Nem ördöngösség a kairói közlekedés, csak bele kell tanulni – fedezzük fel pár napos kint tartózkodás után. Csak az első lépés nehéz, amihez nem árt a megfelelő ritmus eltalálása, illetve összeszedni a bátorságunkat, aztán a többi már megy magától. De muszáj is, különben – közlekedési lámpa híján – évekig várhatnánk az út szélén, hogy elfogyjanak az autók, és átmehessünk a túloldalra. Így nem marad más, mint a városi sportnak is beillő, gépkocsik közötti szlalom. Az elindulási szándék pedig egy – a nyugati turisták számára elsőre „titkos jelnek” tűnő – kézfeltartással is megerősíthető, leutánozva a helyieket: az ujjbegyeinket összetapasztva csuklónk lassú felfelé mozgatásával nyugalomra és időkérésre inthetjük az előttünk felbukkanó autóvezetőket. A kocsik, a szamárkordék és a papa-mama-gyerekek összeállítású kismotorok sora pedig varázsütésre úgy nyílik szét előttünk, mint Mózesnek a Vörös-tenger.
Iránytaxi és társai
Minibusz, lógós busz, légkondis busz – legkönnyebben így különböztethetjük meg az egyes buszfajtákat Kairóban. A buszmegállókra a hang vagy a tömeg alapján bukkanhatunk, ugyanis a minibuszok (más néven iránytaxik) és a „lógós buszok” (azaz a helyi járatok) menetútját a várakozó sofőrök vagy a jegyszedők hangosan kurjongatják. Csak menjünk a hang után, és ha sikerül elcsípnünk egy-két hangot az elhadart célállomásokból, már nyert ügyünk van: előbb-utóbb megleljük a nekünk megfelelő buszt.
S miben rejlik a minibusz és a „lógós busz” egyedisége, illetve a kínált kalandarzenál egy külföldi számára? Míg az előbbinél akár jegyszedő (hiszen, ha már csak a sofőr mellett jut hely, akkor nekünk kell fogadni, megszámolni, majd a vezető „perselyébe” belehelyezni a hátsó sorokból érkező fuvarköltségeket), vagy arab slágerekre specializálódott DJ is válhat belőlünk (ugyanis a magnót bömböltető sofőr révén megismerjük a legújabb egyiptomi slágereket), addig az utóbbinál férőhely híján a nyitott ajtóban is lóghatunk, ahogy a ’60-as ’70-es években a budapesti villamosokon. Ami a helyi buszon való jegyfizetést illeti, részben hasonló képet mutat, mint a minibuszon: itt is előre kell adni a pénzt, hogy a sofőr mellett ülő jegyszedőhöz eljusson, majd a több kézen át előre juttatott pénz után nem sokkal később ugyancsak több kézen át a buszjegy érkezik el hozzánk. Sokszor éppen addigra, mikor már leszállnánk. Sőt, bármilyen hihetetlenül hangzik, a visszajáró apró is visszakerül hozzánk, anélkül, hogy „véletlenül” más utas zsebében kötne ki.
No, és ne feledkezzünk meg a féktelen szabadságról. Hol van már a fix megállóhely, ahol a buszvezető kötelezően megáll. A minibuszt a rögzített útvonala során bárhol megállíthatjuk, elég megkérni a vezetőt, hogy tegyen ki az út szélén. A helyi járat esetében pedig egyszerűen le kell ugrani a mozgó járműről. Mindössze jól kell kiszámítani az ugrást, így könnyűszerrel elkerülhetjük az orra esést. Próbáljuk meg ellesni a helyiektől, akik között a bottal járó idős arab bácsika Szergej Bubkát is megszégyenítő technikával landol az aszfalton.
A külsőbb kerületekbe, illetve a repülőtérre is közlekedő légkondis buszon való utazás egy napernyő alatti felfrissülésnek is beillik a 30-35 fokos kairói melegben. Az előnye az, hogy csak annyian utazhatnak rajta, ahány ülőhely van. Így legalább nem érezhetjük magunkat úgy, mintha szardíniás-dobozban lennénk, ellentétben a „lógós” busszal. Talán nem véletlen, hogy a már elhunyt Nobel-díjas egyiptomi szerző, Naguib Mahfouz is azt írta egyik művében, hogy még akár a gyermeknemzés is megtörhet a helyi buszokon, fel sem tűnik a nagy tömegben. Viszont hátránya is van a légkondis buszozásnak: nem úszhatjuk meg Korán recitálások hallgatása nélkül. Még ha még tiszta lenne a hang! Ám szerencsétlenségükre a recsegő hangzású magnókat sosem fogjuk elkerülni.
Női szakasz a föld alatt
A budapesti metróhálózaton megedződött turista számára igazi felemelő élmény és kikapcsolódás a kairói metrózás. Nemcsak a modernsége, hanem a tisztasága is ámulatba ejtő. A párizsi mintára épült hálózat könnyen áttekinthető, sőt a bliccelésnek is gátat szab: csupán a megvásárolt jeggyel biztosított a forgóajtókon való ki-és bejutás.
Érdemes egyszer-kétszer tapasztalatszerzés végett a női szakaszt is kipróbálni (természetesen férfi kísérő szigorú mellőzése nélkül), ahol a metrószerelvényben a gyengébbik nemnek elkülönített kocsiba belépve szinte a Nők Bolygójára csöppenünk, ahogy a női napok alkalmával a Rudas fürdőben. Aztán hirtelen felhangzik egy Korán-részlet (amelyet utazáskor, elinduláskor kell elmondani) valamelyik fejkendős nő szájából a biztonságos közlekedés érdekében – hiszen a metrón is Allah kezében van a sorsunk -, és már robogunk a következő – szintén Mubarak elnökkel díszített – megálló felé.
Ám nem kell szívbajosnak lenni, ha leszállásnál nem szeretnénk fent maradni, és csak a végállomáson kikecmeregni a metrókocsiból. Csak tülekedjünk bátran a felszállók áradatával szembe, ahogy a helyiek is teszik, és a kijutás garantált.
Alkudozás a taxiban
Budapesttel ellentétben a kairói taxizás nem számít úri dolognak. Sőt, ha többen utazunk nagyobb távolságra, akkor még kifizetődőbb is. Ezért egy idő után már fel sem tűnik, hogy a nagy dugóban gyakran a foglalt taxikba is bekéredzkedik hozzánk olyan helybéli, aki ugyanabba az irányba megy. Még mielőtt megmondanánk az úti célt (ez alatt rendszerint kerület értendő, hiszen taxis legyen a talpán, aki egy 15 milliós város utcahálózatában kiismeri magát), már indulunk is. Miután pedig tudattuk a vezetővel, „igen” helyett „inshAllah” („Ha Allah is úgy akarja”) kommentálással – ugyanis, ahogy a sorsunk, úgy bármilyen közlekedés végkimeneteléről is „felsőbb körökben” döntenek – kezd evickélni a forgalomban. Igaz, legtöbbször találomra. S gyakran kétesélyessé válik a kéjutazás: vagy odatalál, vagy nem.
Nem árt nyitott szemmel figyelni a taxis bűvészmutatványait, és nem szabad bedőlni például annak a szemfényvesztésnek sem, amikor úgy tesz, mintha elindítaná a taxiórát, amely a két évtizeddel ezelőtti beszerelésekor sem működött.
Csak hagyjuk rá, és csacsogjunk bájosan Puskásról és a magyar fociról a papírzsebkendő-tartóval, plüssállatokkal, imaszőnyeggel és amulettekkel (a matuzsálemkorú taxi külső oldalán még az óegyiptomi Hórusz-szemmel is) felszerelt, szinte nappalinak is beillő kocsibelsőben, miután első kérdésére válaszolva már úgyis megtudta, hogy Magyarországról érkeztünk. Ha pedig az érzékeny búcsúra kerülne a sor, a fejünkben előre kikalkulált vagy a beszálláskor kialkudott menetdíj-összeget nyomjuk a kezébe. Természetesen a nyitott ablakon keresztül, miután már kiszálltunk az autóból. Így legalább könnyen egérutat nyerhetünk, ha mégis komoly fiskális vitává fajulnának az események, és már rendőrhívással fenyegetne bennünket.
