A kínosan lassú cselekményszövés négy szálon fut. A vezérvonal Jean-Claude magányos és szomorú élete, aki ötvenes éveit tapossa, elvált és magányos. Bár ígéretes teniszcsillagnak készült, apja nyomásának engedve mégis a családi céget vitte tovább: végrehajtó lett. Ez nem a legvidámabb foglalkozás, bele is keseredett rendesen. Amikor orvosa mozgást javasol neki, beiratkozik a tánciskolába. Nem is meglepő, amikor beleszeret a bájos, harmincas táncpartnerébe, Francoise-ba. Az már inkább meglepő, hogy az ifjú hölgy viszonozza a vonzalmat. A probléma ott kezdődik, amikor kiderül: a hölgy épp esküvő előtt áll. Jean-Claude visszahúzódik csigaházába, és tovább éli nyomasztóan üres életét. Persze azért nincs hatás nélkül a megrázkódtatás.
A másik szál, ahol Jean-Claude vasárnaponként monopolizik zsörtös és kekeckedő apjával az öregek otthonában, mígnem hirtelen elfogy a türelme, nem győzi tovább a kukacoskodást, és apja szemére hányja az elmúlt ötven év sérelmeit. Elrohan, és nem is mehet már vissza, csak a temetést intézni. És itt van még a halovány szál, a fiú, akit Jean-Claude be akar vonni a végrehajtási üzletbe, de a következmények hatására belátja, hogy a gyerek nem oda való. Egy csupa szív kertész csak belebetegedne ebbe a szikár és érzéketlen életbe, így maga küldi el fiát a cégtől.
A negyedik szál Francoise története, aki ugyan házasságra készül, mégis magányos. Vőlegénye csak magával és írói karrierjével foglalkozik, az anyja saját álmait igyekszik megvalósítani a lánya esküvőjével, és a menyasszonynak sem marad más öröme az életben, mint azok a tétova tangólépések a tánciskolában. Így azért kaphatunk némi magyarázatot a furcsa szerelem miértjére.
A 2005-ös San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál hivatalos versenyfilmjének választott produkció finoman ábrázolja a magányt és a kitörési kísérleteket. A színészek szuperérzékeny játékukkal lehetővé teszik, hogy a drámai mondanivaló áttörjön a vásznon. És mégis, a film egészére ráüti bélyegét a tétovaság. A tempója olyan lassú, elnyújtott, hogy már a nézhetetlenségig unalmas. A végtelennek tűnő másfél óra elteltével hőseink még mindig csak az események előszobájában topognak. Ez a film ott végződik, ahol általában egy történet elkezdődni szokott.
– Cinnamon –
