Antik istenek és ember-állat kreatúrák, tragikus hősök és bűnös áldozatok szövevényes történeteinek feneketlen kútja a hajdani időkben. Olimposzi istenek és földi uralkodók, kikapós királylányok és legyőzhetetlen héroszok, sorsteremtő akaratok és hétköznapi perpatvarok népesítik be a Homérosz-i égi és földi világot. És kiváltképp a Moirák, a végzethálók istennői, – a jósdák titkainak sokértelműségével. A sors kikerülhetetlen szövevénye az, amely elkerülhetetlen erővel fonja be a hihetetlen gazdag és bonyolultan mély élet- és sorsfilozófiai kérdéseket megjelenítő görög mítoszok esendő és győztes szereplőit. Odüsszeusztól szép Helénáig, Afroditétől az emberek számára a tüzet ajándékozásért bűnhődő Prométheuszig.
Ebben a káprázatos hitvilágban, képzeletbéli tájakon, barlangok mélyén, vad szigeteken, labirintusokban, harci mezőkön és királyi paloták oszlopcsarnokaiban megesett hőstettek/ bűntények mögött valójában a hősök korábbi tragikus vétsége (is) munkál – s bennük, mint ilyen, maga az elkerülhetetlen fátum ölt testet.
A mitológiai tragédiák érintettjei nemzedékről nemzedékre követik egymást, s akárcsak Shakespeare királydrámáiban, szinte egymásba szövődnek. Büntetés / bűnhődés, tettesi ok és áldozati okozat ugyanebből a forrásból táplálkozik. Így van ez Trója ostroma során Hektor és Akhileusz párbajában éppen úgy, mint az önmagát megvakító Oidipusz király kozmikus erejű zokogásában, vagy Antigoné csökönyös akaratának önpusztító végzetében.
S milyen jó, érzékletes kapukat nyit erre az európai kultúrát termékenyítő antik világ mitikus mélységeire, avagy az apákról/anyákról gyermekeikre tekeredő elkerülhetetlen végzet fonalára a Szegedi Kortárs Balett legutóbbi bemutatója, a Bosszúállók.
Az előadás három egymást követő táncszínházi produkciója Hellász mitikus gyűlölködéseinek női forrásait dolgozza fel, a klasszikus tragédiák dialógusait az érintett testek mozgására ültetve át. A sok nevezetes eposzi hős közül válogatva, egyetlen produkcióba olvasztva három elhíresült nő: az anyagyilkos Elektra, gyermekgyilkos Médeia és Héraklész kevéssé ismert nevű hitvese, Déianeira sorstragédiáját.
A hősnők bosszújának lélektani és előzményi gyökerei különbözőek, a cselekedetek viszont sorsszerűen önpusztítók.
Az Elektra történet magáról a bosszúról, annak indokairól és gyűlöleteiről szól. A férj/apagyilkos, feleség/anya Klütamnesztra lánya általi végzetes megbüntetéséről, – jóllehet az egykori férj (a Trójagyőző Agamemnon) maga is saját gyermekének feláldozásában volt vétkes. Amúgy ő is halállal lakolt tettéért.
Juronics Tamás hatásos rendezésének színpadtere sötét monolit sziklatömböket idéz: sokat mutatnak, ám talán még több mindaz a háttér cselekmény, amit eltakarva sejtetnek. Mint ez az antik színházakban szokásos volt.
A kitűnő táncosok testbeszéde kettős: a drámai dialógusok pótlására egyszerre mutatják fel a szereplők konfliktusait és saját lelki történéseiket. Végül is így születik meg az azonosság a háromezer éves tradíciók és a mai színház között.
Az előadás második epizódjában (Médea agóniája) már túl vagyunk a tragédia végkimenetelén, ami megtörtént az megváltoztathatatlan. A beteljesített bosszút követő pillanat időtlenné tágul. A darab mitikus hőse, Médea barbár királylány megtorolta sérelmeinek és megalázottságának sorát, a királlyá lett Iaszonon, egykori párján, s hogy ne lehessen örököse, megölte közös gyermekeiket.
Médea most, a végtelen jelenben döbben rá a gyermekek meggyilkolásának megélhetetlen következményeire. Nincs kezdet, vég, tér, idő: csak az önfelismerés tébolya. Az előadás nagyszerűsége, hogy színpadot, nézőteret betölteni képes, végtelenre tágított sikolya érzékelhetővé lesz. Ezt közvetíti a tánc, a zene, a csecsemő bábúk kellékei és a szereplők valamennyi gesztusa.
A modern mozgásszínház lehetőségei talán ebben az epizódban teljesedtek ki leginkább. Pedro Guacha Gomes egykori táncos, most koreográfus-rendező érzékletesen mutatta be a modern balett lehetőségeinek az Euripidész-i tragédiától való különbözőségét. Nem mintát követ, leképezni cselekményt, végzetet, ellentéteket, hanem valami mást: az idő sodrását kiiktatva, a sorstragédiák egyetlen és kifejezhetetlenül ott feszülő csomópontjára összpontosított, a katarzis rémálmába forduló pusztulásra.
A nézőtéri vastaps pedig jelezte: a szegedi közönség fogékony a modern táncszínház ilyen, sokdimenziós előadására.
Azután ismét tragikus szerzőt, Szophoklészt idéző Juronics rendezés következett. A Trakhiszi nők témája ugyancsak egy mitikus hős, Héraklész halála. A sztoriban, miként az összefoglaló Bosszuállók cím jelezte, ezúttal is egykori gaztettekre és jelenkori önkényekre, árulásokra, hűtlenségekre válaszoló, ám a sors fintora által közvetetté lett bosszú ármánykodik. Héraklész felesége, Deianeira ugyanis hűtlen férjének szerelmét akarja visszakapni, s ezért megajándékozza őt egy rég megölt kentaur vérébe mártott köntössel. Azt viszont nem tudja, hogy az halálos mérget hoz a hős számára.
Megfelelő görög mitológiai ismeretek hiányában ezt a sztorit követik a legnehezebben a nézők, s itt lesz nyilvánvaló a modern tánc és látványszínház jelzésrendszerét jól, részleteiben is kódolni képes közismert cselekmény hiánya. Önként adatik ez ugyanis, mondjuk a Diótörő, Csipkerózsika, vagy Rómeó és Júlia esetében.
Itt viszont az igényes műsorfüzet van segítségünkre, általa értjük meg az előzményeket, a kórus szerepét, az érzékletesen egybesimuló csoportos mozgáskompozíciókat, a maszkok és sminkek, jelmezek és ritmikák együttes játékát és szerepét az előrevetített sorstragédia végzetes beteljesülésében.
Na és, mindhárom epizódban, azt az elképesztő szellemi – fizikai – esztétikai teljesítményt, amelyet a társulat táncosai nyújtottak a színpadi előtérben, háttérben, mozgásukban és mozdulatlanságukban egyaránt.
