Tavaly összesen 85 milliárd eurót tett ki az EU-tizenötök közös költségvetése. Ebből mintegy 73 milliárd jutott a tagországokba visszaforgatott programokra, alapokra, közös politikára, úgymint oktatás, fogyasztó- és környezetvédelem vagy kutatás-fejlesztés.
A többi pénzből 3,5 milliárdot, vagyis a teljes költségvetés 4 százalékát adminisztrációra költi Európa, és a nem tagállambeli kiadásokra (az unión kívül álló országokkal kapcsolatos programok tételei, például a PHARE-programok) ment el 7,9 milliárd euró – derült ki az Európai Bizottság napokban közzé tett első összefoglaló jelentéséből a 2002 évi költségvetés teljesítéséről.
Schreyer: a csatlakozók nem lesznek nettó befizetők
Az EU-hoz jövőre csatlakozó országoknak nem kell tartaniuk attól, hogy az uniós ígéretek ellenére esetleg mégis a közösségi költségvetés nettó befizetőivé válhatnak – jelentette ki csütörtökön az Európai Bizottság költségvetésért felelős tagja. Michaele Schreyer szerint az ezzel kapcsolatban az utóbbi
időben felmerült aggodalmak “politikai természetűek és alaptalanok”, mert a csatlakozás pénzügyi feltételeiről született megállapodások elég garanciát adnak egy ilyen helyzet elkerülésére.
Évről évre változik a lista
Tavaly az EU-költségvetés csaknem nyolcvan százaléka az öt nagy uniós tagállam befizetéseiből állt össze, miként az “ötök” vették is ki a kalapból a legnagyobb hányadot. A legnagyobb befizető Németország, míg a legfőbb kedvezményezett Spanyolország volt. A jelentést Brüsszelben Michaele Schreyer, a testület költségvetési kérdésekért felelős tagja mutatta be a sajtónak.
Michaele Schreyer
Elosztási érdekek
A költségvetés alapján szakértők arra mutatnak rá, hogy a statisztikák immár a számok oldaláról is sok mindent megmagyaráznak a tagállamok jellemzőbb politikai törekvéseit illetően. Az említett adatok fényében még inkább magától értetődő a közös agrárpolitika elszánt francia védelme, csakúgy, mint a felzárkóztatási alapok kapcsán minden esetben felhorgadó spanyol érzékenység.
Németország helyzete ebből a szempontból kettősséget mutat: Berlin a volt NDK-tartományok felzárkóztatása miatt erőteljesen érdekelt olyan regionális politika folytatásában, amely a jövőben sem fosztja meg ezektől a forrásoktól, ugyanakkor az agrártámogatások radikális felszámolásában sem feltétlen érdekelt (abszolút értékben és százalékos arányokat tekintve is az első három tagország között van a német pénzfelvétel az agrárkasszából). Másfelől viszont kiemelkedően legnagyobb volumenű befizetései fényében válik érthetővé, hogy a német kormány arra is látna tartalékokat, ha a befizetés visszafogása mellett az említett területeket bizonyos hányadban inkább közvetlenül a nemzeti büdzsé keretében finanszíroznák (“renacionalizálva” e közösségi politika egy részét).
Nettó befizetők, nullszaldós és kedvezményezett országok
A közösségi költségvetés több mint 50 százalékát voltaképpen három tagállam “adja össze”: Németország, Franciaország és Olaszország. Hármójuk részesedése meghaladja az 55 százalékot. Közülük is a legfőbb “befizető” Németország, egymaga a közösségi kassza 22,6 százalékát állja. (A franciákra 18,2, az olaszokra 14,5 százalék jut). Tíz százalék felett vállal a terhekből Nagy-Britannia (11,8 a csak a briteknek járó közösségi “visszatérítés” után), és tekintélyes (8,7 százalékos) a spanyol teherviselés is. Összességében elmondható, hogy a “befizetők” és “részesedők” viszonylatában az említett “négy kohéziós” ország mindegyike egyértelműen a nettó kedvezményezettek táborában van. Közülük – relatíve kis befizetései miatt (a közös büdzsé terheiből csak 1,7 százalék jut rá) – különösen a görög ki- befizetési mérleg előnyös (a pozitív szaldó eléri a görög GDP 2,39 százalékát). Portugália esetében 2,14 százalék, Írországnál 1,5 százalék, míg a nagyobb befizetésekkel terhelt Spanyolországnál 1,29 százalékos ez az arány. A jelenlegi 15 tagállam közül tízen nettó befizetők. Közülük – saját GNP-jéhez viszonyítva – a legelőnytelenebbül Hollandiánál jelentkezik a mérleg (mínusz 0,51 százalék). Ennek mintegy fele (a nemzeti GNP 0,2 százalékát meghaladó) a svéd, a luxemburgi, a német és az olasz negatív szaldó. Finnország tavaly “pénzénél maradt” (nullszaldós lett), és ehhez közel végzett – de már a negatív tartományban – Dánia is (negatív egyenlege a nemzeti GNP 0,09 százalékát tette ki).
2002-ben a legnagyobb arányban – 20,9 százalékkal – Spanyolország részesedett a közös kasszából, elsősorban a felzárkóztatási alapok áldásainak köszönhetően. Az ország uniós pénzforrásainak közel 60 százalékát biztosítja ebből a keretből. Őt követte Franciaország és Németország 16,2 és 15,9 százalékos részesedéssel. Az előbbi főként az agráralapnak, az utóbbi részben a keleti tartományok felzárkóztatását segítő strukturális alapnak köszönhetően jutott forrásokhoz.
Rajtuk kívül Olaszország vett még igénybe a közös büdzsé 10 százalékát meghaladó hányadot. Nagy-Britannia 8,3 százalékban részesült az országok saját költségvetéséhez képest elenyésző összegből.
A legkisebb mértékben a skandináv országok és Luxemburg használtak közösségi forrásokat (valamennyien a közösségi kifizetések 2 százaléka körül mozogtak, Luxemburgra csak 0,2 százalék jutott). Szakértők ugyanakkor emlékeztetnek arra, hogy az első öt ország lakossága az EU-népesség több mint 80 százalékát teszi ki, míg például a skandinávok nemcsak viszonylag magas szintű fejlettségük, hanem csekély népességi súlyuk miatt sem részesedhettek sokkal többel a közös büdzséből.
Mindenki máshonnan szemezget
A jelentésből kitűnik, hogy míg a spanyol pénzfelvételek legalább hatvan százaléka felzárkóztatási támogatásból adódik, addig Franciaország pénzlehívásainak több mint 80 százaléka az agráralapból származik. Ugyancsak a közösségi pénzek több mint fele “agrárpénz” Németország esetében, ahol azonban nagy (mintegy 30 százalékos) a regionális alapok szerepe is (az utóbbiak a kelet-német térségek felzárkóztatására). Portugáliában a regionális és kohéziós támogatás áll az élen: a Lisszabonba érkező közösségi pénzek mintegy 80 százalékát ilyen célokra folyósítják.
A közösségi büdzsé közel felét kitevő mezőgazdasági támogatásokból Franciaország 22,5 százalékos arányban részesedett, Németország követte 15,7 százalékos résszel, majd csaknem egyenlő mértékű igénybevétellel következett Spanyolország és Olaszország (13,7 és 13,1 százalék). Két százalék alatt maradt az agrárrészesedés Finnország, Svédország és Portugália esetében (ez utóbbi részben a relatíve kisebb népességi súly okán is).
A francia agrárpénzfelvétel negyede amúgy közvetlen kifizetésként hasznosult, míg a vidékfejlesztésben a német pénzlehívás volt a legnagyobb arányú – 16,5 százalékos. Ugyancsak Franciaország részesedett a legnagyobb mértékben (21,2 százalékban) a közösségi agrárexport-támogatásból; e kategóriában 10 százalék fölött volt még Németország, Belgium és Hollandia része.
A strukturális és kohéziós felzárkóztató alapokból Spanyolország 38 százalékban részesült. Az őt követő Németország 14,7, Portugália 12,9 százalékban.
Az úgynevezett belső politikák (oktatás, kutatás-fejlesztés) támogatására a közösségi pénzek 22 százaléka Németországba vándorolt, emellett azonban 10 százalék fölött részesült még belőle Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország is. (Luxemburg esetében az abszolút mérték jóval kisebb, másfelől viszont a nagyhercegség főként ilyen címen vett igénybe EU-forrásokat). Ez utóbbi kategóriába tartozik a tanácsadás, konzultációs tevékenység is, a képzésen túlmenően.
A GNP-hez viszonyított sorrendben a görögök a nyerők
Végül még egy fontos viszonyítás: a GNP arányában Görögország esetében volt a legláthatóbb nyoma a közösségi pénzek igénybevételének. A görög nemzeti össztermék 3,3 százalékát adták az EU-források 2002-ben.
Általában is megállapítható, hogy a négy “kohéziós ország” (Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország) esetében a közösségi források a GNP több mint 2 százaléka felett álltak. (Az összes többi tagállamnál ez a GNP 1 százaléka alatt maradt: Svédország, Nagy-Britannia és Hollandia esetében a honi GNP fél százalékát sem érte el).
