A múlt év hurráoptimizmusa ma óvatos és kötelező bizakodásra váltott. Bár ez az árak kialakításában több standon egyáltalán nem volt érzékelhető. Sok esetben túlárazott és minden alap nélkül kialakított szubjektív árkategóriákat lehetett felfedezni. Pedig az Art Fair rendezői és kiállítói mindent megtettek a sikeres rendezvényért.
Korrekt kiállítási anyag reprezentálta a klasszikus modern festészet értékeit és nem kevésbé izgalmas volt a kortárs művészetben érdekelt galériák által felsorakoztatott műtárgyak együttese is. Bár igaz, ami igaz, aki nyomon követi a műkereskedelem összefüggéseit, az az idei Art Fairen biztosan nem lepődött meg, hisz egyik kiállító sem törte át a klasszikus értelemben vett vásári kipakolást. Ahhoz, hogy a hazai művészet értékei vonzóvá váljanak, egy kicsit több tudatosságra és önazonosságra van szükség.
Így a rendezvény érdekes színfoltként vezette fel a decemberi aukciók kínálatát, és aki nyitott szemmel járt, érzékelhette, hogy ki az a nyolc-tíz kortárs művész, akikből a műkereskedelembe befektetők a következő években jelentős pénzeket akarnak realizálni. A kérdés már csak az, a vevői oldal a globális pénzügyi és reálgazdasági vihar közepén mennyire gondolja jó befektetésnek, értékőrzőnek a köztudottan hosszú távon és kizárólag kedvező gazdasági klímában nyereséget termelő műtárgyakat. Vagy a gazdasági nehézségek ezen a területen is visszavágják a vevők, befektetők kedvét, nem is beszélve az árakról. A szebb jövőt a Műcsarnok tereiben többen is úgy fürkészték, mint a Hősök terére tört kora téli hóvihar végét.
Növekvő ambíciók
Tavaly a hazai műkincspiac nyolcmilliárd forintos forgalmat ért el. Az összforgalom hetven százalékát a festmények és a grafikák adták, ezt követték a sokszor befektetési céllal vásárolt ékszerek és ezüsttárgyak tíz százalék körüli részesedéssel, valamint az egyéb dísztárgyak, kerámiák, szőnyegek, fegyverek, bútorok. Stílusirányzatokat tekintve a hazai festményárveréseken a XX. század első fele volt a legvonzóbb korszak, ha lassan is, de nő a kortárs művek eladhatósága is. Ezt támasztja alá egy hazai vonatkozású hír: a magyar kortárs művészek aukciós toplistáján a nemrég elhunyt Hantai Simon vászna a Christie’s 2005-ös párizsi árverésén 560 ezer euróért, nagyjából 137 millió forintért kelt el. Ettől a budapesti árak elmaradnak, de már itt sem meglepő, ha egy kortárs festmény alatt hét vagy nyolc számjegyet látunk.
Ötven galéria
Az Art Fair az idén Munkácsy Mihály, Kádár Béla, Andy Warhol, André Kertész, Moholy-Nagy László nevét tűzte a lobogójára. A november 20-23. között a Műcsarnokban megrendezett antik és kortárs kiállítás és vásár mára a legjelentősebb hazai művészeti szemleként és kulturális eseményeként aposztrofálja magát. A tizenöt éves rendezvénynek 1997-óta ad teret a Műcsarnok. A vásáron 2001-ben jelent meg az első külföldi kiállító és a múlt évben öt külföldi műkereskedő is bemutatkozott, igyekezve reprezentálni a rendezvény nemzetköziségét.
A szisztematikus szervezésnek köszönhetően az idén már ötven galéria anyagával és üzleti-művészeti koncepciójával (már ha van olyan) ismerkedhetett az Art Fair közönsége. Az egyik gond a programmal és áttételesen a magyar képzőművészet ügyével az, hogy a budapesti esemény még mindig nincs rajta a jelentős művészeti vásárok palettáján, így a nemzetközi műgyűjtőket és potenciális vásárlókat sem tudja elérni. Persze Budapestnek a művészet területén is több várossal „konkurenciaharcot” kell vívnia. Egyelőre úgy tűnik Basel és Bécs régiós súlyát a kelet-közép-európai művészet terepén nemigen befolyásolják a feltörekvő konkurensek és azok rendezvényei.
A nemzetköziség mellett még egy gondja van az Art Fairnek, amiről a rendezvény szervezői megint csak nem tehetnek. Az egyik vásárra kilátogató úgy fogalmazott: „Akkor lesz igazán sikeres a rendezvény, ha a 75-ös troli vezetője besétál ide és azt mondja – rábökve az ízlésének leginkább tetsző alkotásra – azt kérem, majd fizet és távozik.” Optimális esetben a társadalmi közép tartja el a művészetet. Magyarországon a műtárgyak vásárlása még mindig néhány ezer ember státuszának szimbolizálásáról szól. Össztársadalmi értelemben véve marginális ügy, és a reálgazdasági folyamatokat figyelve a következő két évben biztosan az is marad. A műtárgyak vásárlására fordított összeg éves szinten nem sokkal több, mint egy kicsi metróállomás vagy néhány száz méter autópályányi aszfalt beruházási költsége. De ahogy Voltaire hőse Candide mondja az élet viharaiban sodródva: fő az optimizmus.
