Moziba be: Szextúra és egyebek

Fűrész V.

Bármit is mondunk, a Fűrész-franchise elkötelezett rajongótáborral rendelkezik, akik minden körülmények között kedvelik a sorozatot, már ha egy ilyen szót, miszerint „kedvel” használni lehetséges a „mészárszékhorrorok” eme újsütetű – és kezdetben tagadhatatlanul jó ötletű – „zászlóshajója” kapcsán.

A 2004-es első felvonástól kezdve – ami még olyan első ligás színészt is megengedett magának, mint Danny Glover – évente újabb opusokkal előrukkoló horrorfolyam mára egy olyan ismeretterjesztő tévésorozat jellegét öltötte, ami inkább egy „McGuyveres” házibarkács-gyorstalpalóra hajaz. (A fészer/pince/raktár vasaiból hogyan lehet házilag hathatós kínzóeszközöket fabrikálni.) Ehhez képest a történet és a szereplők karaktere teljesen lényegtelen, legyen elég annyi, hogy most Hoffmann ügynöknek (Costas Mandylor), mint látszólag utolsó túlélőnek kéne elvarrnia a szálakat, az igazságosztás véres műveletében a „véres” kap hangsúlyt.

Csapongunk az eddigi részek között, miközben egy galád ingatlanpanama vétkesei bűnhődnek, nem tudjuk merre, meddig és hány méter – de, mondjuk, végül is tökmindegy. Aki elkötelezett „fűrészista”, úgyis csak a szenvedésmódszerekre kíváncsi, és csupán ő tudja, hogy ebben a világban miképpen következnek egymásból a történések. A többieknek marad a néma csend – illetve maradnak az alagsori halálsikolyok.

Usti Opre – Éleszd a tüzet!

Hat évig nyúlt Sas Tamás és a német Allan Siegel zenei dokumentumfilmje. Már a 2007-es hazai szemlén láthattuk, de a mozikba csak most kerül. Érthető a forgalmazói óvatosság, az ilyes jellegű alkotások – dokumentumfilmes minta: Yiddish Blues, Életek éneke, játékfilmes: Guca! – nem a kasszadöngetésükről híresek.

Nem is baj, nem is dolguk. Szükségesek az ilyen alkotások – igaz, határozottan az a véleményünk, hogy a helyük nem a moziban, hanem a tévében van –, jelesül itt például az, hogy három „káeurópai” cigányzenésszel megismerkedjünk. A „roma Buena Vista Social Club” gyanánt is meghatározható filmben a rendező-forgatókönyvíró és a társrendező Snétberger Ferenc gitáros, Boban Markovic trombitás és Balogh Kálmán cimbalmos köré szervezve mutatja be a lokális roma zenei hagyományt és életstílust, és kapcsol hozzájuk más művészeket. Ennek értelmében budapesti központtal mozog a film, de persze megfordulunk a magyar vidéken – továbbá környező országok (Bulgária, Csehország, Németország, Oroszország és Szerbia) helyszínein, hogy aztán a kiváló zenészek megmutassák a stúdióban meg a koncertszínpadon, mi is az a „szinkópa (szün)”. A film egy dél-szerb falucskától a budapesti stúdió zenei laboratóriumáig beszélgetésekkel és muzsikamintákkal állítja elénk a roma zenészeket és a zenei hagyományaiknak az intenzitását. Végül egy lélekkel telített koncert izgalmában átélhetjük, miképpen élénkíti, pezsdíti fel ez a stiláris sokaság és dinamizmus magát a zenei tradíciót.

Koltai Péter producer egyik nyilatkozatában azt mondta az Usti Opre (a roma kifejezés jelentése: „éleszd a tüzet!”) célkitűzéseiről, hogy: „A film a közép-európai régió roma zenéjét igyekszik bemutatni, annak széles tradicionális irányaival, egészen a jazzig, de az éttermi muzsikálás nélkül. (…) Az alapötletem az volt, hogy a Buena Vista közép-kelet-európai (sic!) roma változatát kellene elkészíteni.”. A dicsérendő szándékot úgy lehetett volna erősíteni, ha több zenélést „engedélyeznek” a film muzsikusainak. Hiába tanulságosak a „beszélő fejek” mondatai, konganak a térben – pláne ha tényleg ezekről a kiváló zenemesterekről van szó.

S bár tudjuk, hogy e munkája kapcsán Sas Tamás inkább társát, Siegelt tolja az előtérbe, magát „csupán” operatőrként határozva meg, az Usti Opre legalább annyira az ő filmje is. Ez pedig megerősíti azt a gyanúnkat, hogy két Sas Tamás létezik, a Presszóé (az 1998-as filmre gondoltunk, nem a tavaly készült tévésorozatra) és a Szerelemtől sújtváé – na meg persze az Usti Opréé –, illetve az olyan közönségfilmeké, mint a Kalózok, az S. O. S. Szerelem! és a 9 és ½ randi. Mindkettőnek létjogosultsága van – még ha számunkra a tartalmilag érzékenyebb Sas is a szimpatikusabb.

Vadászkutyák

A német Ann-Kristin Reyels rendezőnő filmjében Lars (Constantin von Jascheroff) és elvált apja (Josef Hader) Kelet-Németországba költözik, hogy újrakezdje az életét. Karácsony közeledtén a fiú anyjához készülne látogatóba, azonban amikor a vasútállomáson egy néma leány, Marie (Luise Berndt) védelmére kel, alaposan elnáspángolják. A helyi kocsmáros lánya és a szűkszavú legény egymásba szeret, amit környezetük erősen ellenez, kiváltképpen a szülők.

A szürke-rideg tájban szürke-rideg emberek balladisztikusan kínlódnak egymással és az érzelmeikkel, így ha alkalom adódik azok artikulására, túlbuzgalommal élik meg azokat. Legalábbis Reyels úgy közelít feléjük, mintha lőporos hordók közé menne égő gyufával. S azt mutatja, amit kívülről lát ezeken a hordókon: a lakkot – ott, ahol (darabokban) még fénylik, a csillogását, ott, ahol nincs, a csúf felületet. Ennek eredménye erőszakos szájbarágás lesz.

Ha úgy közelítünk a filmjéhez, hogy mindez csupa irónia, akkor rendben van (nagyon is), ám fájdalom, ennek semmi jelét sem látjuk, sokkal inkább azt, hogy ezt a maga részéről teljesen komolyan gondolta. Akkor pedig nem jó.

Szextúra

A Cool túra találkozik az Amerikai pitével. A nagykamasz – és testileg érintetlen (részben inkább: éretlen) – Ian, oldalán a két legjobb barátjával, az őrült bátyjától „kölcsönzött” verdán nekiered az országnak, pontosabban az ötszáz mérföldre lévő Knoxville-nek. Ott akar találkozni erotikus álmainak szexi szőkéjével, akivel a világhálón ismerkedett meg. Természetesen temérdek kaland éri őket útközben, és a vége sem úgy sül el (értik: hogy elsül, hehe), amiképpen tervezték.

Sean Anders tinédzserkomédiájában semmi újdonság nincsen – pár valóban vicces mellékszereplőt leszámítva –, az olcsó (alpári) testnedves gurgulázások mellett előjönnek a romantikusnak álcázott érzelgős klisék, és a megigazulás csavarja is elejétől fogva kiszámítható (az érték ott ragyog mellettünk, csak észre kell venni), nem tesz pluszt a műfajhoz.

El kell ismerni viszont, az ártatlanságelvesztős filmek célközönsége nem fogja cserben hagyni a Szextúrát, a fiúk és a lányok mindig szeretnek lihegve vihogni-nyeríteni a (kortárs) másik hülyeségén. Úgy, hogy azért közben könnycseppeldörzsölésre is lehetőség nyíljon.