A Jelentés a magyar közoktatásról tanulmánykötet nagyjából háromévente jelenik meg. A mostani már ötödször mutatja be tanulmányokkal, grafikonokkal, ábrákkal a közoktatás aktuális helyzetét, problémáit. Halász Gábor, a 2003–2006-os időszakot feldolgozó munka egyik szerkesztője, oktatáskutató a FigyelőNet kérdésére most két fontos tanulságot emelt ki a vaskos tanulmánykötetből. Az egyik, hogy folytatódott a közoktatás 90-es évek közepén indult intenzív fejlesztő, modernizáló folyamata. Ehhez újabb löketet adott az európai uniós tagságunk, hiszen az oktatási, képzési rendszerek modernizálása kiemelt uniós cél, s a modernizációhoz uniós forrásokat is rendeltek. A másik, hogy ugyanakkor tovább éleződtek a közoktatás eredményességével és hatékonyságával kapcsolatos problémák.
Funkcionális analfabéta a tizenévesek negyede
Különböző nemzetközi mérések rávilágítottak arra, hogy – akár a tanulói teljesítményeket, akár az igazságossági, méltányossági célokat vizsgáljuk – nagyon szerény eredményeket produkál a magyar közoktatás. Az eredményességet vizsgáló fejezet négy pontban foglalja össze a hazai és a nemzetközi mérések tapasztalatait. Minden vizsgálat azt mutatta ki, hogy a magyar tanulók 20-40 százaléka nem vagy csak kevéssé rendelkezik a mindennapokban való eligazodáshoz szükséges legalapvetőbb képességekkel. Az utóbbi években leomlott az az eddigi hamis illúziónk is, hogy a magyar iskola matematikából és természettudományokból jól felkészíti a diákokat. Matematikai műveltségből átlag alatt, míg természettudományos műveltségből átlag körül teljesítettek a magyar tanulók a PISA (Programme for International Student Assessment) felméréseken. Az olvasás-szövegértés különösen aggasztó adatokat hozott: kiderült, hogy a magyar tizenévesek közel negyede nem érti, amit olvas.
1 szint alatt: nem ért semmit az olvasott szövegbõl
1. szint: képes a szövegben lévõ információk közt egyszerû összefüggést találni
2. szint: képes következtetéseket levonni a szövegbõl
3. szint: bonyolultabb összefüggéseket is felismer
4. szint: magas szinten értelmezni tudja a teljes szöveget
Az igazságossági hiányosságokat pedig jól mutatja, hogy a PISA-országok között a magyar oktatási rendszerben a második legnagyobb az iskolák közötti, teljesítménybeli különbségek mértéke. E mellett a nem túl hízelgő „első” helyezést értünk el abból a szempontból, hogy mennyire befolyásolja a szülők iskolai végzettsége és egyéb családi háttérjellemzője a tanulók iskolai teljesítményét. E kettő, lefordítva a mindennapok nyelvére azt jelenti, hogy a rossz családból származó és így jó iskolába aligha bejutó gyerekek esélyei nagyon csekélyek a jó teljesítmények elérésében, egy sikeres életpálya kialakításában.
Sok pénz, rossz hatékonyság
Ezeket a nem túl hízelgő eredményeket a magyar iskola annak ellenére produkálja, hogy más országokhoz képest relatíve több erőforrást használ fel. Így például tanári munkaerő-„felhasználásban” élenjárunk, ami ráadásul 2003 – az 50 százalékos pedagógus-béremelés életbe lépése – óta rendkívül drága lett. Mindez látványosan ráirányította a figyelmet a rendszer működésének rossz hatékonyságára.
A kötetből az derül ki, hogy az eredmények és a hatékonyság elmaradása nem feltétlenül pénzkérdés. Nem állunk rosszul relatíve a közoktatásra fordított forrásokkal. 2003-ban például a GDP magasabb százalékát költöttük közoktatásra, mint az OECD-országok. Ezzel együtt a pedagógusok GDP-arányos fizetése viszont jóval alacsonyabb volt, mint a fejlett országokbeli kollégáiké. Általában 70-80 százalékát keresi egy magyar tanár az egy főre jutó GDP-nek, miközben az OECD-átlag jóval 100 százalék fölött van.
Ez többek között annak köszönhető, hogy a pedagóguslétszám nem igazodott a gyermeklétszám változáshoz. Az óvodákban, általános iskolákban és a szakiskolákban a tanárok száma nem követte arányosan a diákok fokozatos csökkenését. (Különösen igaz ez a szakiskolákra.) A középfokon, ahol viszont a rendszerváltást követő 15 évben jelentős expanzió volt, a tanárok számának emelkedése jóval nagyobb volt, mint a diákoké.
Szakiskola: ég a ház
Ma a szakiskolai képzés átalakításától hangos a média. Iskolákat szüntetnek meg, vonnak össze, alakítanak át. Halász Gábor szerint a Jelentés a közoktatásról igazolja a változások elodázhatatlanságát. Hallatlan rossz hatékonyságú szakképzési rendszerünk van, mondja az oktatáskutató, amihez az önkormányzatok nem voltak képesek komolyan hozzányúlni az elmúlt egy évtizedben. „Most kezdik el, amikor már nagy lángokkal ég a ház. Nagy baj, hogy nem akkor változtattak a rendszeren, amikor még voltak erre források, úgy ’98-99 körül. Akkor azonban nem volt politikai cél racionalizálni az intézményhálózatot. Sőt, ha valamelyik önkormányzat mégis megpróbált valamilyen átalakítást, a minisztérium elkezdte piszkálni, hogy miért bántja az iskolákat” – mondja Halász.
Esélytelen ma reformokról gondolkodni
Amikor Halász Gábort arra kértük, hogy gondolja magát az oktatási miniszter befolyásos tanácsadójának és képzeletben fogalmazza meg konkrét javaslatait a közoktatás javítása érdekében, először hárítani próbált, mondván, hogy ma rendkívül nehéz bármilyen reformba belefogni. Mint mondta, sokkal könnyebb lett volna néhány évvel korábban, a mostani kiélezett helyzetben nincs reális esély egy átfogó változtatásra.
Vannak pedig jó példák a régióból. Lengyelországban a kilencvenes évek végén végrehajtottak egy átfogó oktatási reformot, aminek eredményeképp például ma már minden 15 éves ugyanolyan iskolába jár. „Náluk nem hoztak létre 6 és 8 évfolyamos gimnáziumokat, nem indultak el ezen a tévúton. E mellett egy kegyelmi állapot volt a 90-es évek végén, össze tudtak hozni valamilyen megegyezést a reformokban. Magyarországion erre nincs esély jelenleg.” – teszi hozzá.
Mit kellene mégis tenni?
Az oktatáskutató szerint a közoktatás sikeres átalakításához mindenképpen szükség volna a kormányzat és az önkormányzatok intenzív együttműködésére, ugyanis, mint mondta, költséghatékonysági problémákat egy olyan decentralizált oktatási rendszerben, mint a magyar csak az önkormányzat és az állam közösen, együttműködve tud megoldani.
Két kommunikációs feladatot is javasolt Halász Gábor az oktatásirányításnak. „A tanársággal és a társadalommal megpróbálnám megértetni, hogy a közoktatási rendszer költséghatékonyabbá tétele mindenkinek jó. Akkor lesz jobb az iskola, akkor lesz jobb minőségű oktatás, akkor lesz jobb a tanárnak, a szülőknek, ha változtatunk a hatékonyságon. Senkinek nem éri meg ez a „kis pénz, kis foci” típusú játék, ami itt zajlik”- mondja. Ezért kiemelt jelentőségűnek látja a tanári szakszervezetek és a kormány közötti kommunikáció erősítését.
Halász szerint minél több nemzetközi összehasonlító adatot kellene bemutatni a társadalomnak, hogy megértsük a reformok (amibe, adott esetben bizony beletartoznak például az iskolabezárások, összevonások is) szükségességét. Egy rendszer hatékonyságát kizárólag külső, összehasonlító adatokkal lehet megvizsgálni. „Minden ország képes egy olyan rendszert létrehozni, amiben állandó hiány generálódik például a pedagógusokból, de ha azt látjuk, hogy más országban sokkal kevesebb tanár van, s mégsincs hiány, el kell gondolkodnunk a miénk hatékonyságán.”
Halász erőteljesebb ágazati stratégiai irányítást szorgalmazna a közoktatásfejlesztésre fordítható uniós források felhasználásában. Ezeket szigorúan egy koherens, a rendszer hatékonyságát és eredményességét javító stratégia szolgálatába állítaná. Hozzátette: most vannak pénzek, amiket föl lehet használni oktatási reformokra, de nem biztos, hogy tényleg átgondolt, tartós hatású reformokra fordítjuk ezeket. A most zajló fejlesztéseknél például nem látszik, hogy figyelnek-e a közoktatási rendszer munkaerőigényének csökkentéséhez szükséges strukturális változtatásokra.
Kiemelt célnak tekintené ezeken kívül Halász Gábor a kistérségi együttműködések fejlesztését is, ami ugyan megjelenik bizonyos programokban, de szintén nem látszik egyelőre ezek kifutása.
