A pályázat különlegessége, hogy a sorrendről nem zsűri döntött, hanem a pályázók mindegyike leadhatta szavazatát a többiek pályaművére, és így alakult ki a végső sorrend, ami alapján az első helyet a szeged24 munkatársa, Bátyi Zoltán nyerte el „Vörös Malom” című tárcanovellájával.
Az alábbiakban közöljük a pályázatot megnyert írást.
Vörös malom
Tangóharmonika zenéjét vártam, Edith Piaf kesernyés-rekedt énekét, és dohányfüst maró illatát, ami Maigret felügyelő pipájából bodorodva keveredik „er” hangot ropogtató francia szóval. De csak kocsik fékjei csikorogtak, turisták tömegei vonultak át az úton, szórták a szót angolul, németül, japánul, indultak a Mont-martre zegzugos utcái felé, vagy éppen a Sacre Coeur székesegyház fehér tömbjéhez, ahonnan bámulhatják a lábaik előtt heverésző Párizst.
Nem tartottam velük. Álltam a lassan esti fényeibe öltöző Moulin Rouge előtt, és elvonult előttem mindazok árnya, akik a csu-damulató megnyitása óta megfordultak csillogó termeiben. Hallottam száz éve felnyitott pezsgők pukkanását, arcomra fröccsent édes levük, és hallottam a tapsvihart is, amivel ki tudja hány ezerszer köszönte meg a hálás közönség a hosszú lábú táncosnők kán-kán táncát, hallottam a ropogós bankók zizzenését is.
Ez utóbbit hallottam csak igazán, mert tudtam, a zsebemben annyi euró sincs, amennyit az innen távozó borravalóként nyom a pincér kezébe, és tudtam, most, és talán soha nem áldozhatok annyi pénzt erre a Vörös Malomra, amennyiért egy vacsorát meg egy műsort kínálnak.
Közben egyenruhás ajtónálló lépett elém, és franciául, ugyan mi más nyelven is, udvariasan kérdezte, miben segíthet. Bennem meg felhördült a düh, és az arcába kiáltottam, magyarul, hogy miben is segíthetnél, te kölök egy kelet-európai magyaron, aki eljutott ugyan Párizsig harmincnál több év munkájának eredményeként fapados repülővel, lefoglalta a legolcsóbb szobát, amit csak kínál ez a mámorító város, de már szinte egy fityingje sincs. Ezért csak áll itt a Vörös Malom ajtajában, ami nagyon vörös, de mégsem annyira, mint az én arcom, ezért aztán hagyjál engem békén, mert mit tudsz te a kelet-európai szegénységről, mert mit tudsz te arról, hogy vörösmalmos álmainkat már régen felőrölték a Kárpát-medencében ezer éve átsüvöltő pusztító viharok.
– Mindent tudok – szólalt meg az egyenruhás, arcán táncolt a gúnyos-szomorú mosoly. – Zomborról jöttem, Szerbia, Vajdaság, és magyarul forog bennem a gondolat, amikor itt állok a Moulin Rouge kapujában. Már két éve, de még egyetlen műsorát sem láttam, és nem is fogom. Mert minden eurómat hazaküldöm, oda, ahol sokkal szebb a lányok mosolya, mit a Pigallon, és engem irigyelnek, mert Párizsban majszolom a szendvicset.
Én meg csak néztem döbbenten az egyenruhást, ő meg csak nézett engem, aztán egyetlen pillanat alatt kirobbant belőlünk a nevetés, ami gurgulázós röhögésbe csapott át. És a franciák, az angolok, a japánok, az egész tömeg, ami mögöttünk hullámzott a franciák Pigallján riadtan nézett minket, mert nem értették, min röhöghet egy díszegyenruhás portás meg egy szakadt farmerban ácsorgó férfi, de azért ők is elkezdtek nevetni, és ez a nevetés végigcsörtetett az úton, bekanyarodott a sarkon, és rohant a Montmarte utcáin, ott, ahol erdélyi magyar cigányasszony jósolt szebb jövőt a világnak.
