KAUKÁZUS

Az orosz történelemben egyetlen olyan tényező volt, amely az időleges kudarcok, veszteségek, visszavonulások ellenére is állandó, folyamatos maradt – az állam területi terjeszkedése. A Kaukázus a 18. század második felében került sorra: 1804-re már egész Grúzia az orosz birodalom része lett. Az ortodox grúzok biztonságuk garanciáját látták az oroszokban a környező ellenséges muzulmán népekkel szemben, és a továbbiakban maguk is igyekeztek hozzájárulni az orosz harci sikerekhez. Az észak-kaukázusiak még évtizedeken át, egészen 1859-ig gerillaharcot folytattak az oroszok ellen.

A Kaukázus mintegy ötven népnek ad nyugtalan otthont: a területi vitákkal súlyosbított nyelvi, vallási és kulturális különbözőségek sűrűn vezetnek konfliktusokhoz.

A csecsen kérdés

A Szovjetunió fölbomlásával többen elérkezettnek látták az időt arra, hogy a korábbi keretekből kilépve nagyobb önállóságra tegyenek szert. A csecsenek 1991-ben teljes függetlenségüket is kimondták. Dzsohar Dudajev elnök, a szovjet légierő egykori tábornoka egy észak-kaukázusi konföderációt is elképzelhetőnek tartott, de még szűkebb pátriájában is erős ellenállással kellett szembenéznie. Az ingusok, akikkel korábban együtt alkották a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, már kezdetben leváltak, és népszavazáson úgy döntöttek, hogy az orosz föderációban maradnak. Az oroszok fölléptek a csecsen függetlenségi törekvések ellen, minden eszközzel támogatták Dudajev belső ellenzékét, és kihasználva a polgárháborús helyzetet, 1994 decemberében nagy erőkkel bevonultak a köztársaságba. A sík területen viszonylag gyorsan nyomultak előre, de a hegyvidéket a csecsen gerillák uralták.

1996 tavaszán Dudajev egy orosz rakétatámadásban életét vesztette. Néhány héttel később, május 27-én Moszkvában tűzszüneti egyezményt írtak alá. A függetlenség kérdése nem került le a napirendről, de Alekszandr Lebegy tábornok, az orosz nemzetbiztonsági tanács titkára és Aszlan Maszhadov csecsen vezérkari főnök augusztus végi megállapodásában, az úgynevezett haszavjurti egyezményben öt évre elnapolták.

1997 januárjában Aszlan Maszhadov megnyerte az elnökválasztást, de az igazi hatalom mindinkább a második helyezett Samil Baszajev gerillavezér kezébe ment át. A köztársaságot a szervezett bűnözés és a korrupció kerítette hatalmába, egyre nagyobb számban érkeztek arab zsoldosok a fölkelők táborába, napirendre került egy Csecsenföldön túlterjeszkedő iszlám állam létrehozása, és mind gyakoribbak lettek a rajtaütések a szomszédos területeken.

Támadások egymás után

Baszajev már 1995-ben hírhedtté vált a dél-oroszországi Bugyonnovszk város kórháza elleni támadással: több mint ezer túszt ejtettek, a szabadító akciónak száznál több halottja volt. A csecsen hadúr 1999 nyarán harcosaival betört a szomszédos Dagesztánba, és később is több terrorakciót vállalt magára, köztük a 2002 októberi moszkvai színházfoglalást, amelynek mintegy százharminc, és az észak-oszétiai beszláni iskola elleni támadást 2004 szeptemberében, amelynek csaknem háromszázötven halálos áldozata volt, köztük száznyolcvanhat gyerek. Baszajev 2006-ban egy ingusföldi terrorakcióban vesztette életét.

1999-ben megindult a második csecsen háború, amelyben Moszkva már nagyobb erőket vetett be, és Ahmad Kadirov vallási vezető személyében megtalálta azt az embert is, akinek segítségével „csecsenizálhatta” a konfliktust.

Két Kadirov egymás után

Ahmad Kadirov az első háború idején még engesztelhetetlen oroszellenes pozíciót foglalt el, később azonban szembefordult Aszlan Maszhadovval. A Kreml számára hamarosan ő lett a megoldás: Maszhadovot törvényen kívül helyezték, és Kadirovot nevezték ki csecsen elnöknek. Később választást is rendeztek számára, amelyen potens ellenfeleit egyszerűen nem engedték indulni. Maszhadov illegalitásban folytatta tovább a harcot, de közben folyamatosan kereste a tárgyalásos megoldás lehetőségét, Putyin orosz elnök azonban többé nem tekintette őt tárgyaló partnernek. Maszhadovot 2005 tavaszán orosz kommandósok ölték meg, utódjával, Abdul Halim Szajdullajevvel alig több mint egy évvel később végeztek a jelenlegi erős ember, az ifjabb Kadirov emberei.

Az oroszbarát csecsen elnök, Ahmad Kadirov ugyanis 2004. május 9-én, a győzelem napi grozniji ünnepségen bombamerénylet áldozata lett. Attól kezdve fia, Ramzan Csecsenföld tényleges ura, hatalmas magánhadserege van, köztük nagyon sok egykori fölkelő. Apja halálakor még nem volt harmincéves, így nem választhatták elnökké, a tisztséget Alhanov korábbi belügyminiszter nyerte el. Viszonyuk meglehetősen rossz volt, az elnök fokozatosan elszigetelődött, így senkit sem lephetett meg, amikor Putyin orosz elnök elfogadta Alhanov lemondását, és Ramzant bízta meg az elnöki teendők ellátásával. A legutóbbi választások hivatalosan is megerősítették ezt, és az olajban gazdag vidék formálisan is a Kadirov-család hitbizománya lett, miközben Oroszország részeként a Kreml hatáskörében marad. Változatlanul jelentős szövetségi erők állomásoznak a köztársaságban, ennek ellenére Csecsenföldön a Kreml semmit nem tehet Kadirov ellenében.

A csecsen háborúk egyik súlyos következménye volt, hogy százezrek menekültek a szomszédos Ingusföldre, és sokan máig nem tértek haza. A két szomszédnép együtt szenvedte el a sztálini repressziót: a hitleristák támogatásának vádjával 1944-ben kitelepítették őket, és csak Hruscsov engedte vissza őket szülőföldjükre 1957 januárjában. Közben azonban sok oroszt is beköltöztettek oda, így „több irányból is” folyamatosan feszült a helyzet. Az ingusoknak ráadásul területi vitáik vannak Csecsenfölddel és Észak-Oszétiával is, utóbbival háborúztak is a kilencvenes évek elején.

Oszétia – szovjet bíztatás

Oszétia az 1768-1774-es orosz török háborút lezáró Kücsük Kajnardzsa-i békével került a cári birodalomhoz. A Kaukázus szovjetizálása idején, a húszas évek elején déli része Grúziához került, északi része Oroszországban maradt. A Szovjetunió létrejöttével akkor ennek nem volt jelentősége, a birodalom fölbomlásakor azonban annál inkább. A kilencvenes évek elején a dél-oszét szeparatisták kisebb háborút vívtak a grúz fegyveres erőkkel. Később Dél-Oszétia kikiáltotta függetlenségét, azt azonban a nemzetközi közösség nem ismeri el. Hivatalosan Oroszország is azt hangoztatja, hogy tiszteletben kell tartani a területi sérthetetlenség elvét, de hozzáteszi, hogy „a dél-oszét álláspont a nemzetközi közösség által nem kevésbé elismert elven, az önrendelkezési jogon alapszik”.

Az orosz külügyminisztérium üdvözölte a 2006 novemberi népszavazás eredményét is, amelyen az oszétok kilencvenkilenc százaléka erősítette meg, hogy a szakadár köztársaság megőrizze (amúgy jogilag senki által el nem ismert) függetlenségét. A lakosság grúz nemzetiségű egyharmada nem szavazhatott. A dél-oszétok kilencven százalékának orosz útlevele van.

Abházia – ők is a grúzok ellen

Nagyjából ilyen arányban birtokolnak orosz útlevelet a Grúziában élő abházok is. Abházia három évszázados török uralom után a 19. században lett a cári birodalom, majd azon belül a nyugat-grúziai Kutaiszi része. 1918-ban az Észak-Kaukázusi Konföderáció független állama, de a Kaukázus szovjetizálásával önállósága megszűnik, ismét Grúzia része lesz, 1931-től autonóm köztársaságként. 1992-ben az abházok is kikiáltották függetlenségüket, majd két éven háborúztak a grúzokkal. A harcokban mindkét részről főleg alkalmi csapatok vettek részt, az abházokat több kaukázusi nép képviselői támogatták, jelentős logisztikai segítséget és fegyverszállítmányokat kaptak az oroszoktól is.
Abházia függetlenségét sem ismeri el a nemzetközi közösség. Oroszország velük kapcsolatban is ugyanazt a politikát folytatja, mint a dél-oszétok esetében. Szaakasvili grúz elnök föderációt ajánlott mind a két szakadár közösségnek, többször kinyilvánította, hogy feltételek nélkül kész a tárgyalásokra. A Kreml számára kedvező a jelenlegi helyzet: a bizonytalanság megingatja Grúzia belpolitikai stabilitását, nehezíti az ország nyugati integrációját és akadályozza a NATO befolyásának növekedését a térségben.