2015 tavaszán a külpolitikai témájú hírek között vezető szerepet kapott a magyar kormány azon célja, hogy maximum 150 katonát küldjön Észak-Irakba annak a nemzetközi koalíciónak a részeként, amely az Iszlám Állam térnyerése ellen kívánt fellépni. Mivel a fellépés egy alkalmi koalíció részeként történik, (azaz nem NATO vagy EU-misszió), ezért a döntés nem a kormány kezében volt, hanem szükség volt a parlament kétharmados felhatalmazására is.
A magyar viszonyok között nem volt meglepő, hogy a legnagyobb izgalmat nem az okozta, hogy milyen helyre mennek a magyar katonák vagy, hogy mit csinál a nemzetközi koalíció a terrorszervezet legyőzése érdekében, hanem hogy sikerül-e összehozni a kétharmados többséget a parlamentben. Miután az ellenzék néhány atlantista képviselője megszavazta a hozzájárulást, a misszió lassan a feledés homályába merült.
A tavasz és nyár folyamán a kijelölt állomány intenzív felkészülést folytatott, hiszen a biztosítási feladatokkal megbízott kontingens első csoportja már júliusban kiutazott Irakba. A mostani hírek valószínűleg arról szólhattak, hogy augusztus végére a teljes állomány megérkezett Erbilbe és készen áll (vagy már meg is kezdte a feladatainak ellátását).
A hivatalos kommüniké szavai mögött
A katonák kiküldéséről szóló elhatározás valószínűleg még azelőtt megszületett, mielőtt pontosan tudta volna a vezetés, hogy mi is lesz a feladat kint. Bár furcsának hangzik ez elsőre, a valóság az, hogy az Erbilben kialakított kiképző misszió még annyira új volt 2015 tavaszán, hogy az akkor már kint dolgozó olasz és német katonák sem tudták pontosan, hogy mi lesz a feladata az újonnan érkező kontingenseknek. Az első kiképzések 2015 februárjában, márciusában indultak, a nemzetközi koalíció vezetői akkor pontosították a kurd partnerekkel, hogy mire lesz szükség.
Magyar szempontból egy fontos, ha nem a legfontosabb, különbség már látszik a 2015 tavaszi tervek és a mostani elképzelések között. Akkor a kormányzati kommunikáció (és a helyszínen általam tapasztaltak) az ú.n. biztosítási feladatokat hangsúlyozták. Ez a gyakorlatban az jelentette, hogy a magyar katonák őrzik a nemzetközi erők táborait és kísérik és védik az olasz, német stb. kiképzőket, miközben azok a kurd katonákat képzik.
A mostani kommunikációból két félmondat jelzi, hogy már pontosabban ismertek a feladatok a magyar katonáknak. Az egyik a „partnerképesség-építés”, azaz a honvédek nem csak kísérnek és védenek, hanem egyes csoportjaik maguk is részt fognak venni a kurdok kiképzésében oktatásában. Ez mindenképpen előrelépés az őrzés-védelmi feladatokhoz képest, amelyek már kevés kihívást és adrenalint kínálnak az Afganisztánt megjárt katonáknak. A másik plusz információ a feladat végrehajtás helyére vonatkozik. Tavasszal még erbili repülőtérről és az ottani kiképzésekről volt szó, a mostani hírek már: „az Erbiltől távolabb fekvő kiképző bázisokról” beszél.
Valóban, a Kurdistan Training Coordination Centre (KTCC) szóvivője már 2015 áprilisában jelezte, hogy Erbil mellett a két másik kurd tartományban, Dohukban és Szulejmanijában is lesz egy-egy kiképző bázis. Ez tehát azt jelenti, hogy a 120 fő körüli kontingens, nem egy helyben együtt, hanem különböző, egymástól több száz km-re levő bázisokon fogja végezni a feladatát.
Miért kell képezni az kurdokat, mikor már most is ők az egyetlen hatékony erő az Iszlám Állam ellen?
Az Irakban és Szíriában folyó (polgár)háború egyik tapasztalata, hogy a különböző kurd csoportok igen hatékonynak bizonyultak az Iszlám Állam elleni harcban. Ennek a hatékonyságnak azonban csak az egyik oka, hogy lelkes és eltökélt harcosokról van szó, fontos szerepet játszik a biztos politikai háttér, a jól védhető földrajzi határok, és hogy hisznek abban, amiért harcolnak. Ez nyugati szemmel talán gyerekes szempontnak tűnik, de pontosan ez hiányzik az iraki katonákból, akik hiába vannak létszám és technikai fölényben az Iszlám Állam fegyvereseivel szemben, gyakran megfutamodtak.
A kurd fegyveresek, a peshmergák sosem voltak jól kiképzett fegyveresek, erejüket a helyismeret, a folyamatos emberi utánpótlás és az eltökéltség adta az elmúlt majd száz évben. A kiképzés gyakorlati hiányát jelzi, hogy amikor városokban kellett harcolniuk, szűk térben, akkor mindig jelentős áldozatok árán tudtak csak sikereket elérni. Statikus védelemben, beásva eltökélten őrzik a pozícióikat, de ha támadni kell, akkor csak frontálisan, rohammal mennek. Teljesen hiányzik a kurd egységeknél az egészségügyi biztosítás. A harcok során elszenvedett veszteségeik fölöslegesen nagyok, mert olyan egyszerű sérülésekbe is belehalnak, amelyek egy szorítókötéssel kezelhetőek lennének.
A kurdok önerőből alig néhány harckocsit és még az USA által kiképzett és felszerelt anti-terrorista alakulatot tudnak felmutatni. Fegyverzetük nagy részét az Szaddám rezsimtől 2003-ban zsákmányolt fegyverek jelentik, amelyeket csak a 2014 őszétől kapott nyugati fegyver segély egészít ki.
A nemzetközi kiképzők feladata ennek megfelelően sokrétű. A négyhetes turnusokban a tervek szerint egyszerre 500-800 katonát képeznek az egyenként 9-10 fős kiképző csoportok a kurdisztáni régió három helyszínén. Mivel a peshmergák létszámát 100 ezer főre becsülik, el fog tartani, mire mindenki kap valamilyen kiképzést. Különleges feladat lesz a külföldi segélyként kapott irányított páncéltörő rakéták alkalmazására történő kiképzés is. Ilyen „komoly” fegyvere idáig nem volt a kurdoknak, helyi viszonylatban ez már nehézfegyvernek számít a szinte csak Kalasnyikovokkal és páncéltörő gránátvetőkkel (RPG) felszerelt peshmergáknak.
Kintlétemkor a kiképzők olyan hétköznapi logisztikai kihívásokról is beszámoltak (és ez pontosan mutatja, hogy mi a különbség egy milícia és reguláris haderő között), hogy az első kiképzések idején az éleslőszerrel történő kiképzésre érkezett peshmergáknál üres tárak voltak. Gyors telefonálgatás után a kiképzőbázisra megérkezett egy taxi, a csomagtartójában néhány nejlonzacskóba ömlesztve beszórt Kalasnyikov lőszerrel. A katonák étkeztetése hasonló „profizmussal” történt. Ebéd környékén egy másik taxis érkezett, valószínűleg egy helyi kebabostól. A csomagtartóban ezúttal száz embernek való sült hús, helyi kenyér és friss zöldség volt. Az ilyen, profi hadseregekben elképzelhetetlen logisztikai hiányosságok is mutatják, hogy nemcsak a képernyőn látványosan mutató fegyverropogtatásban kell fejleszteni a kurd harcosokat, hanem olyan területeken is, amelyek kevéssé vannak szem előtt.
A magyar katonáknak – még az Afganisztánt megjárt veteránoknak is – fog némi újdonsággal szolgálni az észak-iraki misszió. Az afgán katonákkal gyakran voltak fegyelmezési problémák, nehezen lehetett a figyelmüket fenntartani és gyakran a képzés ellenére is mindent a régi módon csináltak. Helyi tapasztalatok szerint a kurd fegyveresek kívánják a tanulást, várják a képzéseket, nem alszanak el közben. Bár a négyhetes képzés ciklusok rövidnek tűnnek (ebben benne van a városi harcászat, egészségügyi alapismeretek és a házilagos készítésű robbanóeszközök elleni védekezés tudatosságának növelése) a kiképző misszió tagjainak tapasztalatai szerint lehet a hatást érezni ilyen rövid idő alatt is.
