Bár a térségben szinte egyedülálló módon, Magyarországon tavaly nőtt az acélfelhasználás, ennek előnyeit nem élvezték a magyar termelők, mert a piac több mint 60 százalékát az olcsó import árasztotta el, s a kormányzat piacvédelmi lépései elakadtak.
Az elmúlt napokban a figyelem a diósgyőri kohászat gondjai felé fordult, mivel ott a gyár leállásával fenyegető helyzet alakult ki. A Dunaferr nehézségei is megoldatlanok. A hazai acélipar egyre súlyosabb gondokkal küzd, holott Magyarországon, a térségben egyedülálló módon, tavaly két-három százalékkal növekedett az acélfelhasználás. Ez a kedvező állapot elsősorban az építőipar fellendülésének tulajdonítható, de előnyeiből nem a hazai termelő vállalatok, hanem az importőrök profitáltak. A tavalyi acélfelhasználás több mint 60 százalékát az import adta. A magyar piacról kiszoruló hazai cégek helyzetét súlyosbította, hogy exportlehetőségeiket erősen korlátozták az Európai Unió piacvédelmi intézkedései és a piaci túlkínálatból adódó alacsony acélárak – mondta a Népszabadságnak Tardy Pál, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés főtitkára. Szerinte katasztrofális lenne, ha a diósgyőri acélgyártás megszűnne, mert az országban egyedül itt készülnek magas minőségű acéltermékek. Sok gondot okozna, ha ezeket is importálni kellene.
Míg korábban a másik acélipari központ, a Dunaferr helyzete stabil volt, az utóbbi másfél évben egyre több a rossz hír, és a cég jövője is tele van bizonytalansággal. Azzal jóformán valamennyi szakértő egyetért, hogy a technológiai fejlesztések hatalmas tőkeigénye miatt a privatizáció elkerülhetetlen, de hogy ez mikor és hogyan valósuljon meg, arról megoszlanak a vélemények. Tardy Pál szerint hiba lenne elhamarkodni a privatizációt, mert a mostani gyenge acélpiaci helyzetben nagyon rossz alkupozícióból indulhatnak a tárgyalások. Úgy véli, ki kellene várni az alkalmas időt, és olyan befektetővel szabadna csak megállapodni, amely garantálja a cég hosszú távú, stabil működését.
Miközben a magyar vállalatok vergődnek, és az import egyre zúdul az országba, a piacvédelmi intézkedések elakadtak. Ebből a szempontból Magyarország rosszabb helyzetben van, mint a környező országok. Nálunk a kilencvenes évek elején jelentősen csökkent az acélipari termelés, és ma már csak 220–240 kilogramm az egy főre jutó acélipari kapacitás, miközben Csehországban és Szlovákiában meghaladja 700 kilogrammot, és az Európai Unióban is 500 kilogramm fölött van. Így Magyarországnak már nincs miből visszafejlesztenie az acéltermelést. Néhány környező országban még azért lehetséges az acélipar állami támogatása, mert vállalták a kapacitások leépítését. Magyarország viszont azt vállalta, hogy nem támogatja saját iparát. De a jelek szerint nem is védi. Vagy csak alig.
[Népszabadság]
