Évről évre, ha másutt nem, hát a Magyar Filmszemlén megbizonyosodhatunk arról, hogy a hazai alkotókat nem kell féltenünk, legalábbis abból a szempontból biztosan nem, hogy mindegyik generációjukban akadnak tehetséges emberek. A legutóbbi – a jubileumi negyvenedik – mustra fődíjasa, Mátyássy Áron tehetséges ember – ám a filmje nem jó.
Bár a felvételek szépek, és alkalmasint (inkább ritkábban, mint gyakrabban) szolgálják is a film történetét és hangulatát, azt azonban nem értjük, és hangsúlyoznánk: nagyon szerencsétlen megoldásnak tartjuk, ha kézi kameráznak, amikor azt semmi sem indokolja.
Zsigmond Vilmos zsűritag és Oscar-díjas operatőr (tudjuk, hogy nem az amerikai aranyszobor számít, de szaktekintélye megkérdőjelezhetetlen) anno azt mondta erről, hogy gyanús, ha túl sokat, indokolatlanul használják a kézbe kapott felvevőgépet, mert a remegéssel, az esetlenséggel valami sokkal rosszabbat akarnak palástolni: az ürességet.
Mátyássy azonban nem üres, első nagyjátékfilmje sem az, de nem értjük a sok indokolatlanul túlmozgó (és éppen ezért nézhetetlenné váló) képet, mintha bátortalan volna.
Pedig a sztori megjelenítése merész. A rendszerváltás után sajátosan nyomorult korszak egyik mélypontja évében, 1997-ben járunk, a magyar-ukrán határ vidékén. Az autószerelő Iván (Kádas József) fogyatékos nővérével, Eszterrel (Vass Teréz) él. Errefelé akkor sem nagyon volt jellemző a munka bősége… (Mint ahogyan most sem.) A férfi a jövedelmét – mint ezen a környéken mindenki – gázolaj-csempészéssel egészíti ki. A rendőrök szemet hunynak, vagyis nem foglalkoznak ezzel – hiszen akkor majd’ mindenkit le kéne tartóztatni, nemkülönben hogy maguk is érintettek.
Egy napon Esztert a közeli erdőben megerőszakolják, és a hivatalos szerveknek Iván számára fokozatosan terhessé váló nyomozása (inkább: nem-nyomozása) okán kezdetben elfordul az egész procedúrától. Eszter is a traumát követően éli tovább a megszokott (katatón) életét, annyi különbséggel, hogy nem hajlandó többet megszólalni. A férfi inkább Ilus (Földes Eszter) felé fordul, szerelmes lesz a frissen érettségizett fiatal falubeli lányba, akinek azonban a nyár végén költöznie kell, merthogy felvételt nyert az egyetemre. Az őszi magányban aztán minden megváltozik: a férfi tervei bukásra vannak ítélve, a zsaruk is szólnak, hogy elég volt az olajtolvajlásból, és egy véletlen folytán drámai felismerésre jut a nővére elleni erőszak kapcsán. Iván úgy dönt, maga veszi kezébe az ügyet, és maga tesz igazságot.
Az Utolsó idők korszakfilm – már hogy egy közelmúltbeli időszak olykor határozottan plasztikus ábrázolása történik benne –, emellett bosszú- vagy sorsfilm is, és ilyen szempontból a görög drámahagyományból táplálkozik.
Ivánnak az autista nővére megbecstelenítésével kizökkent világrendet helyre kell állítania, még akkor is, ha hübrisze (vétsége) miatt sorsa eleve megpecsételődik: el kell buknia. Ahhoz, hogy Eszter – nyugodtan és (együgyűen-tisztán) mosolyogva – kisétálhasson a film végén a képből, ahhoz testvére (ép ésszel vállalt) áldozata kell.
Mátyássy egyszerűen és jól tud szólni a bűnről és bűnhődésről, az igazság kereséséről és szolgáltatásáról.
A filmnek ezt az oldalát értjük és igen tetszetősnek találjuk, nem utolsó sorban a szereplők kiváló játéka miatt, különösen Vass Teréz (a magánéletben a rendező felesége) bizonyít a fogyatékos nővér színészileg hálás feladatában.
A kivitel, a bántó kézi kamerázás, Herbai Máté operatőr olykor jelentés nélkül maradó nagytotáljai lerontják a katarzist. S amikor a szükséges egyszerűség helyett – amit mind az örök-ősi téma, mind a választott helyszín/környezet abszolút igazolna – a rendező-forgatókönyvíró önmagába bonyolódik, mondhatni: okoskodni kezd. Irányítottan hatni akar. Amit aztán a téves képek mellett igyekszik tévesen választott zenével is „megtámogatni”: bár kifejezetten Harcsa Veronika-rajongóknak tartjuk magunkat, ebben a filmben teljesen diszfunkciósnak érezzük – az egyébként a szemlén is kitüntetett – Márkos Albert–Harcsa Veronika-muzsikát. Tiszaháti nyomorúság, bosszúdráma és nu jazz? Szerintünk nehezen jön a kettő össze. Konkrétan: nem.
Mindent összegezve: bátorítjuk Mátyássy Áront, hogy konzekvensebb koncepciókkal folytassa a munkáját, ígéret van benne, és nagyon szeretnénk, ha valóra válna. Ezt az Utolsó idők minden hibája ellenére bizonyítani tudta.
Utolsó idők
színes, magyar dráma, 93 perc, 2009, rendező: Mátyássy Áron, szereplők: Kádas József, Vass Teréz, Földes Eszter, Szalay Marianna, László Géza Attila, Géczi Zoltán, Újvári Zoltán, Varga József, Czene Csaba, Csomós Mari, Lukáts Andor, Anger Zsolt, Rajkai Zoltán, Kasvinszki Attila, forgalmazó: Budapest Film,
honlap
