A placodermik a gerinchúrosok törzsének és a gerincesek altörzsének egy kihalt osztálya. Testük nagy részét borító pikkelypáncéljuk miatt páncélos őshalaknak is nevezik őket. “Meghatároztuk azt a kiindulópontot, amikor az állatoknál elkezdődött a belső megtermékenyítéssel történő szaporodás” – jelentette ki John Long, a dél-ausztráliai Flinders Egyetem paleontológusa, a Nature tudományos folyóiratban vasárnap publikált tanulmány szerzője.
A szexuális reprodukció evolúciós történetének e jelentős felfedezése során a tudósok megállapították, hogy a placodermi csoporthoz tartozó Microbrachius dicki hím fosszíliáin megfigyelhető egy páros, csontos, L-alakú szerv, “nyúlvány” megjelenése, amely a spermát juttatta be a nőstény egyedbe. A nőstényeken viszont olyan apró páros csontok fejlődtek ki, amelyek befogadták a hím szervét a párzáshoz.
A placodermik az emberek legősibb gerinces elődei. “Korábban azt gondolták, hogy kihalt csoportról van szó, amelynek nem voltak továbbélő rokonai, de a legutóbbi kutatások azt mutatják, hogy az evolúciónk mélyen gyökerezik a placodermikben és sok jellegzetességünk – állkapocs, fogak és páros végtagok – elsődlegesen a halaknak ezen csoportjából ered” – magyarázta Long.
Matt Friedman, az Oxfordi Egyetem paleobiológusa – aki nem vett részt a kutatásban – azonban úgy értékelte, hogy a felfedezés “nem különösebben figyelemre méltó”.
Olyan lehetett, mint sajtreszelővel szexelni
Long tavaly, a Tallinni Műszaki Egyetem fosszíliagyűjteményének tanulmányozása közben bukkant rá arra a kövületre, amely az ősi halak párosodási képességére utal. A kutatásba ausztrál, brit, svéd és kínai tudósok is bekapcsolódtak, akik a világ különböző fosszíliagyűjteményeit elemezték
A fosszíliákkal igazolták a szaporodási stratégia első belső megtermékenyítéssel és párosodással történő megjelenését. A nyolc centiméter hosszú Microbrachius az ősi Skócia tavaiban éppúgy megtalálható volt, mint Észtország és Kína egyes vidékein.
Long elmondta: a Microbrachius elnevezés kis karokat jelent, ám a tudósok évszázadokig tévesen gondolkodtak az apró, csontos “karok” funkciójáról. “Megoldottuk ezt a nagy rejtélyt. Párosodásra szolgáltak, hogy a hím be tudja illeszteni azokat a nőstény nemi szervébe” – mondta.
A tanulmány egyik legbizarrabb megállapítása szerint a halak valószínűleg oldalról párosodtak és közben karjaik is összekapcsolódtak – így aztán úgy néztek ki, mintha körtáncot járnának. “Ez a pozíció tette azonban lehetővé, hogy a hím megfelelően be tudja juttatni a párzószervét a nősténybe” – fűzte hozzá Long.
Az ausztrál tudós szerint a felfedezés egyúttal arra is utal, hogy honnan ered a szexuális öröm kialakulása. “Miért fejlődtek volna ki ezek a nagy csontos szervek, amiket a nősténybe helyezett, ha nem élvezték volna az aktust?” – fogalmazott Lang.
