabad demokraták tavaly májusig a szocialistákkal együtt kormányoztak, külpolitikai megnyilvánulásaikat – a kispárt emberi jogi identitását erősítendő – kevésbé pragmatikus, sokkal inkább szimbolikus ügyek dominálják.
„Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Oroszországban egyre nagyobb veszély fenyegeti a gyülekezési és a szólásszabadságot” – fejezte ki például aggályait az SZDSZ a 2007-ben tartott közös magyar–orosz kormányüléssel kapcsolatban. A párt alkalmanként persze fajsúlyosabb ügyekben is megszólal, mindenekelőtt a gazdaságpolitikus profilját továbbra is aktívan őrző Kóka János a Déli Áramlattal szemben rendszeresen a Moszkvának kevésbé kiszolgáltatott Nabucco gázvezeték mellett foglal állást.
Atlanti vonal
Míg a szocialisták esetében gyengülő, a Fidesznek 2005 óta mind a megnyilatkozásaiban, mind a programirataiban egy erős transzatlanti szövetség, másrészt egy egységesebb Európai Unió ideálját találjuk. Mindkét célkitűzést nem kis részben az Oroszország érdekérvényesítő képességével szembeni fellépés támasztja alá.
Bár Vlagyimir Putyin a Fidesz támogatói körében is jelentékeny számú szimpatizánst tudhat magáénak, a párt vezető politikusai között nem találunk olyan személyiséget, aki ne viseltetne kritikával napjaink orosz geopolitikájával, elsősorban a monopol energiaszállítói szerepre való törekvéssel szemben.
„Mi nem híd vagyunk, hanem hídfő, méghozzá a nyugati oldalon” – szögezte le Orbán Viktor 2007 decemberében tett washingtoni látogatásakor. Szükségszerű azonban, hogy a 2010-től kormányzásra készülő Fidesz a programjában részletezze Oroszország-politikáját. Alighanem ebbe a vonalba illeszthető, hogy a pártelnök minapi németországi előadásában Moszkváról szólva immár „egy kifinomult, strukturált együttműködési rendszer” fontosságáról beszélt.
Az MDF nem foglalkozik ezzel
Ezzel szemben az MDF nem sok szót veszteget a nemzetközi kérdésekre, így az Oroszországgal összefüggő ügyekre sem. A poszt-szocialista átmenet egykori meghatározó pártja a napjainkban rendelkezésére álló szerény kommunikációs felületeken ritkán bonyolódik külpolitikai diskurzusba.
Sőt, a 2004 óta inkább a centrum felé húzó kispárt a Normális Magyarországért elnevezésű 2006-os programjában is kerülte a nyílt állásfoglalásokat. Utóbbiban az MDF Oroszországot közvetlenül az Egyesült Államok után említette, mint a magyar gazdasági diplomácia megerősítésének egyik célországát.
Nosztalgikus radikális baloldal
Nem rejti viszont véka alá a véleményét a hazai radikális baloldal. „Oroszország kapitalista állam. Vlagyimir Putyin – most tényleg, van, aki komolyan gondolja, hogy Dmitrij Medvegyev elnöksége komoly? – országa gyakorta a legmocskosabbat képviseli, ami elképzelhető a tőkések világában” – olvasható a Magyar Kommunista Munkáspárt lapja, a Szabadság című folyóirat legutóbbi számában.
A radikális baloldal egyetlen számottevő hazai képviselője természetesen más okok miatt bírálja Oroszországot, mint a politikai spektrum egyéb Moszkva-kritikus szereplői: a párt a Szovjetunióval egykor fenntartott „megbízható partnerséget” állítja szembe napjaink energiaválságával.
A radikális jobboldal kedveli Moszkvát
A radikális jobboldal pártjai – lengyelországi reprezentánsaik kivételével – általában szimpatizálnak Oroszországgal. A Jobbik vezére, Vona Gábor álláspontja szerint „Európa politikai centrumát a jelenleginél keletebbre kellene tolni, s ha ez megvalósulna, abban Magyarországnak kitüntetett szerepe lehet, mint közvetítőnek”.
Az érzelmi húrok pengetésén túl a Jobbik elnöke pragmatikusnak vélt szempontokat is sorol: „Míg az Európai Unió tönkreteszi a magyar mezőgazdaságot a konkurencia felszámolása végett, addig az orosz piac fel tudná vásárolni a magyar termékeket”.
A párt Oroszország-szimpátiája azonban aligha gazdaságpolitikai, mint inkább szocio-pszichológiai tényezőkkel magyarázható. Elsősorban a radikális jobboldalon történt generációváltással, a köreikben tapasztalható jelentős Amerika-ellenességgel, valamint a Vlagyimir Putyin erőskezű vezetői profilja iránti vonzalommal.
A Jobbik ugyanis már ebben a kérdésben sem a MIÉP, nem utolsósorban azért nem, mert (kül)politikai orientációját kevésbé a rendszerváltás előtt, mint inkább az azt követő években szerzett impulzusok határozzák meg. Köreiben az antikommunizmus primátusát felváltotta a nyugat-ellenesség, amely önmagában közös platformot teremt Moszkvával.
A szerzők a Nézőpont Intézet elemzői
(A cikket teljes terjedelemben a Figyelő legfrissebb számában olvashatja!)
