A hosszabb távú árkonvergenciát meg kell különböztetni a reálárfolyamok – főként nominális árfolyamváltozások által kiváltott – rövidebb távú ingadozásaitól, elsősorban attól a fajta „konvergenciától”, amelyet később divergencia követ.
Reál-konvergencián a reálteljesítmények szintjének közeledését és ennek egyes reálgazdasági következményeit értjük.
Alapértelmezésben az egységnyi munkára (foglalkoztatottra vagy munkaórára) jutó GDP volumenének – a nemzetgazdasági szintű termelékenység színvonalának – a fejlettebb országokéhoz való közeledése jelenti a reálkonvergenciát. Kiterjesztett értelmezése ennek következményeit is tartalmazhatja: az egy főre jutó GDP volumenének – a fejlettség szintjének –, valamint a nettó reálbéreknek, a reáljövedelmeknek és az egy főre jutó fogyasztás volumenének – a jóléti szint egyes indikátorának – konvergenciáját.
A nominális és a reál-konvergencia összevont hatása mutatkozik meg a nominális (azonos valutában kifejezett) GDP/foglalkoztatott, GDP/fő és – ami témánkat közvetlenül érinti – bérszintek konvergenciájában.
Jóllehet a közgazdasági elméletnek nincs általános útmutatása azzal kapcsolatban, hogy mi az „optimális”, vagy „egyensúlyi” arány a viszonylagos fejlettség, illetve árszint között, sok ország adatain végzett keresztmetszeti elemzésekből az derül ki, hogy a relatív fejlettség és a relatív árszint koordinátáiban az egyes országok mutatói a 45o-os trend körül szóródnak. Ez arra utal, hogy a viszonylagos fejlettség, illetve árszint közötti 1:1 arány egyfajta egyensúlyi rátának felelhet meg, vagy legalábbis igen közel lehet ahhoz .
Gazdasági fejlettség, ár- és bérszint európai összehasonlításban
Miközben a 2001. év – joggal – úgy él a közgazdasági köztudatban, hogy a gazdaság abban az évben tért le az „egyensúlyőrző” növekedési pályáról, szélesebb nemzetközi kitekintésben azt találjuk, hogy az azt követő évben, 2002-ben, Magyarországon egyfajta – nemzetközileg is szokatlan – harmónia jött létre a konvergencia különböző metszetei között. Az Eurostat által közölt adatok, valamint a Kopint-Datorg számításai szerint ugyanis 2002 volt az az év, amelyben az EU átlagához viszonyított fejlettségi és árszintünk, továbbá nominális (euróban kifejezett), illetve reálbéreink nagyjából összhangba kerültek egymással. Vitathatatlan, hogy a 2000-es évek elején (1999 és 2002 között) a reálgazdaság relatív teljesítményének javulása elmaradt a nominális (-ár), illetve bérkonvergencia mértékétől, de ez értelmezhető úgy is, hogy egyes korábbi lemaradások ebben az időszakban korrigálódtak. Bár a hazai relatív bérszint valószínűleg kissé túlkorrigálódott, ennek mértéke sem ítélhető drámainak.
2002-ben Magyarország a reál-konvergencia alapvető mutatóját, a vásárlóerő-paritáson átszámított GDP/főt tekintve az EU-átlag 53%-án állt. 1999 és 2002 között a Visegrádi országok közül Magyarország fejlettsége közeledett a legjobban az EU átlagához, reálgazdasági lemaradásunk három év alatt 5 százalékponttal csökkent.
2002-re megszűnt a reálgazdasági és nominális felzárkózásunk közötti diszharmónia: relatív árszintünk (53%) ugyanis pontosan megfelelt relatív fejlettségi szintünknek. Az öt ország közül az ár-, illetve reálfelzárkózás viszonylagos mutatói között csak Szlovénia esetében tapasztalható hasonló összhang.
A relatív fejlettség és a relatív árszint közötti összhang, illetve annak hiánya egyben az ország valutája árfolyamának az egyensúlyi értékhez viszonyított eltéréséről (alul-, illetve túlértékeltségéről) is egyfajta képet adhat. 2003-ban a forint reálárfolyama kissé gyengült, de minden jel arra mutat, hogy ez 2004-ben korrigálódhat. Ha ez csakugyan megtörténik, akkor azt a feltevést, amely szerint 2002-ben a forint reálárfolyama (vagy, ami ugyanezt jelenti: a magyar gazdaság általános relatív árszintje) közel lehetett az egyensúlyihoz, a tapasztalatok is alátámaszthatják.
A relatív reálbér és a reálfelzárkózás kapcsolatát vizsgálva, úgy tűnik, hogy a hazai munkajövedelmek (fogyasztói vásárlóerő-paritáson számított) relatív reálértékének emelésében túlságosan előreszaladtunk: 2002-ben az EU-15 átlagának 62%-án álltunk. 2002-ben tehát 9 százalékpontnyira tágult a relatív reálfejlettség és reál-munkajövedelem szintje közötti rés.
A 2002-ben elért hazai reálbérszint valószínűleg mégsem fenntarthatatlanul magas. Mindenekelőtt figyelembe kell venni, hogy – ugyancsak az EU adatai szerint – a hazai munkatermelékenység (az egy foglalkoztatottra jutó GDP) relatív szintje 2002-ben megközelítette az EU 61%-át. Ha relatív reálbérszintünket az utóbbi mutatóval vetjük egybe, nem mutatkozik számottevő különbség. Az utóbbi összehasonlítás egyben arra is rávilágít, hogy – a hivatalos adatok szerint – Magyarországon szokatlanul nagymértékben haladta meg a relatív termelékenység a relatív fejlettség szintjét. Visszatérve a relatív bérszintek összehasonlítására – a korábban hivatkozott EU-adatok szerint – az egy alkalmazottra jutó hazai nominális (euróban kifejezett) munkavállalói jövedelmek az EU-átlag 28%-án álltak 2002-ben.
Árkonvergencia
A csatlakozó országokban várható árkonvergenciához némi támpontul szolgálhatnak a kohéziós országok idevágó tapasztalatai. E tekintetben viszont figyelembe kell venni, hogy a négy ország relatív árszínvonalának alakulása igen eltérő. Mindenekelőtt különbözött a kiinduló helyzet. Görögország és Írország árszintje már 1960 körül is lényegében megegyezett az EU-15 átlagával, míg Spanyolország és Portugália esetében közel 35%-os volt az elmaradás, itt tehát komoly árkonvergencia ment végbe. Valójában a két ibériai ország esetében beszélhetünk ahhoz hasonló árkonvergenciáról, amilyen a most csatlakozó országok többsége számára várható. Mindkét ország (de főként Portugália) esetében sokáig számottevő mértékben nagyobb volt az infláció az EU-átlagnál.
A kelet-európai csatlakozó országok árszínvonala – Szlovénia kivételével – elmarad az uniós kohéziós országok árszínvonalától is. Mivel a csatlakozó országok és az EU viszonylatában is érvényesül az árszínvonal és az infláció közötti összefüggés, biztosra vehető az árszínvonalak konvergenciája. A különböző termékcsoportok esetében viszont a konvergencia nem ugyanazt jelenti. A külkereskedelemben versenyző (tradable) termékek többségének relatív ára valamivel magasabb a csatlakozó országokban, ezért a konvergencia csökkentőleg hat majd e termékek áraira, a verseny fokozódása és az EU alacsonyabb külső vámtarifái következtében.
A külkereskedelemben nem versenyző (non-tradable) termékek jelentős részénél komoly árnövekedés várható, ebben jelentős szerepe van az ún. Balassa-Samuelson hatásnak. A non-tradable szektor kisebb termelékenységnövekedése miatt azonban a bérnövekedést részben csak a relatív árak emelkedésével tudják kompenzálni, és ez kisebb-nagyobb mértékben felnyomja a teljes inflációt. A tradable szektornak az uniós átlagnál gyorsabb ütemű termelékenységnövekedése mellett ez az uniós átlagnál gyorsabb inflációt is valószínűsít.
1996-ban a közszolgáltatások árai a visegrádi országokban az osztrák szint 10-35%-a között voltak (ez Szlovéniára nem érvényes), és ezek az árak azóta sem emelkedtek az általános inflációnál magasabb mértékben. Ennélfogva elkerülhetetlen az inflációnál gyorsabb ütemű drágulásuk a következő években. Sokkal előrehaladottabb a konvergencia a mezőgazdasági árak esetében – a mezőgazdasági árszínvonal átlagosan az EU-színvonal fele-háromnegyede. E termékek fogyasztói árában nagyobb az elmaradás, mint a termelői árak vonatkozásában. Másfelől a beruházási javak a csatlakozó országokban kifejezetten drágák, összhangban azzal, hogy a tőkejavak árai fordítottan arányosak a gazdasági fejlettséggel. Itt tehát a relatív árak csökkenésére számíthatunk.
A csatlakozó országok gazdaságpolitikáját már most nagymértékben befolyásolják a maastrichti kritériumok, ami korlátot szab a jelentős inflációs különbözet kialakulásának és a gyors árszint-konvergenciának. Ugyanakkor, mivel az euróövezethez történő csatlakozásra való felkészülés jegyében az árfolyamok tendenciájukban erősödőek, így a csekélyebb inflációs többlet is lassú, de érzékelhető árszint-felzárkózáshoz vezethet. A Balassa-Samuelson hatás miatt ez utóbbi forgatókönyv a valószínű Magyarország esetében is, amelynek árszínvonalában megfigyelhető elmaradása az EU-15 átlagához képest megfelel a gazdasági fejlettségben mutatkozó különbségnek.
Reálgazdasági konvergencia: az EU tagországainak tapasztalatai
Az EU-tagállamok tapasztalatait az 1960 és 2002 közötti időszakban abból a szempontból tekintve, megállapítható, hogy a kezdeti fejlettségi szint és a növekedés hosszabb távú üteme között erős negatív kapcsolat van, ami egyértelműen azt jelzi, hogy a vizsgált körben és időszakban érvényesült a reál-konvergencia. Azonban a négy legkevésbé fejlett országnak a trend körüli szóródása sokkal nagyobb, mint a fejlettebbeké.
E tanulmány keretében nem vizsgáljuk a négy ország eltérő teljesítményének okait, csupán néhány egyszerű tanulság megfogalmazására szorítkozunk.
– A reálgazdasági konvergencia az Európai Unió mai tagországai között egyértelműen kimutatható. A mai EU-hoz tartozó, egykor relatíve szegény országok lemaradása az elmúlt négy évtizedben számottevően csökkent, Írország esetében meg is szűnt.
– A vizsgált körben a hosszabb távú reálgazdasági konvergencia korántsem bizonyult egyenletes folyamatnak: a felzárkózást hosszabb-rövidebb stagnálással, relatív lemaradással jellemezhető periódusok szakították meg.
– Írország teljesítménye kivételes, és valószínűleg nehezen megismételhető. Amikor saját felzárkózási kilátásainak és esélyeinket latolgatjuk, reálisabb a dél-európai országok (önmagukban is sok tekintetben eltérő) tapasztalatait szem előtt tartani.
– Az Európai Unióhoz való csatlakozás nem jár a felzárkózás sebességének automatikusan gyorsulásával.
Következtetések
Mindezekből az elkövetkező évek magyar reálfelzárkózásának esélyeire nézve az a következtetés fogalmazható meg, hogy hosszabb távon nagy valószínűséggel számíthatunk az EU átlagát meghaladó gazdasági növekedésre és a termelékenység hasonló mértékű emelkedésére. A mai tagországok múltbeli tapasztalatai alapján a növekedési többlet az évi 1%-os sávon belül adódik.
Az átlagbérek növekedésére vonatkozóan abból tényből, hogy a magyar bérszint korántsem mondható elmaradottnak az ország gazdasági fejlettségéhez képest, valamint a felzárkózó országok tapasztalataiból az is következik, hogy a bérek fenntartható mértékű felzárkóztatását csak a termelékenység növekedésével együtt, de attól kissé elmaradó ütemben érdemes ösztönözni.
