Végül is nem olyan nagy merészség szerkesztői kérésre a politikafüggő médiáról kormányalakítási megbízás előtt írni, hiszen érdemi változtatások nélkül a helyzet lényeges összetevői tartósnak és tartósan kártékonynak ígérkeznek. Ugyanis megkockáztatható, hogy a közmédia szempontjából (ha a közmédia tisztességesen végzi munkáját) a parlamenti erőviszonyok közötti minimális különbség lényegében elhanyagolható. Ebben az értelemben fele-fele. Döntetlen. Tartós elem a közmédia válsága, pénzügyi fuldoklása, anyagi-politikai-személyi kiszolgáltatottsága, a médiatörvény használhatatlansága. És a legtartósabb elem: a magyar kultúra potenciálisan mégis csak leghatékonyabb terjesztője, a köztelevízió faktorálhatatlan mennyiségű és minőségű tartozása a magyar társadalomnak.
A helyzet megoldására két forgatókönyv-változat lehetséges.
Az optimista változat
Ez az elfogadhatatlanul és indokolhatatlanul derűlátó nagyforgatókönyv, avagy hogyan lehet a köztelevízióból márkanév Magyarországon.
A pártok és képviselőik hirtelen megvilágosodnak és legalább egy témában félreteszik a bizalmatlanságot: megállapodnak abban, hogy a 2002 decemberében hétéves és időközben elvérzett médiatörvény helyett mindenképpen új törvényre van szükség. Ennek elsődleges céljai: az elektronikus média depolitizálása, a politikai felügyelet megszüntetésével egyidejűleg érdemi és nyilvános társadalmi ellenőrzés megteremtése, a kereskedelmi és a közmédia határozott szétválasztása, a köztelevízió tisztességes és vállalható létalapjainak, vagyis a mindenkori kormánytól független finanszírozásának megteremtése, kijátszhatatlan jogi garanciák megalkotása a köztelevízió el- és kirablásának megakadályozására. S persze az uniós jogharmonizáció. Az optimista verzió szerint e célokat minden parlamenti párt elfogadja.
Elhatározzák azt is, hogy többé nem kérik a magyar adófizetőket három közcsatorna finanszírozására: elég lesz egy földi és egy műholdas közcsatorna. A megvilágosodás részeként a törvényhozás végre ragaszkodik ahhoz, hogy a köztelevíziót ne csak a napi politika mentén értelmezzék: a köztelevízió egy nemzet, egy társadalom, egy kultúra teljességének talán legfontosabb médiuma. A képviselők egyik házi feladata, hogy megbirkózzanak azzal a nemzeti szégyennel, hogy a magyar köztelevíziók Európában példátlanul kevés nézőt vonzanak (2001-ben a három csatorna összesen kevesebb mint 16 százalékos közönségarányt ért el.)
Ameddig az új törvényt megalkotják, kénytelenek lesznek a jelenlegit megtartani. Az új törvény megalkotásához és kétharmados elfogadtatásához szükséges kölcsönös bizalom próbája a jelenlegi törvény tiszteletben tartása. Kezdhetnék mindjárt a törvény megtartásával. Ennek szellemében kiegészülnek a kuratóriumok, az ORTT úgy csinál, mintha működőképes lenne, a közmédiából közmédia lesz. Az új törvény előkészítése érdekében kormány és ellenzék megállapodik abban, hogy elérkezett az idő a magyar médiahelyzet, a médiafogyasztási szokások áttekintésére, jelenleg látható távlatainak alternatívákban prezentált megfogalmazására és ezzel a munkával szakértői csoportot bíznak meg. (Ha a médiahelyzet egészének áttekintése nem ítéltetik szükségesnek vagy lehetségesnek, a nyomtatott sajtó kimaradhat. Ha az elektronikus sajtó egésze is túlságosan nagy falat, a rádiók is kimaradhatnak…a kereskedelmi televíziók is kimaradhatnak. Aminek mindenképpen maradnia kell: a köztelevíziók. És az ezeket befolyásoló fejlemények dokumentumfilmtől a televíziós drámáig, a szinkron minőségétől a digitális televízióig. A legkényesebb téma: a politikai erők médiareprezentáltságának vizsgálata.) A médiahelyzettel foglalkozó – s ezért a társadalom és a kultúra, a magyar nyelv jövőjéről is gondolkodtatni kényszerülő – dokumentumot az országgyűlés bizottságai, majd az országgyűlés egésze is megvitatja. Az új törvény tervezetének elkészítésével megbízott kormánypárti és ellenzéki képviselők – és szakértők – tárgyalnak, fogalmaznak, az Igazságügyi Minisztérium segítségével kodifikálnak, s egy nem túl távoli napon, mondjuk valamikor 2003 végén vagy 2004 elején a jelenlegi törvényt lecserélik.
Az eredmény: búcsú az összes kuratóriumtól, megjelenik egy pártmentesített, kezdetben intenzív parlamenti ellenőrzéssel ténykedő, szuverén, de nem elszabadult, átlátható és követhető, az elektronikus médiát nem politikai, hanem szakmai és társadalmi alapon felügyelő ORTT. A közmédia a társadalomnak, a kereskedelmi média tulajdonosainak felel. Ha úgy tetszik: a közmédia a társadalomnak, a kereskedelmi média tulajdonosainak van kiszolgáltatva – de pártoknak, kormánynak, a politikának egyikük sem! A nézőkért eltérő kínálattal versenyezve bizonyos mértékig kiegészítik egymást. Meglehet, az igényességet és a színvonalat nem egyformán értelmezik, de ezek a kívánalmak mindkettőjüknek becsesek. A közmédia hatékonyságának elsődleges mércéje a sok nézőt vonzó, sokszínű, sokféle érték, a kereskedelmi médiáé a profit. A közmédiától a társadalom rendel, beleértve a határokon túli magyarságot is, a kereskedelmitől a hirdetők. Mindketten szolgáltatnak: a közmédia elsősorban híreket, események és folyamatok elemzését, háttérműsorokat, vitákat, kisebbségi és rétegműsorokat, zenei, gyermek- és ismeretterjesztő műsorokat, sportot, filmet, dokumentumokat és televíziós drámát, a kereskedelmi média elsősorban ugyancsak híreket, valamint szórakoztató műsorokat, sportot, sorozatokat, játékokat, vetélkedőket, filmeket.
Európában a köztelevíziók mindenütt versenyképesek, jó néhány országban piacvezetők. Nálunk a nézők nagy többsége a kereskedelmi televíziókat nézi. Ennek legfrissebb referenciája a miniszterelnök-jelöltek egy időben öt csatornán sugárzott vitája: ezt mindkét országos kereskedelmi csatornán kétszer annyian nézték, mint az M1-en. Ilyen helyzetből indulva a köztelevízió távlati célja az lehet, hogy néhány éven belül magáénak mondhassa a nézők negyedét, esetleg, később – talán harmadát.
Ez a forgatókönyv roppant optimizmusából következően is kevéssé valószínű, bár megjegyzendő, hogy három tényező is sürgeti: maga a jelenlegi helyzet, az uniós jogharmonizáció kényszere, s nem utolsósorban, hogy 2006-ban, a következő országgyűlési választások évében lejár az országos kereskedelmi televíziók 10 éves koncessziója és több mint szerencsés lenne, ha a következő pályázatot nem a jelenlegi ORTT hirdetné meg. Magyarország az Európai Unió tagjaként és az uniós versenyjog egyik alanyaként végképp nem engedheti meg magának, hogy az elsőhöz hasonló kiírást és értékelést produkáljon.
A realista változat
Adott egy új országgyűlés, minimális kormánytöbbséggel. Adott egy csökkenően zaklatott, de tartósan polarizált ország, amelynek egyik fele ide, másik fele oda szavazott. Van, aki szerint javában folyik a médiaháború sokadik menete. Igen, vagy nem, indulatokban nincs hiány. Kerestetik: a megbékélés. Úgy gondolom, hogy ennek egyik függvénye, talán katalizátora is lehet egy tisztességesen működő közmédia.
2002 tavaszán az új kormány és ellenzéke egymás médiatúszai. Az ORTT még másfél évig az új ellenzéké: a kétharmados többséget igénylő döntések kivételével szinte bármit megtehetnek, hiszen a szavazatok felén kívül az ellenzéké a testület elnöke is. Ezzel szemben az eladott épületében félkuratóriummal (ellenzéki oldal: 100% plusz egy kisgazda delegált, kormányoldal: 0%) lézengő, romba dőlt és romba döntött MTV X nap múlva legfeljebb a költségvetés kegyelméből vegetálhat – magyarul kormányfüggő. Meglehet – nem tudom, de igencsak elképzelhető -, hogy olyan méretű elköteleződései, tartozásai és köztartozásai vannak, hogy bármely pillanatban bedönthető.
Mit lehet csinálni?
A legfontosabb talán az, amit nem lehet csinálni. Azt hiszem, még egyszer nem fordulhat elő, hogy az éppen 45 éves Magyar Televízió – a rendszerváltás idejének egy rövid, talán féléves periódusát kivéve – a mindenkori hatalom közvetlen befolyása alá és a mindenkori ellenzéktől ennek megfelelő távolságra kerüljön.
Érdekes, erre most több esély kínálkozik, mint korábban, talán több, mint valaha. Most senki nem gondolhatja magáról, hogy fölényben vagy előnyben van a másik féllel szemben. Kétségtelen, hogy vannak indulatok, talán bosszúvágyak is, hogy az ország, a közvélemény, a választók élesen polarizálódtak, s hogy a közmédiában arra kell számítani, ami az egyik oldalnak túlságosan sok, az a másiknak túlságosan kevés és fordítva, de éppenséggel a döntetlen-közeli parlamenti erőviszonyok miatt a tárgyalásos megoldásnak aligha van alternatívája.
Mi kell ehhez? Nagyon kevés és nagyon sok: kölcsönös készség a konszenzusra, legalábbis a kompromisszumra. Annak általános belátása és elfogadása, hogy a közmédiát középre kell terelni. A közép együttes meghatározása nem csak szereplési számokat és arányokat, hanem tartalmát tekintve is: mindenképpen a közép része például a mindenkori hatalom tisztességes, sportszerű, autonóm, szuverén ellenőrzése. Ugyancsak a közép része, hogy a kiegyensúlyozottság és az elfogulatlanság alapkövetelményéhez társítani kell az érdekességet, a profizmust, az igényességet és a színvonalat, a hitelességet és a gyorsaságot. Egyszóval a versenyképességet.
Nem a politikai közép része, de a magyar társadalom és kultúra bármely politikai érdekkel egyenrangú elemi érdeke, hogy a köztelevízió a televíziós műsorkínálat teljes egészét prezentálja közönségének. Ezen belül meghatározandó arányban figyeljen mindarra és mindazokra, amire és akikre a kereskedelmi televíziók kevésbé figyelnek.
Könnyítheti a megoldáskeresést, hogy hamar lesz példa: a parlamenti pártok – nyilván viták után – kénytelenek lesznek megállapodni egymással az országgyűlési bizottságok összetételében.
Ha ez sikerül – és ennek sikerülnie kell – már van-lesz példa. A társadalmi megbékéléshez vezető úton a közmédia az egyik főszereplő, szerencsés esetben példa és modell lehet.
