Szívós Márton: dühös vagyok magamra!

– Kemény Dénes vetette fel, hogy a csapat saját magát verte meg a döntőben. Egyetért ezzel?

– Teljes mértékben. A kezünkben volt a mérkőzés és egyben az aranyérem is. Volt egy pont, amikor mindannyian éreztük a vízben, hogy megtorpantak a horvátok. Ekkor könnyen pontot tehettünk volna a csata végére, a helyzeteink azonban kimaradtak, ezzel pedig mi magunk hoztuk fel az ellenfelet. Persze még is így nyerhettünk volna, de nem sikerült…

– Azt láttuk. De vajon miért nem?

– Úgy gondolom, tisztességgel felkészültünk a világbajnokságra, sokat és keményen dolgoztunk, a mérkőzéseken pedig mindent kiadtunk magunkból. A védekezésünk végig jól működött, a horvátok legjobbja, Boskovic például csak ötméteresből tudta bevenni a kapunkat. Ami nem úgy jött össze, ahogy azt vártuk, az a támadások befejezése. Sajnos a helyzetkihasználásunk szinte végig akadozott.

– És valahogy a játék is. A tudásához mérten a magyar csapat a németek elleni negyeddöntő kivételével bizony nem parádézott.

– Ha nyerünk, bezzeg senki sem mondja, hogy rosszul játszottuk. Persze azt elismerem, hogy nem sziporkáztunk, maradt még bennünk jócskán, de ehhez hozzátenném: a világbajnokság jellegéből adódóan senki sem várhatja el, hogy minden egyes meccsen brillírozzunk, hogy mindenkit agyonverjünk. Egyébként volt már olyan nagy torna, amikor a magyar együttes kissé nyögvenyelősen lépegetett előre, a végén viszont felé billent a mérleg nyelve.

– Az athéni olimpia óta valamennyi világverseny döntőjében kikapott a magyar csapat. Eszükbe jutott ez a horvátok elleni találkozó előtt?

– Szó sincs erről! Nem alakult ki bennünk semmilyen fóbia az elveszített döntők miatt, minden egyes magyar játékos egészséges önbizalommal szállt vízbe, valamennyiünk előtt a győzelem lebegett. És nem is becsültük le az ellenfelet sem, ismerjük a horvátokat, edzettünk is velük, tudjuk, hogy jó csapatuk van. A világbajnokságon végig magas színvonalon játszottak, és az, hogy a címvédő szerbeket könnyedén verték az elődöntőben, igen sokat elárul róluk.

– Nem akarunk fájó sebeket feltépni, de ha 7-6-nál bedobja a ziccerét, minden másképp alakul, a horvátoknak már alig maradt volna idejük az egyenlítésre.

– Igen, valószínűleg akkor miénk az arany. De amikor a kapu felé úsztam, nem az járt a fejemben, hogy biztosan nyerünk, ha értékesítem ezt a helyzetet, egyszerűen csak arra koncentráltam, hogy a hálóba püföljem a labdát.

A dühtõl ordítani: Szívós nagy helyzetben hibázott (MTI)

– Mi játszódott le önben, amikor látta, hogy Vican védett?

– Elevenen él bennem ez a jelenetsor. A kapus bal keze mellett akartam eldobni a labdát, nagyon meglepődtem, hogy kifogta. Káromkodtam is magamban egy sort, így tört ki belőlem a feszültség. Számtalan ilyen helyzetet gólra váltottam már, most nem sikerült, ezért csak magamra lehetek dühös. Dühös is vagyok.

– Akadt olyan, aki a szemére vetette ezt a hibát?

– A csapatból vagy a szakmai stábból senki, sőt ellenkezőleg, vigasztaltak. Az pedig valahol természetes, hogy esetleg a szurkolók megorroltak rám vagy neheztelnek a kihagyott ziccerért, ezzel együtt kell élnie egy sportolónak.

– Tud már örülni az ezüstéremnek?

– Múltja és tradíciója miatt ebben a sportágban ezüstéremmel soha sem lehet elégedett az ember, a magyar vízilabdasportban csak az arany az, ami számít, ezt már fiatalon belénk nevelik, és én is szeretnék már nyerni a válogatottal.

– Pekingben sikerülhet?

– Természetesen az aranyéremért megyünk majd, és remélem, hogy azzal is jövünk haza. Egyszer véget kell érnie ennek az ezüstkorszaknak.