Belföld

Trianon: megtarthattuk volna Erdélyt, ha elengedjük?

Ha Trianon „felelőseit” keressük, érdemes itthon kezdeni. Személyek helyett azonban olyan eseménysorokat találunk, amelyek megállíthatatlanul sodorták a szétbomlás felé a Szent István-i magyar államot. Ha Magyarország esetleg maga döntött volna a szakítás mellett, az új ország jó eséllyel az etnikai határok között alakult volna meg. Ma 88 éve írták alá a szégyenletes szerződést.

A szakítás törvényszerű volt, de Trianon szigora nem: a világháború végzetesen felgyorsította az eseményeket.
Trianon megértéséhez, a történelmi Magyarország felbomlásához nagy mértékben hozzájáruló nemzetiségpolitikai problémák megértéséhez egészen a törökkor végére kell visszanyúlni.

A XVII-XVIII. század fordulójára jelentősen átalakult a Kárpát-medence etnikai képe. Erdélyben már a XVII. század végére többségbe kerül a románság, ugyanekkor a még török fennhatóság alatt lévő Balkánról mintegy negyvenezer szerb család települ be pátriárkájuk vezetésével az immár felszabadított Magyarország területére.

Trianon

Magyarország számára a trianoni békeszerződéssel ért véget az első világháború 1920. június 4-én. A győztes nagyhatalmak diktáltak, magyar politikusok nem szólalhattak fel a béketárgyalásokon. Magyarország területe a Horvátország nélkül számított 282 ezer négyzetkilométerről (Horvátországgal együtt 325 ezer) 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, a lakosság száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza, 3,3 millió magyar rekedt az új határokon kívül.

Közvetlenül a török kiűzése után jelentős betelepítési hullám indul meg a részben lakatlanná vált vidékek benépesítésére. Németek és szlovákok tízezrei találnak új otthonra a Dél-Alföldön és a Temes-vidéken. Az első hivatalos népszámlálás az 1780-as évek elején már azt mutatja, hogy a 10 milliós országban alig négymilliós lélekszámmal kisebbségbe szorultak a magyarok – mondta el a FigyelőNetnek Zeidler Miklós történész, egyetemi adjunktus, az ELTE Történeti Intézet Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék oktatója.

Sérelmi politika

A magyar politikai vezetők a XIX. század folyamán természetesen ösztönzik az asszimilációt, de erőszakról nem beszélhetünk. Az egyes etnikumok szellemi, gazdasági, politikai elitjének egy része szívesen igazodik a dinamikusan fejlődő, nemzeti öntudatra ébredő magyarsághoz, amit a sikeresebb karrier ígérete, a hivatalviselés, a nemesi rang megszerzése is motivál, és ez a magatartás bizonyos mértékig a köznép számára is mintát ad. Az asszimilációt erősítik a vegyesházasságok, és az oktatás is. 1890-re a magyar anyanyelvűek részaránya már megközelíti az 50 százalékot, a Trianon előtti utolsó, 1910-es népszámláláson pedig meghaladja a lakosság 54 százalékát.

A történelmi Magyarország nemzetiségi megoszlása  1910-ben (forrás: wikipedia.hu)

A történelmi Magyarország nemzetiségi megoszlása 1910-ben (forrás: wikipedia.hu)

Ezzel együtt azonban erősödnek az ellentétek is, a század végén a nemzetiségi kérdés kulcsproblémává válik. Az eddig is meglévő vallási, társadalmi ellentétek egyre erőteljesebb nemzeti színezetet kapnak. Az egyházi, földesúri, vármegyei és állami hatóságokkal szembeni egyéni sérelmek lassan nemzeti sérelmekké lényegülnek át – éppen abban az ütemben, ahogyan az egyes etnikumok végighaladnak a nemzeti ébredés folyamatán. Érthető és logikus a kisebbségek magatartása, amely ráadásul a magyar közjogi felfogásban meghatározó „gravaminális”, azaz sérelmi politikát követi. Ezzel éltek a magyar politkai vezetők is már a XVI. század második felétől, amikor a rendi, majd a nemzeti sérelmek rendszeres felterjesztésével igyekeztek enyhíteni a Habsburg-kormányzat szigorán – mondja a történész.

Európai szintű nemzetiségi törvény

Míg a magyarság a politikai önállóság útját keresi az 1848-49-es szabadságharcban, egyes román, szerb és szlovák vezetők már saját nemzeteik társadalmi és politikai követeléseit fogalmazzák meg. Az öntudatosodó nemzetiségek még fegyvert is fognak Magyarország ellen, elég csak Jellasics támadására, vagy a szerb és román fegyveresekkel vívott lokális polgárháborúkra gondolni. Az 1867-es kiegyezéssel ugyan kiteljesedhet a magyar nemzeti fejlődés, de a kisebbségeket – nagy sérelmükre – „kifelejtik” a rendezésből. A magyar vezetés azonban rövidesen gesztussal közeledik hozzájuk: 1868-ban Eötvös József kultuszminiszter munkáját dicsérve megszületik a korszerű liberális eszméket tükröző, világszinten is példás nemzetiségi törvény.

Törvénybe iktatják az egyéni kisebbségi jogokat, iskolatörvényt alkotnak a nemzetiségek anyanyelvének védelmében. Ebben az évben írják alá az úgynevezett magyar–horvát kiegyezést is, ami – némileg az osztrák–magyar kiegyezés mintájára – belső önkormányzattal ruházza fel Horvát-Szlavónországot. Az autonóm fejlődés lehetőségét persze a többi hazai kisebbség is szívesen látná. A Monarchia román és szláv nemzetiségi vezetői közül többen a kollektív kisebbségi jogokért szállnak harcba, és túllépnének az egyébként vitán felül haladó elveket valló nemzetiségi törvényen. Bécs és Budapest azonban megálljt parancsol, mivel a további jogkiterjesztéssel a Monarchia létét látja fenyegetve.

Visszalépés

A magyar politikai elit túlnyomó része a következő dilemmát látta maga előtt: enged a követeléseknek és veszélyezteti az állam nehezen visszanyert integritását, vagy szembefordul velük, és megnyirbálja még a saját maga adta jogokat is. Utóbbit választotta, és a következő évtizedekben folyamatosan szűkítette a nemzetiségek jogait. A kisebbségek egyre erősödő nacionalizmusával szemben ez a politika csak a feszültség növelésére képes, mélyíti az ellentéteket, ami végül az ország feldarabolásához vezet. A konfliktusok elharapódzásáért és a kompromisszumok elmulasztásáért nem kell feltétlenül egyéni felelősöket keresni: hibás a „nacionalista lázban” égő magyar politikai elit, a közhangulat éppúgy, mint az ugyancsak nemzeti érzésektől fűtött, sokszor túlzó követelésekkel előálló nemzetiségi vezetők.

Jellemző például, hogy 1868 két nagy kisebbségpolitikai gesztusa: a nemzetiségi törvény és az iskolatörvény írott szó maradt. A végrehajtásért felelős vármegyék késleltetik, megkerülik, meggátolják e törvények alkalmazását – a magyar kormányzat pedig asszisztál mindehhez. Eötvös József 1871-ben bekövetkezett halálával a magyar nemzetiségi politika egyre szigorúbbá válik, 1879-ben új iskolatörvényt fogadnak el, a nemzetiségi elemi iskolákban is kötelező tárgy lesz a magyar nyelv. A cél az, hogy a hatodik elemi végére minden gyerek érthetően írjon és beszéljen magyarul – s ezzel akadálytalanabbá váljék a fokozatos asszimiláció.

A „gyűlöletes” lex Apponyi

A törvény végül a tanítóhiány és a kisebbségi egyházak ellenkezése miatt nem hozza meg a várt eredményt, de a nemzetiségpolitika erősödő nyomása így is fokozódó ellenállást vált ki a nemzetiségek körében – emeli ki Zeidler Miklós. 1907-ben nagy vitát kavar például Apponyi Albert iskolatörvénye, amely jelentősen megemeli a tanítók fizetését, ugyanakkor már az elemi iskola negyedik évfolyamára előírja a magyar nyelv ismeretét. Csakhogy a népiskolák túlnyomó részét az egyházak tartják fenn, melyek alig tudnak lépést tartani a megnövekedett költségekkel, de a heti 8-10-12 magyar nyelvi és irodalmi óra megtartásához sem igen tudnak tanárt keríteni.

Apponyi Albert a béketárgyaláson (forrás: wikipedia.hu)

Apponyi Albert a béketárgyaláson (forrás: wikipedia.hu)

A szerb és román kisebbség védelmet kap saját nemzeti (ortodox) egyházaitól, a szlovákok azonban, akik a magyar egyházszervezethez simuló katolikus és evangélikus klérus lelki irányítása alatt állnak, anyanyelvi iskoláik többségét néhány év leforgása alatt elveszítik. S miközben a törvény az iskolabezárások miatt nem éri el hivatalos célját – a magyar nyelv és kultúra terjesztését –, annál inkább kivívja a hazai nemzetiségek és kiváló külföldi értelmiségiek heves ellenkezését. Szemükben a „Lex Apponyi” a nemzetiségi elnyomás szimbólumává, megalkotója gyűlöletes figurává válik.

—-Sehol nem kényeztették a kisebbségeket—-

A gyakori és sokszor intenzív összeütközések ellenére a magyar nemzetiségi politika a kor mércéjével mérve nem volt különösebben intoleráns. A nacionalizmus, a nemzeti mozgalmak, a nemzetek közötti külső és belső konfliktusok meghatározó tényezői voltak a XIX. század történelmének. A soknemzetiségű és/vagy gyarmattartó birodalmak általában nem bántak kesztyűs kézzel az alávetett kisebbségekkel. Nagy-Britanniában és Franciaországban még jóval az előtt „süllyedtek el” egyes etnikumok (velsziek, bretonok stb.), hogy a nemzeti ébredés napirendre került volna. London csak 1914-ben volt hajlandó autonómiát adni Írországnak. Az USA számos államában a feketék a rabszolga-felszabadítás után is másodrendű állampolgárok maradtak, s indiánok tömegei éltek rezervátumokban.

Zeidler Miklós

Trianon: megtarthattuk volna Erdélyt, ha elengedjük? 3

Zeidler Miklós egyetemi adjunktus, PhD, az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója. Kutatási területei: magyar külpolitika 1918–1945, magyar sporttörténet a 19–20. században.

Oroszországban időről időre zsidóellenes pogromok zajlottak. A gyarmatokon pedig az etnikai alapú elnyomás még erőteljesebben érvényesült. Magyarországon a nemzetiségiek – a liberális elveknek megfelelően – egyéni jogokkal rendelkeztek, cserében a kormányzat elvárta tőlük, hogy hű polgárai legyenek a magyar államnak. Az 1880-as évektől pedig különböző jogszabályokkal igyekezett felgyorsítani az asszimiláció folyamatát. A nemzetiségi vezetők ezzel szemben kollektív kisebbségi jogokat kívántak, sőt a világháborút megelőzően már az elszakadás – például az elképzelt Nagy-Szerbiához vagy Nagy-Romániához való csatlakozás – eszméje is felbukkant köreikben. Hivatalos programmá azonban – ekkor még – nem vált.

A konfliktus mindig tovább terjed

A XIX. és a XX. század fordulóján több olyan incidens is történt, amelyek nem nemzeti konfliktusból indultak, mégis ilyen színezettel korbácsolták fel a kedélyeket. 1897-ben a jobb munkakörülményekért tüntető román bányászok tömegébe lőttek bele a csendőrök. Tizenegy ember halt meg: a szociális konfliktusból nemzetiségi ügy lett. 1904-ben egy Bihar megyei szociáldemokrata tüntetés résztvevői között aratott a csendőrsortűz, a 33 halott többsége román volt.

Van példa azonban a türelmetlenség szította konfliktusra is. 1894-ben román értelmiségiek memorandumot juttattak el az uralkodónak, amelyben nemzetiségi sérelmeiket sorolták fel. Ferenc József olvasatlanul küldte tovább a dokumentumot a magyar hatóságoknak, mondván, tartsák be a hivatalos formákat, az ügy nem rá tartozik. A magyar hatóságok – ahelyett, hogy tárgyalásba bocsátkoztak volna e fontos kérdésekben – pert indítottak, s a memorandum aláíróit elrettentésképp több évi börtönre ítélték – ezzel gondolták megelőzni a bajt. A büntetés azonban fordítva sült el, a bebörtönzött értelmiségiek – csakúgy mint a Bécs által börtönbe vetett Kossuth Lajos vagy Wesselényi Miklós fél évszázaddal korábban – nemzeti hőssé váltak.

A századfordulón, amikor a magyarság diadalmasan ünnepelte a honfoglalás millenniumát és tetőfokára hágott a nemzeti büszkeség, már valóságos szakadék tátongott a magyar és a nemzetiségi vezetők kisebbségpolitikai felfogása között. Ami a XIX. század folyamán a nemzetiségek szempontjából igazságos harc, küzdelem az identitás megőrzéséért és kiteljesítéséért, azt magyar oldalról árulásnak minősítetik. Saját logikája szerint mindkét félnek igaza van, mindkét álláspont érthető és védhető. Az is természetes, hogy a konfliktusokban megszilárduló és egyre merevebbé váló nemzeti identitások sorozatos összeütközésbe kerültek egymással. E konfliktusokkal kikövezett út pedig – kompromisszumok híján – törvényszerűen vezetett el a történelmi Magyarország felbomlásához.

Trianon: megtarthattuk volna Erdélyt, ha elengedjük? 4

Mi lett volna, ha…

Nem volt azonban törvényszerű, hogy a szétbomlás ilyen hirtelen és számunkra ilyen fájdalmasan történjen meg. A háború – és főként a vereség – váratlanul érte a magyar politikai elitet és az egész közvéleményt. A nemzeti feszültségek intenzitását kevesen tudták pontosan felmérni. Míg Jászi Oszkár 1912-ben még az 1868-as nemzetiségi törvény alkalmazását ajánlja kompromisszumként, de 1918-ban – látva az elkerülhetetlen katonai összeomlást, s keresve az ország megmentésének módját – már a nemzetiségi autonómiák kiépítéséről beszél. Ugyanígy a kisebbségi vezetők is a háború teremtette új helyzetet megragadva kezdik el a történelmi Magyarország feldarabolását követelni.

Egyszóval a háború néhány éve alatt rendkívüli mértékben felgyorsultak az események, a történelmi Magyarország felbomlása zaklatott körülmények között, hirtelen és kellőképpen végig nem gondolt döntések eredményeként történt meg. Ha nincs az első világháború, egy kompromisszumkész és előrelátó magyar politika – bár az ország széthullását nem tudta volna megakadályozni – azt elérhette volna, hogy a felbomlás az etnikai határok mentén menjen végbe.

Ehhez azonban az kellett volna, hogy a nagy lépés pillanatában Magyarország legyen „birtokon belül”, döntési helyzetben, és ne egy vesztes háború után, kivérezve várja a sorsát. Persze más kérdés, hogy mit ad önmagától, látható és sürgető kényszer nélkül a mindenkori vezető elit – zárja le a”Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdést Zeidler Miklós. A mából visszatekintve el lehet dönteni, hogy mi lett volna helyes és mi nem volt az. A korabeli politikusoknak azonban váteszi képességekkel kellett volna rendelkezniük ahhoz, hogy elkerüljék Magyarország ilyen mértékű feldarabolását.

Korábbi cikkek Trianonról a Figyelőneten

Trianon a győztesekre alkalmazva

Brit és olasz részről mély döbbenet fogadta Apponyi Albertnek az utolsó szó jogán, három nyelven elmondott beszédét Trianonban. Az Egyesült Államok nem írta alá a békeszerződés Magyarország határait rögzítő cikkelyét, és később a franciák is elgondolkodtak. Nézze meg az FN-en a trianoni döntést a győztes hatalmakra alkalmazva! A cikket ide kattintva olvashatja el.

Kell még emlékezni Trianonra?

Trianon 86. évfordulóján a történész arra figyelmeztet: gyors kormányzati beavatkozás nélkül rövid időn belül beolvad a határon túli magyarság. A parlamenti pártok elismerik Trianon tragikumát, de állami megemlékezés nem lesz. A cikket ide kattintva olvashatja el.

Címkék: Belföld

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.