Az iszap nem öl egyedül

Az Ajkai Timföldgyárban bekövetkezett tragédia első hallásra a bányászathoz köthető, miként a köztudatban ez él a Tisza ciánszennyezését okozó nagybányai gátszakadásról is – helytelenül. A bauxit feldolgozása ugyanis nem bánya, hanem üzemi területen történt, ezért ipari balesetről és nem bányaszerencsétlenségről van szó – erősítette meg a FigyelőNetnek a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal.

A szovjeteknek termeltünk

Az eddig négy halálos áldozatot követelő veszélyes hulladéknak számító vörösiszap az alumínium- és a timfödgyártás mellékterméke. A „Miről is beszélünk?” megértéséhez érdemes néhány szót ejteni a hazai bauxitbányászatról. Főleg, hogy a szocializmusban az ország így vagy úgy, de „alumínium-nagyhatalomnak” számított.
A fém alapanyaga tehát a bauxit, amelyet a második világháború idején főleg a német hadiipar alapanyagellátása okán kezdtek nagy tömegben kitermelni Magyarországon. A háború után ez az ásványi nyersanyag maradt Magyarország egyetlen kincse, amelyből az akkori világviszonylatban is jelentős készletekkel rendelkezett, és amelyre „háborús jóvátétel” címén a Szovjetunió is igényt tartott.

A magyar és a szovjet vezetés egy számunkra meglehetősen előnytelen szerződésben rögzítette a bauxit és korlátozott mennyiségben timföld szállítását a Szovjetunióba, ahonnét „visszaimportálhattuk” az alumíniumot. Ezen felül ellenszolgáltatás nélkül kerültek a nagy testvér tulajdonába a bauxitból kinyerhető olyan értékes fémek, mint például a titán, a króm és egyéb értékes ritkaföldfémek.

Nagyok voltunk

Ezzel indult be a hazai bauxitvagyon kitermelése külszíni fejtésű bányákban, ami azt jelenti, hogy a talaj és a fedő-meddő anyag eltávolítása után a felszínen termelik ki az adott nyersanyagot. A bauxit egy részét egyenesen a Szovjetunióba szállították, a többi hazai timföldgyárakba került. Itt a mai napig az úgynevezett Bayer-eljárással alakítják a nyersanyagot alumínium-oxiddá.

(MTI)

Ez a timföld, amely az alumíniumgyártás köztes terméke, de önmagában is felhasználják például gyújtógyertyákba, tűzálló anyagokhoz vagy a gyógyszeriparban. Az eljárás kémiai úton, magas hőmérsékleten történik, a bauxitból nátrium-hidroxiddal (NaOH-nátronlúg) oldják ki a timföldet, majd ülepítéssel és szűréssel elválasztják a fel nem oldott vörösiszaptól.

Több lépés után a timföldből végül elektrolízissel választják ki a tiszta alumíniumot. Ehhez azonban olyan mennyiségű energiára van szükség, hogy nagy méretekben Magyarországon nem is lehetett gazdaságos: egy tonna kohóalumínium előállításához 15 ezer, míg ugyancsak egy tonnányi finomított alumíniumhoz 20 ezer kWh elektromos áram szükséges.

Az elektrolízist már többnyire a Szovjetunióban végezték, Magyarországra a diktált ütemű timföldgyártás és melléktermékeként a veszélyes hulladéknak számító vörösiszap maradt. Az 1960-as és 70-es években hazánk bauxittermelése két-hárommillió tonna volt évente, ami világszinten is a hetedik helyet jelentette.

A rendszerváltás után a magyar bauxitbányászat szinte teljesen elsorvadt, a timföldgyárak egykori fényükhöz képest mára már csak „vegetálnak” Magyarországon. Egyrészt azért, mert az egyre fogyó készleteket mind mélyebbről és mélyebbről kellett a felszínre hozni, míg az 1990-es évekre a kitermelt bauxit legnagyobb részét a karsztvíz szintje alól kellett kinyerni.

A kitermelés folytatásához vízszintcsökkentésre volt szükség, amelyet erőteljes szivattyúzással tudtak elérni, aminek folyománya – hogy csak egy példát említsünk – a Hévízi tavat tápláló források hozamának drasztikus csökkenése volt.

A hulladék maradt

Környezet- és természetvédelmi szempontok mellett tehát számos érv szólt a kitermelés leállítása mellett. A másik ok a bauxit világpiaci árának zuhanása volt: a Dél-Amerikában felfedezett hatalmas lelőhelyekről olcsóbb és jobb minőségű nyersanyag jelent meg a piacon.

(MTI)

Egykori „nagyhatalmi” álmainkról térjünk vissza annak szomorú adósságára, a hátramaradt vörösiszapra. A melléktermékként képződött veszélyes hulladéknak magas, 20-25 százalékos vas-oxid-tartalma adja a színét, és a timföldtől való szétválasztás során hozzákevert nátronlúgnak köszönhető erősen maró hatása – a hétfői gátszakadás során kiszabadult iszap pH-értéke 13-as, összehasonlításul a tiszta hypóé 12-es. Az évtizedekig tartó timföldgyártás eredményeként országszerte több millió tonna vörösiszapot tárolnak Magyarországon még ma is.

Kincseket rejt

Az említett maró hatás mellett az iszap nehézfémtartalma jelent még veszélyt az élő szervezetekre akár a talajvízbe kerül, akár kiszáradva por formájában szétterülve. A tározók kialakításánál ugyan betartották az adott korszakban érvényes előírásokat, ám ma már elmondhatjuk: a vörösiszapot kontrollálatlan környezetben helyezték el.

Nem kutatták a terület aljzatát, amelynek vízzárónak kell lennie, nehogy a csapadék a talajvízbe mossa a meddő anyagát. A helyszínek kiválasztásánál nem volt főszempont, hogy mi lehet egy esetleges katasztrófa következménye? A lezúduló iszap elér-e bármilyen települést, összeköttetésbe kerülhet-e felszíni vízfolyásokkal?

A veszély akkor sem múlik el, ha az iszap éppen száraz, és gátszakadástól nem kell tartani, ekkor ugyanis a szél viheti nagy távolságokra a mérgező szemcséket. Egyetlen növényfaj sem képes a vörösiszapon megtelepedni, ezért többméteres földréteggel kell lefedni, majd növénytakaróval borítani. Ma már ezek elsőrendű szempontok és kötelezettségek – lennének. A tragédia után azonban sokszorosan indokolt elvárás a vörösiszap utólagos, szakszerű elhelyezése.

Van arra is esély, hogy egyszer végleg megszüntessük a veszélyforrást. Az egészségre káros úgynevezett nehézföldfémek ugyanis értékes anyagok, vagy gondoljunk csak a vörös színt adó vas-oxidra. Ezeknek egyedül éppen aktuális világpiaci áruk határozza meg, hogy megéri-e kitermelni őket a meddőből. A jövőben az lehet. Vagy más: Dél-Amerikában a megfelelő vizsgálatok után az építőiparban használják fel a vörösiszapot.

A katasztrófával kapcsolatos legfrissebb híreket ide kattintva olvashatja a FigyelőNeten.