Závada: Ezzel a kormánnyal nem kollaborálok

Mennyire rontotta el a Magyar ünnepet a körülötte és Alföldi Róbert körül kialakult botrány?

Nem sikerült elrontania. A darab bemutatója és további három előadás a Nemzeti Színház vendégjátéka lett volna a Művészetek Palotájában. Ezeket feltehetőleg többen látták volna, hiszen oda eleve többen befértek volna, mint a Gobbi Hilda-terembe, ráadásul egy előadást így januárra kellett halasztani. Mindez nyilván nézőszámveszteség. De szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem a semmiből kellett helyet keresni a kiutasítás után, hiszen a Müpa után az eredeti tervek szerint is ide tért volna vissza a darab. Kivételes véletlen, hogy meg tudtuk tartani végül a premiert – de sikeresen megtartottuk.

Nem látom azt a technikai okot, amely miatt egy nappal a bemutató előtt ki kellett utasítani az előadást (fotó: Gáti András/fn)

Megindokolta önnek a döntését a Müpa vezetősége?

Nem. Csak azt a hivatalos indoklást ismerem, amely nyilvánosságra jutott, miszerint technikai okokra hivatkoznak. Én mindenesetre nem látom azt a technikai okot, amely miatt egy nappal a bemutató előtt ki kellett utasítani az előadást. Valamelyik újságban azt olvastam, hogy a tartalma adhatott okot gyanakvásra, mert szó van benne Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásáról – de hogy ki gyanakodott és vajon mire, fogalmam sincs. Mások szerint Alföldi Róberttel és az ő döntéseivel volt bajuk – vagy a rendezésével? De hisz arról sem tudunk, egyáltalán benézett-e a próbákra valaki az intézkedők közül.

Egy normális országban, normális szerződéses viszonyok között elképzelhetetlen volna, hogy egy visszalépést így intézzenek – tisztázatlan indok nélkül, ilyen sunyi módon. Hogy nincs magyarázat, találgatásokra hagyatkozhatunk, ahogy az átkosban volt szokás – önmagát minősíti egy ilyen húzás. Kitalálhatjuk az okot önállóan – mert annyira mégiscsak szabad országban élünk, hogy szabadon gondolkodhassunk. És eszünkbe jusson, a Kádár-rendszerben volt arra példa, hogy az utolsó pillanatban efféle gyanús okból kitiltottak valahonnan valamit vagy valakit. Viszont betiltásról – valamely mű nyilvánosságra kerülésének általános tilalmáról – ma még nincsen szó. Most még csak egy-egy állami intézményvezető dönthet úgy, hogy őnála márpedig nem – hát ne várjuk meg, hogy a tilalmak az állami szférán kívüli szabad terekre is érvényesek akarjanak lenni.

Végül a Gobbi Hilda-teremben megvolt a bemutató,amelyen ön is ott volt, ki is szólították a színpadra a végén. Mennyire volt beleszólása a Magyar ünnep színpadra állításában? Hogy tetszett a végeredmény?

Hogy egy darabból milyen előadás születik, az elsősorban a rendező érdeme és felelőssége. Alföldi Róbertnek pedig nagyon autonóm és nagyon határozott elképzelései vannak – hál’Istennek, érdemes tehát hallgatni rá. Megírtam a darabot, neki tetszett, a nyertes pályaművek közül az enyémet választotta, hogy megrendezi. Azt én javasoltam, hogy a kar szövegeit esetleg meg lehetne zenésíteni – ezt az ötletet egyébként Alföldi először még megmosolyogta. Az előadásnak végül szinte a fele Bella Máté nagyon erőteljes, hatásos, stílusidézeteiben sokféle, mégis egységes zenéjére épült fel. Erre azért nem számítottam – igazán revelatív meglepetés volt számomra. A Silló István vezényletével megszólaló muzsika remekül fogja egységbe a szövevényes történetet, és rengeteget segített narratív funkciójával a kitűnő, Bagázs nevű kórus is – Halas Dóra vezetésével.

Nem kell Trianont igazságos békének tekintenünk (fotó: Gáti András/fn)

Ön nemcsak szerzője a darabnak, hanem szerepel is, legalábbis hangban, valamint a fotóját is kirakják a falra.

Így legalább nem tagadhatom le, hogy közöm van a darabhoz. Gábor Dezső távollévő munkaszolgálatos szerepéről van szó, aki a legvégén jön meg, de akkor se látszik. Sokáig nem derült ki, hogy ki fogja játszani, majd rájöttem, hogy csak hangja lesz, míg végül Alföldi rám osztotta a feladatot. Nem volt kibúvó – sőt, Dezsőnek a színfalon lógó portréjához is föl kellett ajánlanom az ábrázatomat. De nem ez az érdekes, hanem a színészi alakítások: Znamenák Istváné, aki amellett, hogy Flórián Imre katonadiplomatát megformálja, ezt a szóban forgó fotót a kor stílusában elkészítette (remekül fényképez) – Nagy Mari (azaz Weiner Janka, a darabbeli fényképész) helyett. És Söptei Andrea meg Mátyássy Bence fontos ezen a színpadon, és a többi fiatal: Földi Ádám, Szatory Dávid, Szabó Kimmel Tamás, Gáspár Kata.

A Magyar ünnepben, és az annak alapját képező Idegen testünk című regényében egészen máshogy ítélik meg a szereplők azokat a történelmi eseményeket, amelyeket átélnek. Hetven évvel később, úgy tűnik, még mindig nem tudtuk feldolgozni a történteket, mint ahogy egy sor más történelmi fordulót sem. Miért nem tudunk szembenézni a történelmünkkel?

A történészszakma alaposan feldolgozta már ezt a témát is. Nemrég volt alkalmam megnyitni a Nyílt Társadalom Archívum „Visszacsatolás – Észak-Erdély, 1940” című kiállítását. Annak előkészítésében, rendezésében kiválóan együttműködtek a román történészekkel magyar kollégáik. A lehető legtermészetesebb, hogy ha 1940-es eseményekről van szó, amelyek területileg Nagyváradtól Kézdivásárhelyig történtek, és ezeknek kell az írásos, filmes és fotódokumentumait feltárni, akkor a román szakembereket is meg kell kérdezni – és tényleg fantasztikus kincsek bukkantak így elő. Eszébe sem jutott senkinek, hogy bárki érzékenységét sérthetné az a kiállítás. Miért is sértené? Pedig Romániában is lehetne olyasféle hisztériát kelteni, hogy miért működtek közre román történészek egy olyan kiállítás létrejöttében, amely román nézőszögből egy történelmi sokkról beszél.

Mindenkinek érdeke lenne Közép-Európában, hogy közös múltunkat alaposan megismerjük, hogy megpróbáljunk indulatok nélkül tekinteni a történelmünkre. Eközben egyáltalán nem kell hogy elfelejtsük veszteségeinket, fájdalmainkat, az áldozatul esett avagy tönkretett életeket, a halálos áldozatokat, és nem kell Trianont igazságos békének tekintenünk. A történészek képesek együttműködni, ahogy a művészek, írók, színházi emberek java része is – a politikusok és némelyikük kisebb-nagyobb tömegei ellenben időről időre hajlamosak belerondítani a szomszédsági és kisebbségi viszonyokba. Pedig muszáj megpróbálni levetkőzni örökölt előítéleteinket.

Hát senki nem beszélt ennek az embernek a görög tragédiákról vagy a Shakespeare-darabokról? (fotó:Gáti András/fn)

A tudósok és művészek lehet, hogy együtt tudnak működni, de a közbeszédben, a közéletben, a társadalomban egyre inkább felerősödnek a történelmi sérelmekre hivatkozó botrányok. Át fog szivárogni a tudósok, művészek higgadtabb hozzáállása a szélesebb közvéleménybe?

A józan hang mindig halkabb. Messzebbre hallatszik, ha valaki hisztérikusan ordít, és botrányt okoz. Ahogy például a Jobbik elkezdte az Alföldi Róbert elleni rágalomhadjáratát, és hecckampányba fogott annak ürügyén, hogy miért engedte át a Nemzeti Színházat a román nemzeti ünnepre. Minden évben rendeztek ilyen megemlékezést valamelyik budapesti színházban – még a Müpában is egyébként. És ha a szokások folytatódnak, gondolom, az idén is, ahogy minden évben, miniszteri szinten képviseltette volna magát a kormány is ezen az ünnepségen. A műsoron állítólag Bartók, Enescu és Balanescu művei csendültek volna fel (vagy fognak felcsendülni ott, ahol végül megrendezik). Ennél a műsornál szebb gesztust nem is tudok elképzelni egy ilyen alkalomra. Miért is fölháborító egy ilyen megemlékezés? Senki nem azt ünnepelné – a románok sem – hogy a történelmi Magyarországot feldarabolták, hanem egyszerűen csak megadjuk a tiszteletet egymásnak – mi a velünk baráti viszonyban álló, szintén az európai közösségbe tartozó szomszéd országnak.

A mi régiónkban rendre előfordul, hogy megerősödnek a szélsőségek, a nacionalista nézetek. Egyszer Szlovákiában, máskor Romániában vagy nálunk erősödik meg a hangjuk.

Épp ezért kellene józanul, a megbékélés hangját érvényre juttatni. Aggasztónak tartom, hogy mihelyt a szélsőjobb megüt egy efféle hisztérikus hangot, a kormánypártok is rögtön rákapcsolódnak, nehogy elvigyék előlük ezt a témát. Ahogy hétfőn a parlamentben az a jobbikos képviselő Alföldi ellen uszított, ezen a középkori inkvizíciót fölidéző hangon a jobboldali szélsőségesek beszéltek a háború előtt és alatt ugyanezekben a padsorokban – illetve majd az ötvenes évekbeli boszorkányüldözők. Kiragadni különböző színházi előadásokból motívumokat – erőszakról, szexről, fiatalkorúak elleni abúzusról –, és így vádaskodni, hogy mennyire elfajzott ez a színházvezetés? Hát senki nem beszélt ennek az embernek a görög tragédiákról vagy a Shakespeare-darabokról? Hemzsegnek bennük az effélék – az egyikben gyermekek esnek áldozatul, a másikban egy színes bőrű megfojtja ifjú, ártatlan, fehér feleségét, és a többi. És az interpelláló véleménye nem esik távol a többségétől, az illetékes válaszoló pedig azt mondja, igen, megérti a problémát, meg lesz oldva, csak türelem. Itt tartunk.

Tavaly ősszel ön nyitotta meg az Árpádsáv tegnap és ma című tárlatot. Akkori beszéde nagy port vert, kifejtette a szélsőjobb erősödése miatti aggodalmait. Fel is jelentette valaki ezért a beszédért. Megvolt már a tárgyalás?

Az interneten olvastam a feljelentésről, de úgy tudom, a bíróság visszadobta, nem találta indokolhatónak. Azt mondtam akkor a szélsőjobbról, hogy „el ne menjen, édes Hazám, az eszed, be ne szavazd már őket a parlamentbe!”. Azóta ott vannak – és lehet vitatkozni róla, kinek és minek köszönhető, hogy bekerültek. A rossz kormányzás és az akkori ellenzék is hibáztatható – nyilván nem egyforma súllyal –, és ostorozhatjuk (ám hiába) a kétségbeejtő szavazói viselkedést. De lassan már mindenkinek föl kéne emelnie a szavát, akinek fontos a jogállamiság és az alkotmányosság, össze kell fogniuk azoknak, akik nem óhajtják a hatalomgyakorlásnak azokat az eszközeit viszontlátni, amelyekről azt hittük, a történelem süllyesztőjébe kerültek, s akik nem akarják viszontlátni az önkényt.

Ilyen politikával, ezen belül ilyen kultúrpolitikával nem óhajtok semmiféle döntéshozói szerepben kollaborálni (fotó: Gáti András/fn)

Ön szerint a magyar értelmiség, például az írók kiállnak ezek ellen a nézetek ellen?

Teszi ki-ki a maga dolgát, én senkit hibáztatni nem akarok. De úgy látom, hamarosan sokkal többre lesz szükség, mint az eddigi értelmiségi megszólalások, aláírások, kevéssé hatásos utcai tiltakozások. Olyan tiltakozó hullámnak kell hogy elkövetkezzen az ideje, amely – akár az interneten fölmérhető erejében, akár az utcai tüntetéseken megjelenő tömeg számosságában – számottevő, figyelmen kívül nem hagyható.

Egyelőre elég szerény erőt vonultatott fel az eddigi néhány megmozdulás, ezeknek a mozgalmaknak ezért össze kell fogniuk, előbb-utóbb meg kell mutatkozniuk. Nem hiszem, hogy sokáig kéne tűrni, hogy ennyire csorbulnak a jogaink, és hogy olyan alkotmányt szavazzanak meg, ami a kormányzó hatalom kénye-kedve szerint alakul.

Lemondott – több kollégájával együtt – néhány hete a Kossuth-díj, és Széchényi-díj bizottsági tagságáról. Miért?

Eddig az irodalmi albizottság tagjaiként a különféle írószervezetek, alkotóműhelyek, kiadók, korábbi díjazottak javaslatait összegeztük, megvitattuk, és szavaztunk arról, hogy mely neveket milyen sorrendben terjesztünk föl a díjakra. Három évre választottak meg minket, eddig kétszer dolgoztunk a fentiek szerint. És a politikusok egyetlen nevet sem húztak ki az általunk javasoltak közül. (Mondjuk így tapintatosan: esetleg hozzáírtak egyet-egyet, de őket is a jelöltek listájáról vették).

A korábbi Fidesz-kormány idején viszont igencsak fölforgatták az előterjesztett névsorokat, és ehhez hasonlóan most is üzentek már nekünk kultúrpolitikusok – ha nem is közvetlenül, hanem csak különböző újságokban, interjúkban –, hogy ez miért kapott, amaz viszont miért nem kapott díjat. Lehetett látni, hogy miféle mechanizmus várható. De nem ez volt a fő oka a lemondásomnak. Hanem az, hogy ilyen politikával, ezen belül ilyen kultúrpolitikával nem óhajtok semmiféle döntéshozói szerepben kollaborálni.