Kedves olvasó! Ön szabad felhasználású személyi hitelt szeretne felvenni viszonylag normális kondíciókkal, csak az a baj, hogy ön leprás? Van egy jó hírem: sokkal jobb esélyekkel indul, mint én. Én ugyanis sokkal undorítóbb:
Egyéni kisvállalkozó vagyok.
Egyébként jól vagyok, köszönöm. Hat éve van vállalkozásom és nagyjából négy éve élek ebből, eleinte mindent elvállalva, ami szembe jött, majd hónapról hónapra megválogatva, mit, kinek, mennyiért. Nem élek nagy lábon, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult elő, hogy konkrétan elfogyott a pénzem. (Főleg nyáron: kevés munka, sok fesztivál.) Szóval megkapaszkodtam a szabad piacban, a kormány által csak középosztálybeliként emlegetett pesti arc vagyok, saját kétszobással, igaz, három gyerek és négy kerék nélkül. (Nagyon szívesen, Földanya!) Minderről tudok szerezni mindenféle papírt is, ha kell.
Pénz kell, ez van. Munkaeszközre: a mostani fényképezőm bizony esik szét, eleve nem is túl profi cucc, én meg nem vagyok az a spórolós típus (igen, tudom…), úgy döntöttem hát, hitelt veszek fel. Gondoltam, besétálok egy a példakondíciók és tologatható csúszkák alapján szimpatikus bankba és elmondom nekik, hogy a rabszolgájuk szeretnék lenni 6-8 évre. Abból indultam ki, hogy a privatizáción, mutyizáson, válságon és a kormány szopatásán edzett bankszektor fel van készülve az érkezésemre, még úgy is, hogy nem munkabérként, hanem vállalkozói bevételként keresem a pénzem. Meg azt is gondoltam, hogy rutinos ügyintézők bejáratott protokollok mentén intézkednek majd, és ha lesznek is döccenők, bztosan nem lesz olyan az egész,
mintha egy Kafka-novella alapján készült Tarantino-filmben játszanám a főszerepet,
illetve mégsem Tarantino-filmben, hiszen, hiába pörögnek a dialógusok és zizeg a levegő a feszültségtől (bármikor kirobbanhat az erőszak), ennek a filmnek nem lesz vége, körbe-körbe forog, úgyhogy legyen inkább Tarr Béla-film, elhagyatott iparvidék és iszamos síkság helyett álmennyezet alatt, fikuszok, ívelt préseltfa asztalok és zümmögő légkondi által ölelve. Pedig ilyen volt.
Orson Welles: A per (1962.)
Az első bank rögtön átültetett volna a jelzálogos kollégához, aki már nem volt bent, de majd hív. Hívott: menjek egy plázába, az ottani fiókban megtalálom, kék ing, szemüveg, „nem a szokásos egyenruha”. Így ismerkedtem meg Bélával (a neveket megváltoztattam), a régió legviccesebb hitelügyintézőjével, aki rögtön levitt a kajáldákhoz („ott legalább le tudunk ülni, de majd a bankfiókban is lesz mostmár asztalom”), majd miután levakartuk a zsírfoltokat a gyrosos előtti asztalnál, nekiláttunk kitölteni. (Ön szerint van kifejezőbb, mint egy zsírfoltos hiteligénylő űrlap?) Béla felkészített mindenre („a NAV-tól csak olyan igazolást fogadunk el, amin legalább Mátyás király pecsétje van, de mindenképpen legyen domború, amikor megtapogatja!”), csak aztán kiderült, hogy a jelzálog nem megy, a lakásom részleteit még egy másik banknak fizetem, beszéljek velük, hátha ők megterhelik megint.
Beszéltem velük. „Várjon, lassan a testtel, személyi, lakcímkártya, mennyikéne, mennyitkeres, oké, próbáljuk meg a vállalkozóit.” Elküldtem hát a hölgynek a legutolsó KATA-s bevallásomat (a KATA-s bevallás csodálatos minimalista műalkotás, rengeteg a kérdés, de csak egy konkrét szám szerepel rajta), amire egy hét és némi nógatás után visszaírta, hogy „ebből nem sok minden derül ki, de úgy tűnik, a legalacsonyabb összegre sem alkalmas”. Az ítélet tehát kőkemény: nem vagyok elég nagy játékos. Nem baj, átültettek a „személyis” hölgyhöz, ott azonban hamar kiderült, hogy ő csak egy másik bank hiteleit értékesíti tovább, ott pedig nagyon erős a munkabér-fétis, azaz nem tudnak mit kezdeni a vállalkozói bevétellel. Hívtak is, hogy
nem is értik, minek adtam be, ha egyszer vállalkozó vagyok,
meg hát műszaki cikkre csak rövid futamidővel adnak – hiába magyaráztam, hogy ez munkaeszköz, nem házimozi, ha egyszer szerepel benne a digitális szó, akkor műszaki cikk.
Ekkor elhatároztam, hogy nem megyek én sehova, visszahívást kértem mindenkitől, tessék énértem harcolni. A harmadik helyen feleannyit ajánlottak, mint amennyi kellett, a másikon szintén a vállalkozásomon véreztem el. „Hát igen, kicsit speciális eset az úr.”
Az egyik nagyobb bank munkatársa, aki visszahívott, egészen lelkendezve ecsetelte, hogy dehogy nincs lehetőségem hitelhez jutni, tessék mondani a bevételt, jövedelmet, anyjanevét. „Hát ez szuper, nézzük csak, mit mond a gép, hárommillió, mit szól?” Mivel ennek alig az egyharmada kell és megnyugtatott, hogy „valószínűleg még NAV sem kell”, úgy éreztem, eljött az utolsó forduló, és hiába futottam bele az összes rendszerben bujkáló programhibába, most már helyreáll a világ rendje. („Jaj, nagyon szeretem a telefonos kollégákat, akkorákat ígérnek” – mondta később egy ügyintéző. „Nem ők bírálnak, úgyhogy mondhatnak bármekkorát, így könnyű.” Szóval óvatosan a telefonos kollégákkal!)
Még számlát is nyitottam, egyrészt, mert kapok valamennyi kedvezményt, másrészt – főleg –, hogy ezzel is kimutassam bizalmam, optimizmusom és elkötelezettségem az ügy iránt. A hiteles lányhoz már a bank frissen leokézott és a rendszerbe elmentett, lelkes ügyfeleként ültem át, azzal, hogy csak óvatosan fussunk végig a folyamaton, hogy lássam, mivel készüljek. A bankban azonban nincs óvatoskodás, próbamenet, nincs ismerkedés, közös gondolkodás: a bankban űrlap van. Neve, anyja neve, szül. hely/idő, adóazonosító, adószám, mennyit keres, mennyi kell, előző év jövedelme, előző két év bevétele és adózás előtti eredménye, mennyi a rezsi, mennyit költ magára havonta, „mindegy, mondjon valamit”. „Én nem tudom, honnan veszi, hogy nem kell NAV, hát a telefonos kollégát csókoltatom, hogy ilyet mond, igenis kell NAV, mindegy, beírom pótlásra, jaj, de várjon, ez így nem lesz jó, Ivett, miért nyitottál te személyi számlát az úrnak, amikor vállalkozó?!” Itt igyekeztem közbeszólni, hogy kis (mit kis! mikro!) –vállalkozóként igenis érkezhet személyi számlára a bevétel, hiába:
„Ezt én értem, uram, de mit csináljak, hát nézze meg, nem enged tovább a gép”, és valóban, szürke volt a TOVÁBB gomb.
Nem enged tovább a gép.
Ez a mondat lett a kálvária mottója, a minden hivatalt, pénzintézetet megmérgező kafkai rémálom, a személytelenség, az elidegenedés ars poeticája, és talán ez lesz a sírfeliratom is, ha az egésznek a végén, mint Gregor Samsa, bogárrá változom és eltaposnak. „Nem engedte tovább a gép.”
Az ügyintéző lány eközben a központtal telefonált, hátha valaki meghekkeli az űrlapot, a beszélgetés azonban hamar egzisztenciális diskurzussá fajult („Nézd, ezt nem én akartam, hallod, az úr jött ide már így készen”), Ivett a szemközti asztaltól eközben sajnálkozva nézett. „Nézd, rendes fickónak tűnsz. Én látom, hogy életképes vagy és elhiszem, hogy jó adós leszel és kezeled az ezzel járó konkrét és metaforikus terheket. Tudod, mit akarsz, van egy célod – és én ezt méltányolom. Sajnálom, hogy a rendszer egy adag statisztikaként kezel. Sajnálom, hogy számunkra egy félig kitöltött űrlap vagy csupán. Sajnálom, hogy belerohad a szívünk a kapitalizmusba. Sajnálom, hogy szürke a TOVÁBB gomb.” Ezt olvastam ki a tekintetéből. Vagy valami ilyesmit.
Végül közös megegyezéssel megszakítottuk a tárgyalási folyamatot és elindultam, hogy megszerezzek mindent a NAV-tól, amitől aztán elhiszik, hogy bízhatnak bennem.
A NAV azonban szintén nem a személyes, közvetlen kontatkus híve,
az egyébként nagyon kedves ügyintéző néni kerek-perec megmondta, hogy pár kattintással meglennék, de mivel „elektromos bevalló” vagyok, csak otthonról, a megfelelő űrlapot letöltve, az Általános Nyomtatványkitöltővel (ÁNYK) megmunkálva, a NAV erre fenntartott, csak régebbi böngészők által támogatott (!) felületén feltöltve reagálnak majd hat napon belül.
Használták már az Általános Nyomtatványkitöltőt? Ha túl alacsony a vérnyomásuk, de nem ihatnak kávét, próbálják ki! Megigényelni egy jövedelemigazolást egyébként egyszerű is lehetne, ha az ÁNYK nem csak minden harmadik kattintásra reagálna, és akadna fent például azon, hogy miért a tavalyi évről szeretnék én igazolást, amikor csak lezárt évről kérhetek. Kipróbáltam, 2012-re is ugyanezt mondta, úgyhogy nem foglalkoztam vele, annyira nem, hogy vissza sem írta az évet, és beküldtem így, aztán, mikor erre rájöttem, utána küldtem egy módosítót, amit szintén rémálom volt kitölteni, és ami aztán át sem ment, vagyis „kiegészítő kérelemként” érkezett hozzájuk (ez valami űrlap-purgatórium lehet, ahonnan nincs kiút, csak keringenek szegények a végtelenségig), így aztán most van egy jövedelemigazolásom 2012-ről. Beadtam hát egy újat, és tényleg örök hálám a NAV-nak, hogy két nap alatt készek lettek vele, egyszerűen azért, mert látták rajtam, hogy itt a vége, hamarosan átlépem a vékony vörös vonalat és másnap tényleg bogárként ébredek.
És most? Most várunk. A bank elismerte, hogy létező, hús-vér egyéni vállalkozó vagyok, a TOVÁBB gomb kifehéredett, a paksamétát „felküldtük” bírálásra. Én elhatároztam, hogy ha megkapom a hitelt, az új kamerával elhozom a World Presst meg a Pulitzert, ez a minimum ezek után; ez lesz életem első számú célja, a második meg, hogy minél kevesebbet kelljen bármire gondolnom, aminek köze van a NAV-hoz vagy bármilyen pénzintézethez – ez mondjuk nagyjából eddig is így volt.
