A harcias, hódító oszmán-török állam a XIV. században jelent meg a Balkán-félszigeten és alig száz év leforgása alatt Magyarországig terjesztette ki határait. Az 1456-os nándorfehérvári diadal hosszú évtizedekre megállította európai előrenyomulását, a fénykorát élő magyar királyság sikeresen állta útját a hódításoknak. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után azonban az egymással is szembenálló érdekcsoportok szétzilálták az államot. A gyengekezű királyok kezében szinte semmi hatalom nem maradt, s újabb megrázkódtatást jelentett az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés.
1521-ben Nándorfehérvár esett el
I. Szulejmán szultán – egy évvel hatalomra jutása után – 1521 májusában támadott először Magyarország ellen. Bevette Szabácsot és Zimonyt, július elején pedig csapatai körbezárték az ország déli kapuját, Nándorfehérvárt. A felmentő sereg nagyon nehezen gyűlt össze, az akkor 15 esztendős II. Lajos 200 lovassal kelt útra, de a főpapok és bárók nem követték. A király még csak Tolnánál járt, amikor a vár 66 napi ellenállás után, augusztus 29-én elesett. Ez azt jelentette, hogy az út szabaddá vált egészen Budáig.
1526-ban Mohácsnál vesztettünk
Öt évvel később, azaz pontosan négyszáznyolcvan éve, 1526. augusztus 29-én zajlott le a középkori magyar állam bukását hozó mohácsi csata. A belpolitikailag elszigetelt II. Lajos, a pápán kívül külföldi segítségre sem számíthatott. Nem sikerült beszedni a korábban megszavazott adókat sem. Így a király pénzhiányra hivatkozva megint csak jócskán megkésve, július 20-án indult délre. A magyar sereg felvonulására hagyott időt, hogy két szerémségi vár, Pétervárad és Újlak pár napig ellenálltak a hatalmas túlerőnek. A Tolna mellett letáborozó II. Lajos serege bevárta a csatlakozó nemeseket, majd délebbre vonult, s augusztus 16-tól Mohács mellett várta a szultán hadait.
A 25-30 ezer magyar katonával szemben mintegy 50-60 ezer reguláris török had állt, amely nemcsak létszám-, de harcászati és technikai fölényben is volt. Az alig másfél órás ütközetben a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett.
A csata pontos helyszíne egyébként máig nem ismert. Azok a sírok ugyanis, amelyeket az 1970-es években megtaláltak, valószínűleg a csata sebesültjeinek sírjai, vagy esetleg az ütközet másnapján kivégzett 2 ezer magyar fogoly sírhelyei. Előbbi elgondolást támasztja alá, hogy hogy a fejek és testek összevisszaságát találták meg a feltáráskor. Ugyanakkor a régészek emlékeztetnek rá, hogy a középkori török harcmodor központi eleme volt, hogy a kiváló acélpengék felszerelt katonák egyetlen suhintással csapják le ellenfeleik fejét. Jelen esetben a szenvedő fél sajnos a magyar katonaság volt.
A csata fordulópontot jelentett a magyar történelemben: utána kettős királyválasztás következett. Az ország nagyobbik fele Szapolyai Jánost, egy kisebbség pedig Habsburg Ferdinándot támogatta. A két nagyhatalom közé ékelt, meggyengült ország hamarosan két, majd három részre szakadt.
1541-ben Budát foglalták el a törökök
I. Szulejám sikerei csúcsán úgy döntött, hogy végre megszállja Budát, bár korábban kétszer is – 1526-ban és 1529-ben – lett volna rá alkalma. 1541. augusztus 29-én, egy vasárnapi napon a török császár maga elé kérette a főurakat és a csecsemő királyt, János Zsigmondot. Az így üresen maradt Buda várát a készenlétben várakozó háromezer gyalogos kardcsapás nélkül vette be, a magyarok ellenállás nélkül adták át a várat és menekültek el.
Azt nem tudjuk, hogy Buda elestének dátuma véletlen egybeesés, vagy pedig egy utolsó fricska az amúgy is térdre kényszerített ország vezetőinek. Valószínűleg ez jóideig még rejtély is marad, mivel a szulátni levéltár jelenleg nem kutatható.
Az viszont biztos, hogy Buda elestét követően a török másfél évszázadig Magyarországon maradt, állandósultak a végvári háborúk, az ország három részre szakadt.
A jelen magyarsága viszont biztosan nem haragszik az “augusztus 29-i hősre”, hiszen Szigetváron szobrot állítottunk I. Szulejmán szultánnak, aki a vár ostroma alatt lelte halálát, 1566-ban, épp egy héttel augusztus 29-e után.
