Iránypontok
Június 16-án nyílik és július 16-ig látogatható Kokas Ignác tanítványainak kiállítása a Műcsarnokban. A tárlaton szereplő művészek: Ádám Zoltán, Barabás Márton, Bernát András, Böröcz András, Bullás József, Fehér László, Gábor Áron, Hermann Zoltán, Kazovszkij El, Kicsiny Balázs, Mazzag István, Nemes Csaba, Ősz Gábor, Révész László László, Roskó Gábor, Szépfalvi Ágnes, Szotyori László, Szűcs Attila, Várady Róbert, Záborszky Gábor.
Kokas Ignác jelentősebb kiállításai: Velencei Biennále (1968), Miskolc, Keszthely (1969), Szeged, Veszprém (1974), Vál, Salgótarján (1975), Nyíregyháza, Makó (1976), Dunaújváros (1977), Kecskemét, Csongrád (1978), Keszthely (1981), Szekszárd (1982), Műcsarnok (1969, 1980), Székesfehérvár (1984), Vál (1984), Szolnok (2002), London, Prága, Párizs, Koppenhága, Madrid, Lisszabon, Havanna, Dortmund, Würzburg, Belgrád, Róma, Moszkva, Bukarest, Prága, Helsinki, India, Stuttgart, Cagnes-sur-Mer.
Rongyos- vs. kockafetők
Kokas Ignácnak a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János és Bernáth Aurél volt a mestere. Tehetsége, egyéni művészi látásmódja korán kibontakozik 1956-ban és 1966-ban Munkácsy-díjat kap, 1971-ban Érdemes művész lesz, majd 1983-ban munkásságát Kossuth-díjjal is elismerik. 1973-1983 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1952-től állít ki folyamatosan, 60-as évek megújító, avantgárd művészei közé sorolja a művészettörténet, bár ezt Kokas soha nem fogadta el, magát nem tartja avantgárd alkotónak. Képei sajátos szerkesztésű és hangvételű, erőteljes, expresszív tanulmányok a tájról, ami nála soha nem a valóság, hanem valamiféle kozmikus szintre emelt látvány. A “rongyos festők” közé tartozik, szemben a “kockafestőkkel”, ami azt jelenti, hogy festői foltokból építkezik, műveit nem konstruktivista szabályszerűség határozza meg, szeret improvizálni. Munkássága a 60-as és 70-es években forrt ki, ekkor a legerőteljesebb, de egyéni, egyedi művészete ma is meghatározó szelete a hazai festészetnek.
A figuralitás és nonfigurativitás határán
Az általa választott téma és formanyelv mellett folyamatosan kitart, immáron harminc éve újra és újra feldolgozza a táj Kokasi látványát. Fontos szerepet vállalt a művészeti közéletben is. Eredetileg asztalosnak készült, de 1947-ben a Dési Hubert népi kollégiumba kerül, amely meghatározója volt életútjának. A festészet mellett, fiatalon verseket is írt, kiérdemelte Nagy László költő barátságát. 1952-ben festett diplomamunkája, Az asztalos nagy feltűnést keltett, és azonnali sikert aratott. A művet a Magyar Nemzeti Galéria vásárolta meg. Derkovits-ösztöndíjasként az 50-60-as években murális megbízásokat is kapott Oroszlányban és Székesfehérvárott. A hatvanas évek közepén találta meg az igazán rá jellemző formanyelvet a „zöld” sorozata már kiforrott Kokasi piktúra. A “Ginza”-korszakában tovább fejleszti ezt a művészi irányt a figuralitás és nonfigurativitás határán mozgó erőteljes kompozíciójú és erős színszerkesztésű tájreflexiós és érzelmekben rendkívül gazdag képeket fest.
