Belföld

Nem általános az iskola

Mindenkinek jó az integráció, ha fel van rá készülve az iskola – vallja a Gyermekek Háza vezetője. Igenis lehet együtt tanítani ép társaikkal hallás-, látássérült, vagy akár Down-kóros gyerekeket. Lányi Marietta szerint a mai magyar iskolában sehol nem működnek a régi tanítási módszerek, szemléletváltásra van szükség.

Az utóbbi időben újra fellángoltak az indulatok az úgynevezett integrált nevelés körül, amikor a többségi gyerekekkel együtt tanulnak a szociálisan hátrányos helyzetű, vagy éppen a valamilyen fogyatékossággal küzdő társaik. A minap koalíciós összezörrenést is keltett egy erről szóló szerencsétlen nyilatkozat, de a pedagógusok, szülők részéről is nagy ellenérzéseket lehet tapasztalni az integráció iránt.

Van azonban kivétel: működik néhány olyan iskola, ahol sikeresen tanulnak együtt a roma vagy a Down-kóros, a hallássérült, vagy egyéb sajátos nevelési igényű gyerekek a többiekkel. Ez utóbbira példa Pesthidegkúton a Klebelsberg Kuno Általános Iskola és Gimnázium részeként működő nyolcosztályos alternatív iskola.

Önkormányzati iskolaként működik

Különlegessége már önmagában az is, hogy – ellentétben az általában magán- vagy alapítványi fenntartású alternatív iskolákkal – „normál”, önkormányzati intézmény. A Gyermekek Házát azonban a legtöbben onnan ismerik, hogy másfél évtizede sikeresen működteti integrált oktatási gyakorlatát. Számos elismerése mellett UNESCO-modellintézményi rangot is kapott. Az intézmény pedagógiai vezetője leginkább arra büszke, hogy évről évre bebizonyítják: lehet teljes életet élniük az iskolában, és azt elvégezve a felnőtt világban a kerekes székkel élőknek, látás-, hallássérülteknek, vagy akár a Down-kóros gyerekeknek is. Lányi Mariettát, az iskola pedagógiai vezetőjét kérdeztük.

Az oktatáspolitika évek óta zászlajára tűzi az integrált oktatást. Úton-útfélen azt halljuk, hogy együtt kell nevelni a szociálisan hátrányos helyzetű és a sajátos nevelési igényű gyerekeket a többségi kortársaikkal. Úgy tűnik azonban, hogy nagyon erős ellenérzés tapasztalható mind a szülők, mind a pedagógusok részéről az integrációval kapcsolatban. Miért?

Az integrált neveléshez, de szerintem a „normál iskolai” neveléshez is szemléletváltásra van szükség. Minden pedagógus érzi a saját bőrén, hogy azok a régi módszerek, amelyekkel minket tanítottak, és amit a tanárképzőkön tanultak, a 21. század iskolájában nem működnek. A mai gyerekek sokkal ingerdúsabb környezetben nőnek föl, jóval több információszerző eszköz veszi őket körül, ezért egész máshogy nézik a világot, mint akár a tíz-húsz évvel ezelőtti iskolások. Többek között ezért unatkoznak az olyan órákon, ahol a régi módszerekkel próbál a pedagógus tanítani. Nem lehet ma is ugyanúgy kiállni a tábla elé, „minden ismeretek tudójaként”, és elmondani a gyerekeknek azt, amit mi fontosnak tartunk. Tapasztalatom szerint a pedagógusok sokszor úgy érzékelik, hogy a gyerekek nehezen leköthetők, nem motiváltak a tanulásra, fegyelmezési gondjuk van. A mi iskolánk más módszerekre építi a gyakorlatát. Hagyni kell a gyerekeket felfedezni, tevékenykedni, kutatni, gondolkodni. Más a feladata az iskolának: gondolkodó, kreatív, döntésképes embereket kell nevelnie. Ezért egész más tanítási környezetet kell létrehoznia, mint amelyben mi felnőttünk.

Lányi Marietta

Mindez minden iskolára igaz, de gondolom fokozottan érvényes ez az együttnevelést megvalósító intézmények esetében.


Az általános iskola nevében is mutatja, hogy egy olyan intézmény, amely minden gyerek számára elérhető. Általános. Integráció nélkül is hatalmas – képességbeli, szociális, mentális, biológiai és egyéb – különbségek vannak az egy osztályba járó gyerekek között. Innen már csak egy lépés, hogy megnyissuk a kaput a sérült (sajátos nevelési igényű), a szociális hátránnyal küzdő vagy a nemzeti kisebbségi családban felnőtt gyerekek felé. Az iskolának olyanná kellene válnia, hogy hatékony környezetet tudjon nyújtani minden egyes tagjának.

Tananyag- vagy személyközpontú?

Sok időt elvesz, ha külön-külön, minden egyes gyerekre figyel a pedagógus. Hogy fogja így megtanítani a tantervekben előírt tananyagot?

Bori története
Bori felsővégtag-hiánnyal született. Amikor iskolánkba került, tudtuk, hogy fel kell készítenünk a gyerekeket erre a helyzetre. Az első találkozáskor, a reggeli beszélgető-körben az volt a té-ma, hogy mi minden-ben különbözünk egymástól. Vannak köztünk szőkék és barnák, alacsonyak és magasak. És igen, van egy társunk, akinek nincs keze. Vajon milyen lehet így dolgozni, rajzolni? – tette fel a tanító a kérdést. Ezután meg- mutatta Bori egy korábban készített, gyönyörű rajzát. A gyerekek ámulattal vegyes csodálkozás-sal nézték a rajzot és Borit. – Próbáljuk meg mi is! Cipőket, zoknikat le, rajzol-junk mind lábbal! – hangzott a javaslat a tanítótól. A gyerekek és mi, felnőttek boldogan mentünk bele a játékba. Sok láb alkotott, nem túl ügyesen. Tényleg nagyon nehéz volt lábbal rajzolni. Bori sétált köztünk, figyelte igyekezetün- ket, és sajnált minket. Próbált nekünk segíteni. Mutatta, hogy fogjuk a ceruzát. Azt mondta, nem látott még ennyi „ügyetlen-lábút”.

(részlet Lányi Marietta könyvéből)

Meg kell különböztetnünk a tananyagközpontú iskolát és a személyközpontú iskolát. Az előbbiben központi dokumentumok pontosan előírják, hogy mit kell tanulnia mindenkinek. Ez nagyon nehezen biztosít elfogadó környezetet, hiszen nem azokról szól, akik tanulják a tananyagot, hanem magáról az egységes tananyagról. Arról, hogy mit kell megtanítani, nem arról, hogy kinek. Ha viszont megfordítjuk a dolgot, és a gyerekeket állítjuk középpontba, a hozzájuk vezető utat próbáljuk megtalálni, akkor már elindultunk az integráció útján. Ha van idő megismerni az egyes gyerekek különböző képességeit, adottságait, lehetőségeit, és tiszteljük a különbözőségeiket, akkor már tudjuk úgy szervezni a tanulási folyamatot, hogy minden egyes gyereknek pont jó legyen. Ehhez viszont ki kell mondani, hogy nem a mérhetetlenül felduzzadt tantárgyakra koncentrálunk, amelyeket minden gyerek torkán le kell nyomni, hanem az adott gyerekre, hogy ő hova tud eljutni.

Sokak szerint már csak azért sem kellene együttnevelni a valamilyen fogyatékossággal küzdő gyerekeket a többséggel, mert vannak kiválóan működő intézmények, amelyeknek ez a feladatuk.

Az országnak valóban jól fejlett gyógypedagógiai intézményi hálózata van. Nagyon jó szegregált iskolák működnek szerte az országban. Ez így van jól, ezt a tudást nem szabad elvitatni a gyógypedagógiától. A felnőtt társadalomban viszont nincs külön felnőttvilág a sérült, és külön világ az ép embereknek. Az integráció arra fókuszál, hogy már gyerekkorban – amely az elfogadás legmeghatározóbb időszaka – olyan környezetet teremtsünk mind az ép, mind a sérült gyerekek számára, amely a felnőtt társadalomban is természetes. De, nézhetjük az ép emberek oldaláról is. Én például gyerekkoromban nemigen találkoztam sérült emberekkel, főleg gyerekekkel, teljesen külön világban éltünk. Meg kellett tanulnom, hogyan fogadjak el egy sérült embert. Volt, amikor túlsegítettem, volt, hogy a legalapvetőbb szükségleteit nem vettem észre. Itt, a Gyermekek Házában, a sérült gyerekektől tanultam meg, mi az, hogy tényleges segítés, mi az, hogy elfogadás. Az integrációból az ép gyerekek ugyanannyit nyernek, mint a sajátos nevelési igényű gyerekek.

Az ép gyerekek ugyanannyit nyernek, mint a sajátos nevelési igényű gyerekek

A tehetséges gyerek is hátrányos helyzetű

Azt is sokszor felhozzák az integráció ellen, hogy sérült, vagy mondjuk roma gyerekekkel együtt tanulva romlik a többi gyerek tanulmányi eredménye, viselkedése.

Ez az állítás nem igaz, számos kutatás megcáfolta. Persze én is tapasztalom, hogy a szülők időnként megkérdezik, mi lesz az ép, egészséges, tehetséges gyerekekkel, azok teljesítményével, ha az osztályba bekerül, mondjuk egy Down-szindrómás gyerek. Ez is abból fakad, hogy az a kép él még ma is a szülőkben, hogy az iskolában mindenki egyszerre, ugyanazt tanulja. Ilyen szempontból érthető a szülők félelme. Ezért nagyon fontos tudatosítani, hogy a befogadó, integrált nevelésre vállalkozó iskola szakít az egységes tanítási módszerek, az egységes tananyag, az egységes követelményrendszer gyakorlatával. Ez a dolog lényege. Differenciálni kell a tanulási környezetet, a tananyagot, az értékelést, a nevelési helyzeteket. Mást várok el egy Down-szindrómás gyerektől, mást egy tehetséges gyerektől, mást mindenkitől. Arra kell törekednem, hogy minden egyes gyerek számára az optimális nevelési környezetet biztosítsam.

Eszter története
Eszter 1993-ban került a Gyermekek Házába. Az első találkozáskor egy szemüveges, hallókészüléket viselő kislány állt előttünk. Mosolyogva, bizakodva nézett ránk, és mesélt nekünk. Egy szavát sem értettük… El sem tudtuk képzelni, hogyan fogjuk őt megérteni, segíteni, tanítani, hogyan fog beilleszkedni az osztályba. Aztán tanítója kézen fogta Esztert, és bevezette az osztályba. Megkezdődtek a mindennapok. Beszélgetések az osztálytársakkal, a szülőkkel, differenciált tanulás, gyógypedagógiai fejlesztés, kirándulások, játékok,
mind Eszterrel közösen. Ma Eszter 21 éves. A második tanévét fejezte be az ELTE Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolai karán. Kiváló eredménnyel. Angol nyelvvizsgája, jogosítványa van. Teljes életet él, a mai napig tartja a kapcsolatot volt osztálytársaival, barátaival. Szeretek vele beszélgetni. Minden szavát értem…
(részlet Lányi Marietta könyvéből)

Érdekes, hogy az integráció ellenérzéseket vált ki nagyon sok helyen, a tehetséggondozás viszont nem. Pedig ugyanarról van szó! Egy egységesen tanító iskolában a tehetséges gyerek ugyanolyan hátrányos helyzetű, mint egy sajátos nevelési igényű, vagy egy szociálisan hátrányos helyzetű kisgyerek. Ő sem kapja meg a neki szükséges haladási ütemet, lehetséges fejlődési utat. Mégsem szoktuk hallani, hogy ne legyenek tehetséges gyerekek az iskolában. Persze kevesebb gondot okoznak, de ugyanaz a helyzet az ő esetükben is. Nem győzöm hangsúlyozni, az integrációhoz egy elfogadó, differenciált tanulási környezetre van szükség, ahol a különbözőség érték, és az elfogadás napi gyakorlat.

Föl van készülve a mai magyar iskola az integrációra?

Én épp itt látok egyfajta veszélyt. Véleményem szerint előbb lett az integráció komoly kihívásként a társadalom, a pedagógia, a szülők elé terjesztve, mint hogy ténylegesen fel tudott volna rá készülni az iskola. A közoktatási törvény pontosan meghatározza, mi is kell ahhoz, hogy integrálhasson egy oktatási intézmény. Az ott leírtakat a mi másfél évtizedes gyakorlatunk teljesen alátámasztja. A tanítási oldalról az eddig elmondott módszerek, a differenciálás, a személyre szabott figyelés, bánásmód a legfontosabb. A törvény azt is leszögezi, hogy a sérült gyermekek szakszerű ellátásához gyógypedagógust is biztosítani kell. Pontosan meg van szabva, mennyi rehabilitációs órát kell tartani egy sérült kisgyereknek. A Gyermekek Háza integrációs munkáját négy gyógypedagógus segíti.

Nem tud minden iskola integrálni

A nemrég megjelent Könyv az integrációról című művében azt is fontosnak tartja leszögezni, hogy hatékony integrált nevelést csak osztályonként 2-3 fogyatékos gyerekkel lehet megvalósítani.

Amikor belefogtunk az integrációba a kilencvenes évek elején, még nem volt erre példa Magyarországon. Bekapcsolódtunk egy nemzetközi programba, ott tanultuk meg az angolok példája alapján, hogy a társadalmi arányokat leképezve, nagyjából tízszázalékos arányban érdemes gondolkodni. 2-3 gyerekkel lehet hatékonyan megvalósítani az integrációt egy 20-23 fős osztályban. Ez most már a mi tapasztalataink szerint is ideális arány. A törvény egyébként erről is rendelkezik: a sajátos nevelési igényű tanulókat 2-3 tanulónak számítja be, elismeri, hogy a sérült gyerekek integrációja pluszenergiát, -odafigyelést igényel, s ezért az osztálylétszám csökkentésére is lehetőséget biztosít. Itt kell elmondani, hogy az integráció magas osztálylétszám esetén nehezen valósítható meg. Illetve nem maga az integráció, hanem az egyéni bánásmód.

A differenciáló tanítási módszereket kellene használni a roma integráció során is


Mindebből az is következik, hogy nem képes minden iskola integrálni, még ha akarna se.

Történelemórák
Az ötödikesek a régész munkáját tanulják. Nem a tanteremben. Az udvaron, a homokozóban ülnek. Éppen kijelölték a „kutatási területet”, amit először fognak átnézni. Rögtön értelmezni tudják, mit takar ez a fogalom. Ezután kezdődik az „ásatás”. A homokozóban egy virágcserép darabjait keresik. Ezeket a történelemtanár rejtette el a hatodikosok segítségével. Minden megtalált darab nagy örömmel tölti el a gyerekeket. Megértették a tudatos kutatás fontosságát.
Munkájuk közben a tanár folyamatosan mesél nekik. Szóba kerültek a földtörténeti korok, a talaj vizsgálata és sok más érdekes dolog. Miután előkerültek a cserépdarabok, megpróbálták közösen összerakni a virágcserepet. Nem volt könnyű, de végül sikerült. A régészek büszkén állították ki termükben az elkészült darabot. A tanév során a polcokra kerültek még kőbalták, dárdák, szakócák, a falakra barlangrajzok. A barlangrajzokat is közösen készítették. Kipróbálták, milyen nyomot hagy a vizes fű, a színes kavics, a sár a csomagolópapíron. Bemutattak egy-egy elképzelt, vadászat előtti szertartást. Énekeltek, doboltak, táncoltak. Száraz ismeretek helyett élményt nyújtó tanulási helyzetek részesei voltak.
(részlet Lányi Marietta könyvéből)

Előbb kell egy iskolának megváltozni és befogadóvá válni, csak azután kezdhet az integrációba. Nagyon helytelenítem azokat a törekvéseket, amelyek szerint akármilyen az iskola, legyen benne néhány sajátos nevelési igényű gyerek. Ha az iskola erre nincs kész, az pont azt a látszatot kelti, hogy az integráció nem valósítható meg. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy az iskola még nem volt felkészülve az együttnevelésre. Gondoljunk bele! Ha például frontálisan tanít a tanár, a sérült gyerek teljesen kiszolgáltatott. A hallássérült nem hallja a magyarázatot, a látássérült nem látja az ábrákat. Ha az iskola nem differenciáltan tanít, akkor ezek a diákok elvesznek az egységes tanítási környezetben.

Ha egy iskola nem tudja vállalni, hogy minden gyerekre, és különösen a sajátos nevelési igényű tanulókra egyenként figyel, akkor nem tud integrálni. De – teszem hozzá – nem tud hatékonyan foglalkozni a többi gyerekkel sem. Az iskolában ott van a világ, a 21. század. Ott van az értelmiségi, a vállalkozó, a szociálisan hátrányos helyzetű szülők gyereke, ott vannak a részképességzavarokkal küzdők, a diszlexiások, a diszgráfiások és a többiek. Nem az integrációt kellene ostorozni, hanem az iskolákat kellene segíteni abban, hogy meg tudjanak felelni e kihívásnak.

A Gyermekek Házában elsősorban fogyatékos gyerekek integrációjával foglalkoznak. Mennyiben más a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek, mondjuk a munka nélküli roma családokból származó gyerekek együttnevelése?

Semennyiben. Ha az iskolában az is érték lenne, hogy van olyan kisdiák, akinél senki nem táncol jobban, vagy nem fest gyönyörűbben, akkor a roma kisgyerekek is jobban megtalálnák a helyüket az iskolában. Ha lenne reggeli beszélgetés, ha kialakulhatna az elfogadó légkör, amelyre minden gyereknek szüksége van, az is sokat segítene. Ha nem a fekete pontokkal és boszorkányokkal kerülnének rögtön szembe pusztán azért, mert nem értik, amit mond a tanító néni. (Lehet, hogy analfabéta a család, és nem is használ olyan szavakat, mint a tanító néni.) Ha a tanórákon az állandó versengés helyett az együttműködésre helyeződne a hangsúly, kooperatív munkában dolgoznának a gyerekek, értékké válna egymás segítése, elfogadása…
Ha az iskola differenciálna, és minden gyerekhez az igényei, lehetőségei szerint fordulna, akkor jobban működhetne a dolog. Véleményem szerint pontosan azokat a differenciáló tanítási módszereket kellene használni a roma integráció során is, mint amit mi használunk itt a Gyermekek Házában. Persze nem szabad elfelejteni, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek esélyegyenlőségének kérdése túlmutat az iskolák falain, valós társadalmi probléma, de úgy gondolom, az iskola is tud tenni azért, hogy jobb legyen a helyzet.

Bázisiskola?
A Gyermekek Házát nagyon sokan keresik fel, ez is jelzi, hogy a pedagógusok nyitottak az új módszerek iránt, keresik az új utakat. Hetente kétszer, kedden és csütörtökön jönnek ide buszokkal a tanárok, tanítók, az ország minden részéből, sőt külföldről is, hogy tanulmányozzák a Gyermekek Háza módszereit, integrációs gyakorlatát. Lányi Marietta szerint az a küldetésük, hogy segítsék azokat, akik most kezdenek az integrációba. A feladat fontos, de kérdés, meddig bírják az iskola pedagógusai – a napi tanítás mellett – ezt a folyamatos szakmai kihívást. Segítséget jelentene az OKM részéről, ha hivatalosan is bázisiskolának nyilvánítanák a Gyermekek Házát, és támogatnák azt a munkát, amelyet a pedagógusok továbbképzése érdekében végez az iskola.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik