Nagy Imrét kivégzése után a legnagyobb titokban temették el az akasztás helyszínén, a Gyűjtőfogházban, a Kisfogház udvarán, Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt. Mindezeket elsősorban Pajcsics József rendőrtiszt visszaemlékezéseiből ismerjük.
A holttesteket kátránypapírba csavarták, ami azt bizonyítja, hogy átmeneti megoldásnak tartották az ottani temetést, a hantokra elhasznált irodabútorokat helyeztek az álca kedvéért. Később, 1961-ben hasonlóan mély titoktartás mellett a három holttestet a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában temették el. Két gödröt ástak, egyikbe Nagy Imrét a másikba egymás fölé Malétert és Gimest helyezték el, mindnyájukat megalázottan összedrótozva, arccal a föld felé.
Nagy Imre és a mártírok búcsúztatása – Hősök tere, 1989. június 16. (MTI)
A történész nyitva hagyta azt a kérdést, hogy kicsinyes bosszúról van-e szó, vagy inkább csak a hozzá nem értésnek és kapkodásnak tudható be. Az áldozatokat egyébként álnévvel földelték el, Nagy Imrét Borbíró Piroskaként, Gimest és Malétert Naszladi Péterként. A fedőnevekről csak a temető igazgatósága kapott értesítést, más szervek nem tudtak erről. A nagy titoktartásra azért volt szükség, nehogy a sír kegyhelye, emlékezőhelye legyen az „ellenforradalmároknak” – mondja Eörsi László.
Lassan engedett az állampárt
A párizsi Magyar Füzetek már 1982-től cikkezett a forradalom újraértékelésének és a mártíroknak kijáró kegyelet időszerűségéről. Magyarországon 1988-ban erősödtek fel ezek a hangok, főleg a Beszélő – amely egy külön számban foglalkozott Nagy Imrével és társaival – és a Hírmondó hasábjain. De ezt követelte már az ekkor alakult Történelmi Igazságtételi Bizottság (TIB), majd az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) is.
Az ellenzékiek lassan tárgyalóasztalhoz kényszerítették az állampártot, szabadságról, pluralizmusról, forradalomról folytak a megbeszélések. Ezek első pontja nem lehetett más, mint a Kádár-rendszer kérdéses legitimációja, az ’56 november 4-e utáni események, a forradalom megítélése és a kivégzések. Kádár János pártvezetése idején minderről szó sem lehetett volna, de még Grósz Károly sem tartotta lehetségesnek Nagy Imréék rehabilitálását, csak azt, hogy a hozzátartozóik végső nyugalomba helyezhetik őket.
nagy imre
Olvassa el a mártír miniszterelnök életrajzát az FN-en!
A belügy sem találta Nagy Imrét
Bár Grósz Károly mindvégig kitartott amellett, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, az MSZMP ekkor már nem volt abban a helyzetben, hogy megtagadja a kegyeletet a mártíroktól. Igen nagy gond volt azonban, hogy Nagy Imre maradványainak hollétét olyan „bizalmasan kezelték”, hogy 1989-re maga az állambiztonsági szolgálat sem tudta, hol keresse. Több próbálkozás után Pajcsics József ezredesnek sikerült megtalálnia és azonosítania a holttestet. A mártírok hollétéről a BM páncélszobájában egy napig kutathatott, hogy fellelje a térképeket, az 1957-58-as temetésekről készült szigorúan titkos jegyzőkönyveket – jegyzi meg Eörsi László.
1989 tavaszától hosszú viták és egyeztetések kezdődtek a TIB, az EKA és az MSZMP között az újratemetés külsőségeiről. A család és természetesen az állampárt csendes, kegyeleti szempontokat figyelembe vevő szertartást szorgalmazott, míg az ellenzék – ugyancsak érthető módon – tömegdemonstrációt akart. Az MSZMP „joggal aggódott”, élesen élt az analógia Rajk László 1956. október 6-ai újratemetésével, amely gyakorlatilag a forradalom előszele volt.
(MTI)
Négy kommunista állt sorfalat
Végül a párt engedett, különösen azért, mert a családtagok is belátták, hogy az újratemetés nem csak magánügy – fogalmaz a történész. Az MSZMP-n belül is egyre érett ekkorra a szakadás, Pozsgay Imre például Grósszal való egyeztetés nélkül nevezte népfelkelésnek az ’56-os eseményeket a 168 órának adott interjúban 1989. január 28-án. Nagy kérdés volt a folytatásban, hogy az államhatalom képviseltesse-e magát a ceremónián, és egyáltalán hol rendezzék meg. Azt már nemcsak Pajcsics beszámolójából tudjuk, hogy sokáig a köztemetőben, a 301-es parcellánál tervezték a temetést.
Mártírok ravatalon – Hősök tere, 1988. június 16. (MTI)
A rendőrség és az ellenzék is 100-300 ezer résztvevővel számolt, ezért a helyszínt biztonsági és egyéb okokból alkalmatlannak ítélték, ezért valamely történelmi közteret kellett választani. Felmerült a Kossuth tér, a hatalom viszont kockázatosnak ítélt a Parlament közelébe engedni egy ilyen létszámú, előre kiszámíthatatlan hangulatú tömeget. Végül a Hősök terére esett a választás, és a TIB–MSZMP tárgyalások eredményeként az a döntés született meg, hogy Nagy Imréék újratemetésén Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Németh Miklós és Medgyessy Péter áll díszsorfalat, ám az állampárt testületileg nem képviselteti magát.
Mesterlövészek a tetőn?
A hatalom az ünnepséget biztonsági szempontból nagyon is kockázatosnak ítélte, számos ügynököt – most már tudjuk, szám szerint 181-et – mozgósított. Egyes források a környező épületekben elrejtett mesterlövészekről is tudnak, mindenesetre a résztvevők egy része aggódva figyelte a környező épületek felső szintjeit, tehát a zavargástól a hatóságok, a sortűztől a résztvevők egy része tartott – emeli ki Eörsi László.
Nagy Imre és a mártírok búcsúztatása – Hősök tere, 1989. június 16. (MTI)
A kegyeletét leróvó tömeg pontos számáról ma is folynak a becslések, összesen 150-300 ezer ember lehetett jelen annak ellenére, hogy munkanap volt, és a földalatti sem járt. Történelmi pillanat volt: csaknem fél évszázad után ezen a napon hangozhattak el olyan beszédek, amelyeket előzőleg nem cenzúrázott a párt, ráadásul az egész eseményt élőben közvetítette a televízió, otthonról milliók kísérték figyelemmel. A társadalom többsége ekkor, 1989. június 16-án érezte, értette meg a sorsfordító napot, és egyre inkább a rendszerváltás hívévé vált. Nincs közmegegyezés arról, hogy melyik a magyar rendszerváltás napja, talán ez a leginkább – véli Eörsi László.
A 301-es parcellánál, a temetésen csak a szervezők, a búcsúbeszédeket tartók és a családtagok vehettek részt. Összességében az egész nap nyugodt méltósággal telt politikai felhangok nélkül. Az egyetlen kivételt a Hősök terén az ifjúság nevében felszólaló Orbán Viktor beszéde jelentette, amelynek radikalizmusa később vitákat gerjesztett. Eörsi szerint azonban Nagy Imre és a forradalmárok megemlékezéséhez illett a szovjet csapatok kivonásának követelése.
