Az élmény nem egy az egyben papír- vagy vászonkompatibilis, azt konvertálni kell. Akinek ilyen-olyan – tapasztalt (saját, közvetlenül megélt) vagy szerzett (hallott-látott) élménye van, annak nincs feltétlenül íráskészsége, márpedig a megfogalmazáson múlik minden. Filmnyelven: a forgatókönyv az alapja mindennek. Jóságán múlik a fogyaszthatóság. A hitelesség, az érdeklődés felkeltése – és így tovább.
Nem minden a pénz
A 41. Magyar Filmszemle pénteki napjának egyik legfontosabb tanulsága ez volt. Hiába hall, hiába jutnak el hozzá megrázó emberi történetek, mint ahogy Csikesz Judithoz a Sas Tamás (a férje) rendezte Szélcsend forgatókönyvírójához, aki saját bevallása szerint is inkább lelki szemetesládának minősítette magát, mintsem írónak, azt szavakba is kell tudni önteni. Hiába rendelkezik az ember a való életben olyan közeggel, mint szövegének-filmjének hősei, mint amiképpen a Halálkeringő szövegírója, Szabó István bír rendőri háttérrel, attól még nem születnek kerek mondatok. S hiába talál ki hőse történetének „mesei” fordulatokat a Vespa rendező-társforgatókönyvírója, Groó Diána, attól még nem válik műve mágikusan realistává (hiába is mantrázza ezt a film utáni röpke beszélgetésen). Szóval: az alap a jó könyv.
Ezt erősítette, hogy találkoztunk dicséretesen megírt történetekkel is, Molnár György rendező Ki/Be Tawaret című filmjének scripterei, ő maga, Karafiáth Orsolya és Lőrinczy Attila remek munkát végeztek, hasonlóképpen két másik rendező-forgatókönyvíró, Dyga Zsombor (Köntörfalak) és Orosz Dénes (Poligamy). Ami rávilágított a nap másik tanulságára: lehetséges minimális pénzből (bőven százmillió alatti költségvetésből) jó filmet forgatni a mai magyar mindennapok alakulásáról. Merthogy egyébként ezen filmek utóbbiban merültek el – ki légzőpipás könnyűbúvár módjára éppen, csak a fejét dugva a felszín alá, ki nehéz merülő gyanánt egészen a fenékig, és ott kóborol –, s a leginkább a pénzszűke miatt több olyan produkció is akadt, ami kamaradarab jelleggel, néhány szereplővel, egy vagy alig néhány helyszínnel tette (Halálkeringő, Szélcsend, Köntörfalak, Ki/Be Tawaret).
Megállapíthatjuk, nem minden a pénz, hiányában is születhetnek élvezetes darabok.
Groó Diána Vespája bennünk felemás módon keltette ezt az élvezetet, története sokat ígért – a kamasz (tizenkét éves) Lali (Tóth Sándor) kártyán nyer egy csokoládét, ami egy nyerő kupont rejt: a nyeremény egy Vespa márkájú motorbicikli. Igen ám, de a robogót Budapesten kell átvenni. Lali elindul a beregháti romatelepről a fővárosba, hogy az áhított járgány mellett rátaláljon rég nem látott édesapjára is –, ám megvalósításában keveset adott. A hangsúlyozottan a rögvalóhoz kötődő moziban, aminek amatőr főszereplőjére is a szentesi romatelepen bukkantak, nem oda illőnek bizonyulnak a „mágikus realizmus” elemei – hogy ne mondjuk: hiteltelenné teszik a filmet –, merthogy például olyan nincsen, hogy az utcán kóborló cigány gyereket magához inti az ételárus, hogy jer fiam, harapjál egy falatot. Groó előző alkotásán, a Csoda Krakkóban című filmjén is éreztük, hogy az eltérő komponensek (valóság és mesei képzelet) nem illeszkednek szervesen egymásba, pedig ezeknek simulniuk kell (lásd Jiri Menzel és Emir Kusturica filmjeit, Gabriel Garcia Marquez és Bohumil Hrabal könyveit), különben kioltják egymást.
Molnár György – érzésünk szerint nem éppen szerencsés címadású – Ki/Be Tawaret című filmje viszont dicséretesen ötvözi a mindennapi drámákat (drámácskákat) a humorral, annak többféle fajtájával, és igencsak leköti a figyelmet, ahogyan a budapesti (terézvárosi) „szerelmi vallomásában” nők és férfiak bonyolódnak kapcsolatokba, szeretnek és bűnöznek…
A Halálkeringő értékei
A bűn világába visz a hazai mozikban már január 14-e óta műsorra tűzött Halálkeringő, Köves Krisztián Károly debütáló rendezése. Pontosabban az attól megperzselődött rendőrök közé. A szűk térben, egy lepusztult lakásban – nem tudjuk, hogy pontosan hol, melyik városban vagy kontinensen járunk – a romokban álló nappali szobában az asztalon egy pohár whisky, néhány kokaincsík, és egy frissen olajozott kézifegyver „társaságában” halványrózsaszín cumisüveg árválkodik.
A romok tetején Elza (Dobó Kata), a megtört rendőrnő roskad magába, akinek lába alól – úgy tűnik – kicsúszott a talaj. Veszélyes szerelmi háromszögbe keveredett, szintén zsaru férjével (Patrik: Mészáros Béla) és annak a bűn útjára lépett barátjával (Alex: Lengyel Tamás). Hatalmas nyomás nehezedik rá, mindennek a tetejébe még terhes is, már jócskán a kilencedik hónapban jár. Sodródó személyisége segítségért kiált: bukott hősnőnknek váratlanul kétes „megmentője” érkezik, a rég nem látott, gyűlölt apa, a magát végső stádiumos tüdőrákbetegnek mondó Rusty, a nyomozólegenda (Kern András) személyében. Az apa „utolsó” látogatásának ürügye a lány harmincadik születésnapja, találkozásuk hamarost szűk téri kergetőzésbe csap át, amikor is az érzékeny szimat számára nyilvánvalóvá válik, hogy Elza jelene szörnyű titkokat rejt. A lakásban apa és lánya egymás után nyomoz.
A kritika nem szerette a filmet, részben okkal, részben ok nélkül. Az új magyar thriller ugyanis a külsőségeit – a vizuális technikát, kameramozgásokat, a fényelést, a díszleteket stb. – tekintve szinte hibátlan, érződik, hogy mennyi energiát, ötletet, kreativitást fektettek bele, azt viszont nehéz eltagadni, hogy éppen mindez magába szippantja a filmet, elnyeli a történetet, a részletek válnak uralkodóvá a lényeg helyett. A sztori pedig egy thrillerhez képest hamar elárulja magát, a megfejtés túl gyorsan összeáll a néző fejében, és ami a legrosszabb, hogy csapnivaló párbeszédek hangzanak el. Ennek ellenére Kern – köszönhetően a rutinjának – helytáll (az ő szájából a közhelyes sorok is kapnak valamiféle ironikus ízt), és Dobó Kata eddigi filmjei legjobb alakítását nyújtja. Meg merjük kockáztatni, először viselkedik színésznő módjára.
Ahogyan azt a rendező az fn.hu-nak elmondta csalódott a szerinte szakmaiatlan és méltatlan filmítéletek kapcsán, de nyilvánvalóan folytatja a filmezést, és mi is biztatnánk erre, mert érezzük benne a lehetőséget, de ilyen forgatókönyvekből nem szabadna dolgoznia.
Teljesen „egyben van” viszont Dyga Zsombor Köntörfalak című filmje, ami szerintünk az idei szemlén eleddig a legjobb alkotás, kimagaslik a mezőnyből. Remek sztori – a véletlen randi során a látszólag teljességgel össze nem illő Eszter (Tompos Kátya) és Zoli (Elek Feri) a lány és a bátyja lakásán kötnek ki, megjelenik a testvér is (Rába Roland), és az idegenekről fokozatosan derül ki, hogy szálak kötik össze őket –, remek dialógusok, remek szereplők, remek hangulat. A film Valentin-napon debütál a magyar mozikban, s bár valóban „kapcsolati” moziról van szó, egy nagyon is rendhagyó szerelmes filmet láthatunk – érdemes, hangsúlyoznánk.
Beszélgetésünk az alkotókkal
Lehúzás és különvélemény
Sas Tamás Szélcsend című filmje esetében azonban kérdéses, hogy megéri-e a mozijegyet (itt az fn.hu szemlekülönítményének tagjai között véleménykülönbség alakult ki). A film három nő története, akik egy balatoni vitorlásklubból indulnak egy utolsó őszi hajókázásra, kihasználva a jó időt. Ketten közülük testvérek – a tizenhárom évvel idősebb nővér: Kováts Adél, húga: Pálmai Anna –, a harmadik pedig a fiatalabb lány barátnője (Kovács Patrícia). A kis vakáció idillien indul, a tó közepén úgy döntenek, élvezik egy kicsit az őszi Balaton nyugalmát. Ekkor törnek a felszínre a családi feszültségek, a múlt és a jelen terhei – amik aztán tragédiához vezetnek.
Az fn.hu filmajánlóit jegyző kolléga szerint a nagyon nyögvenyelősen induló moziban könyvszerű, ám életszerűtlen szövegeket ad Csikesz Judit forgatókönyvíró elsőképpen Kováts Adél szájába, aki tisztességgel igyekszik elmondani/eljátszani azokat, de hát a való életben nem beszél így egy nő (egy ember). A többiek mondatai sem jók, Kovács Patrícia okoskodó szavai egyenesen idegesítően rosszak – ha valamilyen karakter tudálékos, akkor sem fogalmaz így (tanulmányozásra ajánlanánk a Gyilkos elmék című sorozat Mathhew Gray Gubler alakította okostojás-karakterét). A film az utolsó tíz percére valamelyest magára talál, és érzékletesebbé válik a dráma, vagy a néző már beleunt az egészbe, és már azért is hálás, ha a való élethez nyomokban hasonlító bármi is történik.
A különvéleményt megfogalmazó kultúrmunkatárs számára azonban a való életéből ismerősnek tűnő figurákat látott viszont a vásznon, és a katartikus családi szennyesborogatás hangulata is élethűnek tűnt. El kell ismerni, hogy a szereplők mondatai túlmunkáltak voltak, túl blikkfangosak, de itt nem is egy dokumentumfilmről van szó, itt a feszültséget, a konfliktusokat össze kell zsúfolni. A színésznők teljesítménye, főleg Kovács Adélé pedig elismerésre méltó, aki merte vállalni a szörnyarcot is, nem csak a dámát. A film első fele valóban modoros, és unalmas, de nem feltétlenül kellene a gyereket is kiönteni a fürdővízzel.
Az idei szemle másik jó filmje a rendező-forgatókönyvíró Orosz Dénes Poligamyja. Ebben irigylésre méltó helyzetbe csöppen Csányi Sándor: egy halom meseszép hölggyel bújhat egy ágyba. Merthogy Orosz debütáló nagyjátékfilmjében ez történik. Az öt esztendeje párt alkotó sorozatfilm-forgatókönyvíró András (Csányi) és egyetemi tanársegéd párja, Lilla (Tompos Kátya) amikor új és saját lakásukba beköltöznek, összekülönböznek a gyermekvállaláson. A fiatal nő gyermeket akar, a férfi nem, s mikor Lilla bejelenti, hogy terhes, András erősen gondolkodóba esik. Ő nem annyira vágyik az apaságra (a családra) – egyfelől azt mondhatnánk, valahogy a hatalmába keríti a „minden egész eltörött” érzése, másfelől meg azt, képtelen a felelősségvállalásra (azazhogy ő maga sem tudja, mit akar). Az „örömhír” bejelentése másnap reggelén aztán a férfi egy vadidegen, gyönyörű nőt talál maga mellett az ágyban, aki határozottan állítja, hogy ő bizony Lilla, akivel András évek óta együtt él, s bizonyságul olyan tikokat sorol, amiket más, egy kívülálló bizony nem tudhat.
Eleinte tiltakozik, hogy minden nap újabb és újabb nőkkel, nőtípusokkal kerül kontaktusba, mint Lillákkal, de aztán határozottan élvezi, hogy kvázi megéli a férfifantáziák legkívánatosabbját (még távol-keleti Lilla is a „horgára akad”). Aztán persze kiderül, hogy csak az igazi az igazi…
Nagy öröm, hogy a minőségi, ugyanakkor a szélesebb közönséget célzó magyarországi filmvígjátékok piacán Goda Krisztina Csak szex és más semmi című komédiája után egy újabb „zászlóshajó” bukkant fel. A jó humort elsősorban András barátjának karaktere hordozza (Mészáros Béla remek alakításában), de nem csupán a komédiázásért szerettük ezt a filmet, hanem mert egész egyszerűen jól meg van csinálva. Hogy szajkózzuk az alaptételünket: jól meg van írva.
