Min dolgozik mostanában? Lehetett hallani, hogy a Kincsemről szóló filmre önt kérték fel forgatókönyvírónak…
Arról egyelőre csak egy szinopszist írtam, most egy másik munkán dolgozom.
Mikor korábban telefonon faggattam, akkor is titokzatosan beszélt a készülő munkáiról. Most mondana valamit bővebben a jelenlegi forgatókönyvről?
Ma játszódik.
Ezzel nem lettünk sokkal beljebb.
Nem azért mert annyira titkos, de amíg nem alakul ki végleg, addig az ember nem tud mit mondani róla.
Szóba került, mint a Kádár Jánosról szóló film forgatókönyvírója, és többször felmerült, hogy szeretne egy Honfoglalás előtti korban játszódó filmet is forgatni…
A Honfoglalás előtti időben játszódó filmnek a forgatókönyve már vagy 15 éve készen van, de nem gyűlt rá össze a pénz. A Kádár-filmet együtt írtuk volna Can Togay-jal. Ehhez jelentkezett is egy producer, hogy szerezne pénzt, de aztán visszalépett. Sehol sem talált rápártolót, ezért reménytelennek ítélte a témát. Ő a jól értesült. A kérdés ugyanis az, hogy van-e igény azoktól, akiknek van pénzük.
Van-e igény azoktól, akiknek van pénzük (Fotó: Balla István)
Az pedig jól látszik, hogy Kádár neve ma erős húzónév…
Igen, de itt nem az közönség igényeiről van szó, hanem azokról, akik pénzt adhatnak egy filmre. Egy darabig úgy nézett ki, hogy rendben van, de megváltozott a véleményük. Más a szélirány, vagy mit tudom én.
Most készült el az Irodalom című tévéfilm. Mikor láthatjuk?
Jelenleg az utómunkák folynak, a napokban leadjuk. Ez egy 60 perces tévéfilm, ami az MMI pályázatára készült. Élő magyar író már megjelent írásából kellett forgatókönyvet készíteni. Mivel én élő magyar író vagyok, egy 22 éves koromban írt novellámat választottam ki. Nagyon furcsa volt ez a „találkozás egy fiatalemberrel”. Most, így tapasztalt fejjel át is kellett írnom, új szereplőket kellett beletennem, mert soványka volt a történet egy hatvanperces tévéfilmhez. Törőcsik Mari és Horváth Illés a két főszereplője a történetnek. Nagy boldogság volt megcsinálni, és nagyon büszke vagyok rá. Hogy mikor adják le, azt nem tudom.
És milyen volt a „találkozás a fiatalemberrel”?
Az ember annyira öntudatlanul ír, hogy számára is ismeretlen dolgokat fogalmaz meg. Most, idősebb korban rájöttem, hogy engem mint magánembert mi foglalkoztatott 22 éves fejjel. Ez a novella egy fiatal íróról szól, akinek a nagyanyja haldoklik a szomszéd szobában, néhány napja van csak hátra. A fiatalember mialatt egy novellát gépel, ellátja a nagyanyját, aki azért jött fel vidékről, hogy családi körben haljon meg. Most arra kellett rájönnöm idősebb koromban, hogy nekem lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ott kellett hagynom a saját magam által választott szakmám – az írás – miatt azokat, akiket szeretek. Az én családomban nem volt ilyen pályán élő ember, ezért amikor az első novelláimat írtam, az olyan volt, mintha megtagadnám a családomat. A másik érdekes dolog az volt, hogy újra felfedeztem azt a különös mámort, amit kezdőként az írás először okozott nekem. Ez egy különös részegség, kreatív állapot. Az ember csak félig van ott, ahol éppen van, mert akkor is az alkotással foglalkozik, amikor a hétköznapi életét éli. Tulajdonképpen erről szól ez a novella. Úgy foglalnám össze az akkori felfedezésemet, hogy a kreativitás mámoráért elárultam a családomat.
A kreativitás mámora nagyon foglalkoztathatja, mert korábban azt nyilatkozta, hogy ön szenvedélykutatónak tartja magát.
Engem mindenféle szenvedély érdekel. Ezt kutatom, illetve ennek a természetét szeretném megismerni. Legfőképp azért foglalkoztat, hogy tudjak vele bánni. Ahogy Goethe mondja, az embernek uralnia kell az ötleteit. A kreativitást az ötlet hozza. Hogy honnan jön az ötlet? A tudattalanból. Az, hogy miképpen hatalmasodik el az emberen, az nekem mindig is nagyon fontos munkaproblémám volt. Ez mindig foglalkoztatott.
Az ön által említett kreatív mámor az írásban magányos helyzet. A filmkészítés, színházi munka, illetve a dalszöveg megírása már nemigen lehet az. Hogyan éli meg a különbséget?
Mintha több ember volnék. Az egyik állapotból a másikba járok át. Mindig újra felfedezem az írás magányát, amikor írni kezdek, és boldogan megyek a munkatársaim közösségébe, amikor közös munkáról van szó.
A „találkozás a fiatalemberrel” a dalszövegei kapcsán is előkerülhetett, ugyanis nemrégiben adták ki a válogatott dalaikat, az Esszenciát Cseh Tamással.
Az is nagyon különös találkozás volt, így együtt hallgatni azt a 43 számot.
Szokta hallgatni egyébként a dalaikat?
Igen, elég rendszertelenül, de szoktam.
Milyen zenét szeret mostanában?
Bécsi klasszikusokat: Beethovent, Mozartot.
Korábban elárulta nekünk, hogy várhatóan idén ősszel ír majd ismét szövegeket Cseh Tamás dalaihoz…
Tamás egészségi állapota most őszre nyilvánvalóvá válik. Megállapodtunk, hogy akkor egy új műsort írok neki, ő addig szerez dallamokat. Még ugyan nem húrozta úja a gitárját, de azért ősszel elkezdjük. A terv az, hogy a Frontátvonuláshoz hasonló monodrámát írok dalokból. A főszereplők itt Antoine és Desiré lennének, mint a korábbi dalainkban.
És mit lát Antoine és Desiré a mai Budapesten?
Antoine és Desiré mindig is két különböző és összefüggő figura. Antoine alkalmazkodik az időkhöz, Desiré pedig folyton lemaradó, marginális figura. Ha már úgyis kettészakadt társadalomban élünk. Elképzelhető, hogy Antoine most fontosabb szereplője lesz a mai világnak, mint Desiré, aki csak szemtanúja lenne Antoine életének. Jó is volna megalkotni korunk hősét Antoine személyében, akit, mármint a hőst, az epikusok szoktak is erősen keresni.
Látja, most elmondok egy készülőben lévő munkámról egy új információt: azt gondoltam, hogy az új műsorunknak Antoine karrierje lesz a fókuszában. Korunk hőse egy mohó, habzsoló alak, egy igazi balzaci figura, akit valahol az Elveszett illúziók tájékán kereshetünk.
Merre megy majd ez a karrier? A politika, a gazdaság felé?
Természetesen politika is lesz, mert manapság mindent áthat a politika.
Maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?
És az még ma is kérdés, hogy „maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Most már nem. Az életkorom miatt most már nem kérdés. Kisgyermekeim vannak, és itt nevelődnek.
Azért ez egy nemzedék számára volt nagy kérdés…
Ez a mai generációnak is nagy kérdés, mert nem olyan régen megjelent egy felmérés, amelyből kiderül, hogy a fiatalok igen nagy hányada képzeli el külföldön a jövőjét.
Miért van az, hogy ezt a várost egyszerre szeretjük és gyűlöljük, és ahogyan a dalban is megírta – végül: maradunk lakói?
Ez oda-vissza működik. Egyrészt a város ilyen, hogy gyűlölet-szerelemmel él benne az ember, másrészt ezt sugallja az életünk is.
Most jobban élhető ez a város, mint 1977-ben, vagy rosszabb?
Én mindent az eredetéből következtetek ki, és a várost lényegében ugyanolyannak tartom, pedig már más. Látom mindenben az előzményeket, és a folyamatosságot.
Ezt tetten is lehetett érni a Széna tér című számban, ahol mintha a mai életünkben jelenne meg a Budai Vár második világháborús ostroma…
Igen, talán gyerekkoromban „romlottam meg”, amikor szájtátva hallgattam nagyapám első világháborús történeteit. Ő mindkét háborúban katona volt, és elmesélte nekem egy magyar baka szempontjából mindkét háborút. Ez nagyon érdekes utazás volt. Amikor aztán az iskolában visszahallottam a történelmet egészen másképp, akkor nagyon élesen fel tudtam idézni, mert egy személyes résztvevőtől hallottam mindezekről.
Az egyik oldal magához ragad, a másik pedig odatol (Fotó: Balla István)
Igen ez is egy újabb dalt juttat eszünkbe, a Születtem Magyarországon címűt: „neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is. Harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is.”
Igen, ez beszivárog mindenhová. És ha az én szemléletem forrásvidékét keressük, akkor valahol itt van. Én most is ezt érzem, ahogy itt ülünk a presszóban, hogy egy átmeneti kor átmeneti jelmezében üldögélünk itt egy pillanatnyi helyen.
Ön nem akart disszidálni az akkori pillanatnyi helyről?
Nem, ezt Tamás híreszteli magáról, amibe engem is bevont. Kikérem magamnak, én sohasem akartam. Ez persze nem egy merev elhatározás volt, egyszerűen természetes volt, hogy maradok. Annyira egyértelműen elköteleztem magam az anyanyelvemhez, mint ahogyan az az Irodalom című tévéfilmből is kiderül. És valahogy az utcasarkok miatt is maradtam. Ragaszkodtam az utcasarkokhoz, mint a macskák.
Mit szól ahhoz, hogy a jelen rendszerben a politika mindent átitat, és az ön egyik dala is bekerült a pártpolitikai csatározásba, amikor „férgeket és a nyüveket” vágtak egymás fejéhez.
Áh, több dalunkat idézgetik. A Balatont is idézgetik prospektusokon úgy, hogy „Ó, a Balaton, régi nyarakon”. Nagyon sokba beleütköztem már. Állítom, hogy legalább öt-hat alapaforizma van, amely közkézen forog, és erre büszke vagyok.
És nem gondolja úgy, hogy ha a politikai közbeszédbe bekerül a szövege, akkor az már önt be is állítja valamelyik oldalra?
Igen, mert ezt állítja a másik oldal. Ez már egyfajta közmegállapodás. Az egyik oldal magához ragad, a másik pedig odatol. Ez csak önkényes kijelölés, és majd elmúlik.
Nemrégiben, a helyhatósági választások után új igazgatókat neveztek ki több színház élére, és elindult egy olyan mechanizmus, amely szerint a jobboldali városok színházai egymás színházaiban körbejátszanak. Ön ezt jó iránynak tartja?
Nem, de ez a mostani színházi helyzet. A mai magyar színház politikusabb, mint valaha. Minden egyes gesztusnak a mai színházban politikai jelentése van. Érdekes, hogy a filmben kevésbé. Valószínűleg a gazdájától függ a színház jellege, de már a közönség is így ül be. Minden színdarabban egyszer csak valami mondanivaló bukkan elő, és az aktuálisan kezd el szólni. Ez nem újkeletű dolog, mert bár Shakespeare Globe Színháza is keveredett politikai ügyekbe, de mostanában valahogy nagyon felerősödött ez az átpolitizáltság.
Először akkor lehetett hallani politikai dühöt ön körül, amikor a honfoglalás előtt játszódó filmjét szerette volna elkészíteni…
Igen, akkor például a szélsőjobb tüntetett ellenem. A Király B. Izabella vezette átmeneti párt tüntetést szervezett a filmgyár elé, mert megtudták, hogy már készen van a forgatókönyv. Az a produceri iroda, amelyik a filmmel foglalkozott, leengedte a redőnyöket, hogy nehogy bezúzzák az ablakot. A Hídemberrel kapcsolatban is arra számítottam, hogy jobbról kapom a támadásokat, de aztán fordult a kocka.
Úgy lehetett hallani, hogy volt egy találkozója is Orbán Viktorral egy kávéházban. Miről beszéltek ott?
Akkor éppen teljesen befagytak a Hídember című film pénzei, és ő érdeklődött, hogy mi a helyzet, mert nem kapott semmilyen megbízható hírt. Akkor elmondtam, hogy lefulladni látszik az egész, majd ezután már csak személyes dolgokról beszéltünk. Ő hogy van, és milyen neki – kérdezgettem.
A Hídember azért került szerencsétlen helyzetbe, mert odáig húzódott, hogy pont a választásokkor jött ki, mikor mindennek hátsó szándékkal hátsó szándékot tulajdonítottak.
Eperjes belemerült a legnagyobb magyar szerepébe
Szóba hozták azt is, hogy Eperjes Károly átíratta a film végét, és nem hagyta, hogy Széchenyi öngyilkosságával végződjön, miközben ön korábban olyan szöveget is írt, hogy „Széchenyi István pisztolyát porozza”…
A Hídember vége nem lett átírva, eredetileg is így írtuk meg. Meg tudom mutatni a forgatókönyvet. És a film nem megbízásra készült. Illetve annyiban igen, hogy Hábermann Jenő producer felkért engem. Őt egyébként leváltották, majd újra kinevezték. Ő kereste meg kezdetben Can Togay-t, hogy írjon Széchenyi életéből egy szinopszist. Can Togay ezután javasolta, hogy velem szeretné folytatni. Én itt kapcsolódtam be a filmbe. Akkor még csend volt körülötte, sőt biztos voltam benne, hogy a jobboldalt fogja felháborítani, hogy valaki hozzá mer nyúlni a magyar történelem ilyen nagy alakjához. Állítom, hogy az a pénz is, amennyiért megcsináltuk a filmet, végül igen nagy szerepet játszott a felháborodásban.
Szakmán belül érzett valamiféle irigységet?
Én személyesen nem találkoztam vele, de nagyon sokan dolgoztak azon, hogy ez a film ne jöjjön létre. Egyébként csönd is lett körülötte, amint elkezdtük a forgatást. Aztán csak a premier utáni kritikák elfogultságán és rosszindulatán látszott, hogy a film körül valami nem volt rendben. Még a pozitív vélemények is elfogultak és megbízhatatlanok voltak.
Ön jó filmnek tartja a Hídembert?
Nagyon jó filmnek tartom, és ritka mutatványnak is. A pénzt egy filmre nemcsak megszerezni kell tudni, hanem jól elkölteni is. Ezen a filmen látszik, hogy jól költöttük el. Ez a film megmutat egy olyan rendkívüli embert, mint Széchenyi. A naplói alapján megmutatja, hogy hogyan lesz a felelőtlen emberből a felelősség mániákusává.
És melyik filmjét tartja a legjobbnak?
Ez olyan két-három évenként változik. Mikor valamilyen okból újranézem az egyik filmemet, egyszer csak beleszeretek. Nemrég láttam Brüsszelben az első filmemet, a Tanítványokat, és nagyon beleszerettem. Most az a kedvenc filmem.
Sok rendező elhatárolódik a korábbi filmjeitől, és a legutóbb alkotásait tartja csak érvényesnek…
Én azonban nem csupán rendező vagyok, hanem ezeket a filmeket írtam is. A forgatókönyvírás pedig egy kontrollált, tudatos munka. A filmrendezés pedig nekem valami édes öntudatlanságot jelent. Nem tudom ilyenkor, hogy pontosan mit csinálok. Ez nem mentális zavart jelent, hanem azt, hogy teljesen odaadom magam a részleteknek. Amikor pedig összeáll a film, szükségem van a távolságra. Akinek az a foglalkozása, hogy már kész forgatókönyvekből készít filmet, az lehet, hogy másképp van ezzel.
Kérem, ne minősítse a mosolyomat! (Fotó: Balla István)
A munkáiban igen gyakran van egy-egy állandó partner szereplő. A filmjeiben Eperjes Károly, a daloknál Cseh Tamás. Fontos, hogy legyen valaki állandó személy, akivel együtt dolgozik?
Eperjes Károllyal még fiatalon találkoztam, amikor frissen végezte el a főiskolát, és Kaposváron gyakornokoskodott. A darabomnak az ősbemutatója volt, amelyben ő egy fontos szerepet játszott. Akkor az összpróbán rögtön felfedeztem magamnak, és láttam, hogy több életkort el tud játszani a kamaszkortól az időskorig. A másik, ami miatt ő fontos, hogy nagyon kevés az erőteljes férfiszínész Magyarországon, a férfias férfiszínész. De még sok színészt szeretek. A mesterségüket is nagyon tisztelem. A zenészekért és a színészekért valósággal rajongok.
Mindemellett lehetett hallani, hogy Eperjes Károllyal voltak összetűzéseik. A már említett Széchenyi-eset, amikor kijelentette, hogy ő nem fogja eljátszani a gróf öngyilkosságát.
Nem így volt, ő igazából nyilatkozatokban fontoskodni kezdett Széchenyi körül. Elítélte Kossuth Lajost, stb. Ez szerintem abból eredt, hogy ő belemerült a legnagyobb magyar szerepébe. Vele nagyon nehéz, és nagyon könnyű dolgozni.
Ezt korábban nekünk is elmondta Eperjes Károly…
Na, ezúttal nagyon pontosan fogalmazott. Könnyű vele dolgozni akkor, amikor a konkrét munka folyik. Egy film milliókat takarít meg azzal, hogy Eperjes Károly mindig felkészülten érkezik a kamera elé, és nagyon gyorsan és jól lehet leforgatni vele a jelenetet. A forgatás szüneteiben és a forgatás környékén azonban zabolátlan. Na, hát ez a nehézség. De megéri. Egy nagy színész, aki kész elképzelésekkel érkezik, miután elolvasta a forgatókönyvet. De, hangsúlyozom, nem ő írja. Kisajátítja a szerepét, amit játszik. Cseh Tamásról is sokan azt hiszik, hogy ő írja a dalokat, amit játszik. Ezért van szerencsém Eperjes Károllyal és Cseh Tamással is, mert ők kisajátítják azokat a dolgokat, amiket írok. Azt azonban tagadom, hogy beleszólnának a lényegébe. Azt kikérem magamnak.
Hallottam egyszer Cseh Tamástól vicces, ironikus kiszólásként, hogy ő Bereményi magyar hangja…
De ezt csak később hangoztatta. Eleinte, a rádióban hallottam, amikor egy riporter mondta neki, hogy ön nem csak nagy énekes, hanem nagy költő is, akkor helyeslőleg hallgatott. Nem tagadta. Akkor megharagudtam, de azóta megbocsátottam.
Visszatérve arra, hogy szinte minden utcasaroknak látja a múltját, az eredetét, mégis vajon a jövőjét milyennek látja?
A saját jövőmet?
Nem, az utcasarkokét, a városét, Budapestét, az országét, amiben élünk, Magyarországét.
Erről politikust kérdezzen!
Én mégis önt kérdezem, aki arról beszélt, hogy a múlt szövetein keresztül látja a jelent. Akkor biztosan van elképzelése arról, hogy merre tartunk.
Hamvas Bélánál olvastam, aki ’56-ról írta, hogy megrémült, amikor meghallotta, hogy kimennek az oroszok. Mert, mi lesz, ha kimennek az oroszok? Itt maradnak a magyarok. Ezt egy nagyon izgalmas felvetésnek gondolom. Itt maradtunk most mi. Na, hát előfordult már ez velünk. Azt állítják, hogy most a rendszerváltás után vagyunk először szabadok. Nem. Már többször voltunk szabadok a történelmünk során, és mindig nagyon megnehezítettük a saját dolgunkat.
A turáni átok?
Dehogy, egyszerűen összefogásra képtelenek társaság vagyunk. Nem igazából vagyunk tisztában azzal, hogy miben is vagyunk igazában érdekeltek. Saját érdekeinket nem ismerjük eléggé.
Nem lehet, hogy ezt most tanuljuk?
Hát remélem, hogy megtanuljuk, és nincs igaza Ady Endrének, aki azt írja, hogy nekünk Mohács kell. Mert ugye, a nagy sorselemző Ady ezt mondja, hogy jaj nekünk, ha nem állunk vesztésre, mert akkor végünk. Tehát remélem, hogy ez most tisztázódik, és ez egy tanulási folyamat.
De nem nagyon hiszi?
Hát hinni a templomban kell.
Bár mondta, hogy kettéosztottság mindig is volt, azért úgy érezzük, hogy ez egyre nagyobb.
Talán ez egy kiforrási folyamat.
Kicsit gonosz mosolyt láttam átsuhanni az arcán eközben.
Nem, nem, kikérem magamnak. Kérem, ne minősítse a mosolyomat! Ez az én mosolyom.
Ironikusnak láttam.
Ez a maga véleménye. Én kérem, derűsen mosolyogtam. Ez az én saját mosolyom volt, engedje meg, hogy én minősítsem. Jó?
