Éjfélkor (1957)
Ellentmondásos film: ott a forradalom, még sincs ott. Kitör – méghozzá az Egmont-nyitánnyal tör ki, ami később az ’56-ábrázolások elmaradhatatlan zenei kliséjévé csontosodik –, ám hőseink még balatoni nászútjukon tartózkodnak. Mire visszaérnek Pestre, már csend honol. A fiatal házasok tudják, hogy most ki lehet menni külföldre. Ezen vitatkoznak aztán a film végéig, és persze úgy döntenek, hogy maradnak, mert a Kádár-rendszer első teljes évében járunk. Hogy máshogy dönthetnének egy hivatalosan engedélyezett és országosan bemutatott film hősei 1957-ben?
Banális, léha, hazug romantikus történet – egyfelől. Másfelől Révész György filmje egyáltalán szóba meri hozni a forradalmat akkor, amikor a teljes némaság vagy az ellenforradalomról hazudozó, mérgező propaganda közül lehet választani. Mi is eldönthetjük, melyik perspektívából nézzük a különleges státusú Éjfélkort. A kettő plusz egy főszereplő, azaz Ruttkai Éva, Gábor Miklós és Budapest – utóbbi Hegyi Barnabás képein – mindenesetre nem mutatnak rosszul. (Kránicz Bence)
Megáll az idő (1982)
Nem ’56-os, hanem hatvanas évekbeli történet, de origója 1956, a forradalom és az elhíresült „jó, hát akkor itt fogunk élni”. Abból az örökbecsű nyitójelenetből nő ki a hazugságra és a felejtésre a biztonságért cserébe rábólintó Kádár-rendszer, de Bereményi Géza magánmitológiájában 1956-nak azért jut kitüntetett szerep, mert az identitását kereső kamasz is ott eszmél.
A Megáll az idő felejthetetlen nevelődési története – amelyet november 3-án Nagy Gergely Miklós kollégánkkal vesézünk majd ki a Mozi24 filmklubban – csupa kamaszálom és kamaszcsalódás. Csak a magánéletről szól, mert a közéletről nem szólhat: az abból történő kivonulás képezte a Kádár Jánossal kötött alku alapját. Az első letagadott közös emlék pedig éppen 1956 volt.
Innen sem ép személyiség, sem ép társadalom nem sarjadhat, amint erről Gothár Péter klasszikus filmjének utolsó, végtelenül lehangoló jelenete tudósít. (KB)
