 |
| Szekszárdi kadarka 2000, Vida Péter |
A hírek szerint a Pisztrángötös is úgy született, hogy a mester addig-addig borozgatott, hogy már ötöt látott a pisztrángból. Az tény, hogy az itt lelt szarkofág és váza tanúsága szerint itt már a rómaiak borozgattak, még a török időkben is dőlt a lé, amikor is a török elől menekülő rácok és cincár-románok, a Balkán déli részén élő vlachok behozták a kadarka-kultúrát. Azért kultúrát, mert nemcsak a szőlőt magát, hanem a vörösbor-készítés héjon-erjesztéses techni-káját is ők honosították meg, ami aztán egyesülve a XVIII. századtól beáramló-betelepített németek hozta pincetechnikával, létrehozta azt a színvonalas vörösborkultúrát, mely újra szárnyra kapott a rendszerváltást követően.
Például az olyan mesterek keze nyomán, mint a megszállottak szenvedélyével borászkodó Vida Péter, 17 hektáron gazdálkodó kismester, a hagyományok tudatos és teoretikus hajlamú folytatója, aki ugyanakkor az elsők között alkalmazta a barrikhordókat borai ízvilágának elmélyítésére. Kadarkája felvásárolt alapanyagból készül, a kadarka epitethon ornans-a, eposzi jelzője, a fűszeresség maradéktalanul igaz rá, sűrű gyümölcsillatában némi majoránna és kömény és bors, színe a málna rubinját idézi, teste karcsú, savai lendületesek, talán kicsit túlságosan is. A magyaros ételek ideális bora, a pörköltbor ideája, avagy lecsós cuccok és pásztorételek felülmúlhatatlan kísérője. A kadarka, mely a XIX. század elején a kék ültetvények kétharmadát alkotta (törökszőlő, gamza), amúgy nagy kérdés: az érzelmileg érintett borászok szerint csodákra képes, csak nem bírta a kolhoz-térállású ültetvényeket, azért tűnt el a nagyüzemekből és az életünkből, de gondos iskolázással csúcsminőséget tud, ő a hajdan neves vörös aszú alapanyaga is.
A hét végén tessék tehát lemenni Szekszárdra, kószálni a Béla téren, a világ egyik legszebb terén, hol anno Babits és Mészöly Miklós is ihletett merített a kadarkából, és tessék elmerülni a szekszárdi vörös tengerben.
