Szupervíziót egyfelől a középvezető folytat, mondhatni művezetői minőségben, amikor felügyeli és segíti beosztottja termelékenységét és fejlődését. Újonnan egy kissé másfajta tevékenységre terjedt ki az elnevezés: egy belső vagy külső tanácsadóval együtt a vezető feldolgoz egy olyan helyzetet, amit nem szeretne még egyszer megélni.
Azt mondják, a tapasztalat a legjobb tanár. De csak akkor, ha feldolgozzuk, és nem hagyjuk, hogy a ködbe vesszen. Ha ez utóbbi történik, akkor drágán fizetünk: elkövetjük még egyszer ugyanazt a hibát.
Amikor utólag nem tudunk szabadulni egy adott helyzet újra és újra felidézésétől, és nem tudjuk ilyen módon elégedettséggel lezárni, akkor érdemes valakivel együtt ránézni, mi is történt.
A képzett szupervizor úgy kérdez, hogy olyan momentumokra is fény derüljön, amelyek eddig takarásban voltak. És nem kevésbé fontos információ, hogy az adott helyzetben mik voltak az első zsigeri reakciók, érzések, indulatok. Ezek messze több felismeréshez juttatnak, mint a legkifinomultabb halszálka-elemzés.
„Nem vagy egyedül!”
A szupervízió a pszichoanalízisben, pszichoterápiában és a szociális munkában terjedt el először. A kiindulás az volt, hogy azok, akik emberekkel foglalkoznak, helyzeteket értelmeznek, ennek megfelelően tanácsot adnak, döntéseket hoznak – az ilyen emberek legtöbbször nagyon egyedül érzik magukat a helyzetükben.
Ám ez csak az egyik oldala a dolognak. Nem kevésbé fontos, hogy a helyzetértékelésünkben, és döntéseinkben legalább annyira benne van a mi személyünk is, mint annak a személye, akinek segíteni kívánunk. Annak a szétválasztása, hogy mi az én „csomagom” és mi a másiké, nem könnyű, viszont annál felelősségteljesebb feladat.
A szupervíziót máig leginkább az úgy nevezett „segítő szakmákban” alkalmazzák, mint pszichoterápia, családgondozás, coaching. Ha Önnek van coach-a, érdemes megkérdezni, hogy jár-e szupervízióba. Én jobban bíznék abban, aki igen. Feltehetőleg inkább feldolgozza a tapasztaltakat, és egyre jobb coach-ommá válhat.
