Ezen a héten arról kérdeztük a vallások képviselőit, hogy mik a legfontosabb dolgok a tanításukban, melyeket át kell adni a gyermeknek, mi azok, ami a későbbi felnőttek személyiségének alapjául kell, hogy szolgáljanak?
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Az Ön vallása szerint melyek a legfontosabb dolgok, amiket meg kell tanítani a gyermekeknek?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
A zsidó lányok tizenkettő, a fiúk tizenhárom évesen felnőtté válnak. Ettől még valójában nincs vége a gyerekkoruknak, de vallásjogi értelemben innentől ugyanazok a kötelességek vonatkoznak rájuk, mint szüleikre. Éppen ezért a nevelésükben fontos szerepet kap – hagyományőrző családok esetében az a szempont, hogy a szó hétköznapi értelmében gyerekeknek, már kiskamaszként rendelkezniük kell olyan ismeretanyaggal és kötelességtudással, ami megóvja őket a vallási előírások áthágásától. A szülők kötelességei közt szerepel, hogy be kell vezetni a gyermeket Ábrahám szövetségébe, Tórára és olyan civil foglalkozásra kell taníttatni, melyből a megélhetését biztosítani tudja, úgy hogy mellette a folyamatos tóratanulásra is legyen módja. Van olyan bölcsünk, aki az apa kötelességeként említi, hogy tanítsa meg a fiat úszni, amit tágabb értelemben úgy is felfoghatunk, hogy gyermekeink sportoltatása is vallási előírás. A gyerekek vallási oktatása kapcsán Rabbi Joseph B. Soloveitchik két tradíciót említ, melyek egyformán nélkülözhetetlen része a judaizmus gyakorlatának. Az apai és anyai tradíció fogalmait úgy értelmezi a rabbi, hogy a két szülő a hagyomány egymással feltétlenül összefüggő, de semmiképpen sem megegyező részeinek átadásában tud maradandó alkotni, az ő szavaival: “Anyámtól láttam és tanultam meg a gyertyagyújtás mikéntjét, ő segített, hogy megértsem a cselekedet mögött húzódó spiritualitást, és apám volt, aki a parancsolatok okát, részletes magyarázatait megismertette velem. Alighanem a profán ismeretek terén is hasonló a helyzet, a szülők együttes erőfeszítésére van szükség ahhoz, hogy a gyermek felkészülten léphessen ki a nagybetűs életbe.
Dobosy Antal
zen buddhista tanító
A buddhizmus világszemléletének a tudat az alapja: a saját tudatunk. Ebből a tudatból vezeti le azt a sajátos világot, ami minket körbe vesz. Azt kutatja, és azt akarja megtalálni, hogy melyik az a része ennek a világnak, ami tőlünk függ, amelyet saját magunk hozunk létre, és amelyre – ha akarjuk – hatással is tudunk lenni. A buddhizmus gyakorlata a magunk tudatának kutatása, és ha a kutatás során megértjük vagy inkább átlátjuk a magunk igazi természetét, akkor a célja az, hogy képesek legyünk értékes és teljes életet élni.
Amikor gyermeket nevelünk, szeretnénk mindent megtanítani neki, amit mi is tudunk. Természetesen a nevelés alapja, hogy ezt a tudást átadjuk, azonban a nevelésnek jóval túl kell mutatnia a jelen tudáson és képességeken. Így a legfontosabb mégis az, hogy felkészítsük gyermekeinket a jövőre. Arra a jövőre, amit még nem ismerünk. A legfontosabb nevelési cél, hogy olyan képességekkel is rendelkezzen, ami képessé teszi ismeretek megszerzésére, olyanokra is, amellyel mi nem rendelkezünk, és képes legyen megoldani olyan problémákat is, melyekkel mi még sohasem találkoztunk.
Ezért nagyon fontos a nyitott szemlélet, az elfogulatlan és önálló gondolkodás valamint a bizalom saját problémamegoldó képességünkben. De mindehhez szükséges a mély és erős érdeklődés az ember lényege iránt, a saját képességeink iránt, a magunk belső életének megértése iránt, mindazok iránt, amit a buddhizmus tudatfolyamatoknak nevez.
A buddhizmus szempontjából a gyerek nevelés legfontosabb tényezője tehát az, hogy a tudata felnőtt korára képes legyen önmagára látni, képes legyen kutatni majd ezt a tudatot, hogy képes legyen kialakítani egy elképzelést a saját életének értelméről, és ennek megfelelően képes legyen önállóan alakítani saját magát, hogy a célt el is érje.
Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész
Minden vallás, szellemi tanítás fennmaradásának záloga az, hogy hogyan tudja a legfontosabb tanításait, hagyományait átadni a következő generációknak. Ez egyrészt ismeretátadást jelent, másrészt viszont „életre tanítást, vezetést”. E kettő között kell megtalálni a kellő egyensúlyt. Hit nincs ismeret nélkül, de a száraz teológiai tételek ismerete sem tesz senkit hívő emberré.
A keresztyén nevelés alapjait is természetesen azok az ősi tanítások képezik, amelyek nélkül nem lenne lehetséges az emberi együttélés: a Tízparancsolat, vagy annak Jézus által megfogalmazott summázása: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”(Mt22,37-39) Ennek megvalósulásáról, betöltéséről szólnak a bibliai történetek, tanítások és valójában ennek átadása a „felnőtt” generációk feladata. Nem elég azonban kognitív ismereteket, információkat, betanult igeverseket, esetleg a gyermekek számára érthetetlen teológiai fogalmakat továbbadni, hanem úgy kell tanítani mindezt, hogy bizalmat, reménységet, örömöt előhívni segítő tudássá váljon. Útravalóvá az életben. A modern pszichológia nyelvén ezt az érzelmi intelligencia fejlesztésének nevezik.
Az emberi létben ugyanis a teljesség megélése, a transzcendenssel való kapcsolat megélése nem elképzelhető sem az értelem sem az érzelem kizárásával, negligálásával. Abból mindenképpen valami torz születik: torz személyiség, torz hitvilág, torz istenkép.
„ Az ember bizonyára nem csupán fogalmakból és eszmékből él, hanem minden olyan képből, amely fiatalságától kezdve mélyen beleívódott. És az ember hitét sem csak mondatok, dogmák és érvek éltetik, hanem minden olyan nagy kép, amely hitigazságként vésődött bele és nem csak az intellektust és az értelmes kritikai párbeszédet, hanem az ember képzelőerejét és érzelmeit is meg tudja mozgatni. A hit csak egyik fele lenne a dolognak, ha csupán az észt és értelmet szólítaná meg és nem az egész embert szívével együtt.”(Hans Küng)
Fotó: Thinkstock
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám vallás tanítása szerint minden ember veleszületett tulajdonsága a jóság, a szépség és az igazságosság szeretete. Ezért arra ösztönzi a szülőket, hogy gyermekeikben egészen kicsi kortól ezeket a tulajdonságokat erősítsék meg. Neveljék őket őszinteségre, igazmondásra, türelemre és a szülők tiszteletére. A gyermekben tudatosítani kell azt, hogy minden jó, ami őt éri, Allah áldása és adománya. Fontos, hogy a szülők a jutalmazásra, a dicséretre helyezzék a hangsúlyt, illetve elengedhetetlen, hogy a szülők maguk is a gyermeknek tanított értékek szerint éljenek, ők is azt csinálják, amit tanítanak, ahogy Allah mondta a Koránban: „Ó ti, akik hisztek! Miért mondjátok azt, amit nem tesztek!” (Korán 61:2)
A gyermek kis korától kezdve utánozza szüleit az imában, de hét éves korától célirányosan tanítani kell őt az imádkozásra, illetve a tisztálkodás szabályainak ismeretére, ahogy Mohamed Próféta (béke legyen vele) mondta: „Tanítsátok a gyermekeiteket az imádkozásra hét éves kortól és kérjétek számon tőlük az imát tíz éves kortól.” Ahogy a gyermek értelme fejlődik, az adott életkor szintjén meg kell tanítani neki az egyistenhit pilléreit, illetve azt a vallási tudást, amit minden hívőnek tudnia kell, hogy a vallását gyakorolni tudja.
Ezzel párhuzamosan az iszlám nem feledkezik el a gyermekek világi neveléséről sem, hiszen a szülők kötelességévé tette, hogy a gyermekek hasznos tudást szerezzenek, amely felnőtt korukban majd képessé teszi őket arra, hogy eltartsák saját magukat, illetve családjukat és építő tagjai lehessenek a társadalomnak.
Az iszlám a gyermekek lelki és szellemi nevelése mellett fontosnak tartja a gyermekek testi fejlődését, erősödését is, ahogy Mohamed Próféta (béke legyen vele) mondta: A (fizikailag) erősebb hívő jobb és kedvesebb Allahnak, mint a (fizikailag) gyenge, de mindkettőben van jó.” Omar ibn Al-Khattab, a második kalifa (Allah legyen elégedett vele) a Próféta tanítása alapján arra ösztönözte a muszlimokat, hogy tanítsák meg gyerekeiteket úszni, lovagolni és célba lőni, illetve ízleltessék meg velük a verseket (hogy választékosan beszéljenek).
Tornóczky Gusztáv József
vaisnava (Krisna-hívő) oktató
A gyermekek oktatása szempontjából fontos továbbadni a lelkiséget és az anyagi világunkban való élethez, megélhetéshez szükséges ismereteket.
A gyermekek lelkiségének megalapozása igaziból a szülők spiritualitásán, Istennel fennálló kapcsolatuk gyakorlásán és megélésén is múlik. Ha a szülők ápolják a Krisnával való szeretetteljes viszonyt, akkor Hozzá fohászkodnak, hogy áldja meg őket olyan gyermekkel, aki szintén az Ő híve – a gyermek fogantatása így jámbor cselekedet. A magzati életben és a születés után is tapasztalja a gyermek eme lelki atmoszférát otthon, a saját családjában. A család mellett a lelkileg fejlett emberektől érdemes tanulnia a felnevelkedő gyermeknek. Jó, ha megtanulja a tiszteletet és más fontos lelki elvek betartását (pl. igazmondás, tisztaság, kegyesség, lemondás) és a lelki gyakorlatok figyelmes, odaadó végzését. Ha valahogy sikerül megélniük a gyermekeknek Isten közelségét és istenélményük is van, onnantól már jó és biztos “vágányon” vannak.
A gyermekek rendelkeznek bizonyos tehetséggel és érdeklődési körrel, amivel összhangban érdemes szakmát tanulniuk. Ha jól választanak, akkor hivatásként és örömmel végzik majd munkájukat és ezt Krisnának és embertársaiknak végzett szolgálatként felajánlva a lelkiség fogja ezt is áthatni.
A megélt lelkiség nagyon felemelő a gyermekek számára, hiszen a lelket nem lehet semmilyen anyagi dologgal “jóllakatni”, egyedül az Istennel fennálló kapcsolat visszaállítása, a szeretetben élés teszi teljesen elégedetté. Ennek az értékrendnek a megélése és átadása rendkívül áldásos a felnövekvő nemzedékek számára.
