Mindegy, azt nézik-e a kutatók, hogy hol laknak olyan családok, ahol senkinek sincs nyolc osztálynál magasabb végzettsége, vagy több munkanélküli is van egy családban, illetve, hogy mekkora a cigány népesség aránya, vagy például azt kérdezik, mindenkinek van-e télikabátja, második pár cipője, éheznek-e – az eredmény ugyanaz. „Bárhogyan tesszük fel a kérdéseket, mindig ugyanazt a szegénység-térképet kapjuk” – szögezi le Ladányi János szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora. „Olyan erősen koncentrálódnak a társadalom tetején az előnyök, és a társadalom legalján a hátrányok, hogy az iskolázatlanság, a munkanélküliség és a roma lakosság koncentrálódásának területi eloszlásai rendre egymást fedő térképeket rajzolnak ki. Minden mérés alapján ugyanaz a néhány térség tűnik elő, és ugyanaz a 10-15 legrosszabb helyzetben lévő település vezeti a szegénységi listát” – mondta a szociológus.
Válságövezetek
A kilencvenes évek gazdasági átalakulásának egyik legkárosabb mellékhatásaként mára több országrészben válságövezetek jöttek létre. Már nem pusztán arról van szó, hogy kialakultak telepek, településrészek, illetve egész falvak, amelyek gettósodtak: ezek a hátrányos helyzetű települések az ország több részén már gettósodó térségeket alkotnak, s ez eddig példátlan jelenség a magyar történelemben.
Többféle hátrányt egyesítő gettósodó térség alakult ki a Csereháton és az Ormánságban, és kialakulófélben van többfelé az ország északkeleti és déli peremén, ahol az aprófalvakban élő lakosság csapdahelyzetbe került. A többség évek óta munkanélküli, a legközelebbi munkahelyek 30-50 kilométerre találhatóak, a házakat csak irreálisan alacsony összegért lehet eladni, amiből a munkalehetőségek közelében nem lehet lakáshoz jutni, a fiatalok közül sokan még az általános iskolát sem végzik el. „Jellemzővé a nem cigányok által egyáltalán nem, vagy csak alacsony arányban lakott, de erősen elöregedő és rohamosan fogyó népességű, illetve a cigányok által egyre magasabb arányban lakott, egyre gyorsabban növekvő népességű aprófalvak váltak” – írta Ladányi egyik cikkében.
Ladányi János szociológus
E területeken nincsenek munkahelyek, nem működnek vállalkozások, a mezőgazdaságból nem lehet megélni, a helyi lakosok így döntően a szociális ellátórendszertől függnek. Az ezen térségekben koncentrálódó népességnek akár a jelenlegi, harmadik világbeli szinten való eltartása is nagyon sok állami pénzbe kerül. A szakember arra figyelmeztet: hiába tömörül néhány elszigetelt helyre a mélyszegénység, e jelenség a többségi társadalmat is érzékenyen érinti, hiszen a leszakadó területek szegényeiből minduntalan újra feltöltődik a segélyre szoruló nagyvárosi népesség, gyarapítva az önkényes lakásfoglalók, a hajléktalanok, az alkalmi munkások, a koldusok népes táborát, újratermelve az egész társadalmat érintő szociális feszültséget.
Egyértelmű, hogy ezek a térségek képtelenek önerőből, állami segítség nélkül kitörni a kirekesztettségből, és ismét bekapcsolódni a gazdaság vérkeringésébe. „Nem olyan nagy területek ezek, nem olyan sok emberről van szó, hogy a felzárkóztatásuk meghaladná a költségvetés teherbíró képességét” – véli Köllő János közgazdász, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatója. Szociológusok és közgazdászok egyetértenek abban, hogy csak az egész kistérségre és a teljes lakosságra kiterjedő programok adhatnak megoldást. Ám az ilyen, „többfrontos” fejlesztésnek nálunk még nincs hagyománya. Mindeddig egyetlen mintaprogram született, jelesül a Cserehát infrastrukturális és társadalmi fejlesztésére. Ám ezt a tervet menet közben az esélyegyenlőségért felelős tárcánál többször módosították, a pénzt lecsökkentették, s mostanra éppen az átfogó térségfejlesztés gondolata látszik elveszni (lásd keretes írásunkat). Mindenesetre azt ígérik: a Csereháton az elkövetkező hónapokban megindul az infrastruktúra fejlesztése.
Munkahelyek nélkül
Ám a leszakadt térségek felzárkózását nem csupán az utak és közművek hiánya gátolja. A legnagyobb – bár az előbbiekkel szoros összefüggésben lévő – probléma, hogy képtelenség munkahelyteremtő vállalkozásokat csábítani ezekre a területekre. Köllő János szerint ezért az utóbbi évek állami bérpolitikája is okolható. A kétszeri minimálbér-emelés becsülhetően összesen 1,3-2,3 százalékponttal alacsonyabb foglalkoztatáshoz vezetett.
Cserhát milliói
Kilencszázmillió forint: ekkora összeget szántak a Cserehát infrastrukturális fejlesztésére, ám a pénz sorsa ismeretlen. Az Ifjúsági, Szociális, Családügyi és Esélyegyenlőségi Minisztérium nem válaszolt arra a kérdésre, hogy mi lett a mintaprogramra szánt pénzzel. A napokban újból rákérdeztünk, hová lett a pénz. A minisztérium munkatársainak két hét kellett, hogy kiderítsék: bár az idézett 900 milliós összegről valóban hírt adott a sajtó 2003 decemberében és 2004 februárjában, ám ez akkoriban a program tervezett költségvetése lehetett, mert valójában soha nem volt rá ennyi pénz. Göncz Kinga miniszter 2004 őszén már csak 500 millióról beszélt. Ennek az összegnek a felhasználásáról megtudtuk, hogy a tárca 14 helyzetelemző és szociológiai tanulmányt rendelt, és három embert foglalkoztatott. Augusztus 9-én újabb fordulatot vett a Cserehát-program története: Göncz Kinga és Mizsei Kálmán ENSZ főtitkárhelyettes, a United Nations Development Program (UNDP) igazgatója aláírta a dokumentumokat. A továbbiakban pályázati rendszerben működő Cserehát-program lebonyolítója az UNDP, amelynek a minisztérium átadott 477 milliót, a nemzetközi szervezet ehhez 300 ezer dollárt (mintegy 60 millió forintot) tesz hozzá.
Segélyre kényszerülve
A közgazdász szerint külföldi kutatások igazolják: semmi nem teszi az embereket annyira boldogtalanná, mintha elveszítik a munkájukat. Ha béreket munkanélküliségi juttatásra cserélünk, azzal az érintettek számára elképesztő életszínvonal-csökkenés következik be. Mivel pedig az utóbbi években nálunk azon ágazatok és szolgáltatások iránt nőtt a kereslet, amelyek kiszolgálására az alacsonyan képzettek nem alkalmasak, az általános iskolát végzetteknek elenyészően kevés az esélyük arra, hogy munkahelyet találjanak a szolgáltatásban és a kereskedelemben. A leszakadt településeken, ahol az iskolázatlanság is újratermelődik, a következő, növekvő népességű generáció tagjai is arra predesztináltak, hogy segélyeken tengődjenek.
Ladányi János arra figyelmeztet: tragikusan elhibázott az az állami szociálpolitika, amely a gettósodó térségekben finanszírozza új házak építését, ahelyett, hogy a munkahelyek közelébe való költözést segítené elő. Köllő szerint a jóléti rendszer átalakítása nélkül nem lehet felzárkóztatni a leszakadt térségeket: helyes lenne olyan támogatási formákat bevezetni, amelyeket az ország más területein nem lehet, de nem is szükséges alkalmazni. Ennek egyik fontos eleme, hogy a foglalkoztatáspolitika kiemelten kezelje a legalacsonyabban képzettek munkába állítását, akik erre a segítségre a leginkább rászorulnak. Köllő János úgy látja, hiába van 25 százaléknyi átlagos bérkülönbség Nyugat-Magyarország és a legszegényebb területek között, ha a termelékenységet is számítjuk, akkor a különbség 1-2 százalékra csökken, és az egyéb kockázatokkal együtt így már nem éri meg a vállalkozásokat a legszegényebb régiókba telepíteni. Kizárólag nagy állami bérszubvenciós programokkal lehetne a gettósodó térségekben csökkenteni a béreket, ami vonzaná a vállalkozásokat. Emellett ellensúlyozni kell azokat a többletköltségeket is, amelyek az eldugott településen való működésből adódnak.
Az egyetlen, egész régió felzárkóztatást célzó Cserehát-mintaprogram jelenlegi formájában nélkülözi ezeket az elemeket, a többi gettósodó terület átfogó fejlesztéséről pedig egyelőre nincs szó. Az elkövetkező években Magyarországnak szembe kell néznie az egyre növekvő mértékű mélyszegénységgel.
(További részleteket a Figyelő legújabb, a romák helyzetével kiemelten foglalkozó számában olvashat).
