Végigfutva az új amerikai elnök, Bush kijelölt minisztereinek listáján, a Newsweek némi humorérzékkel megáldott belpolitikai szerkesztője így kiáltott fel: “Már csak az hiányzik, hogy a papáját a CIA főnökévé jelölje. Hiszen végül az is volt, mielőtt Reagan alelnöke, majd elnök lett volna.”
Valóban, a harmadik évezred első amerikai elnöke visszanyúlt a múltba és a családi-baráti körbe, s ezzel együtt a Nixon bukását követő három republikánus korszak (Ford, majd a “Carter-epizód” után Reagan és az idősebb Bush) légköréhez.
KVÁZI MINISZTERELNÖK. Az új csapat kulcsfigurája Cheney alelnök, aki Ford idején a Fehér Ház “vezérkari főnöke”, majd Bush I. alatt hadügyminiszter (közben az egyik legnagyobb olajipari szolgáltató cég, a Halliburton vezérigazgatója) volt. Sokan úgy vélik, a tapasztalatlan Bush II. oldalán a modern amerikai történelem legbefolyásosabb alelnöke (afféle “majdnem miniszterelnök”) lehet.
A régi Ford/Bush elit visszatérésének légkörét leheli a biztonságpolitika. A Pentagon élére immár másodszor Donald Rumsfeld került, aki Cheney elődje volt a Fehér Ház apparátusának irányítói posztján és Ford hadügyminisztereként. Ő volt annak a bizottságnak az irányítója, amely 1998-ban a “rakétaellenes pajzs” létrehozását sürgette. Elképzelhető, hogy ennek a prioritását volt hivatva biztosítani a népszerű Powell tábornok külügyminiszteri kinevezése, aki Bush I. idején a vezérkari főnökök tanácsának elnöke volt. Most Bush II. oldalán Marshall tábornok óta, tehát jó fél évszázada ő az első katona az amerikai külügyek élén. Már kijelölésének napján “az amerikai biztonságpolitika lényeges elemének” nevezte az eredetileg Reagan által megálmodott “pajzs” új változatát.
Bush II. csapatának igazi karakterét még élesebben mutatja a bel- és gazdaságpolitikát, az amerikaiak mindennapi életét, az ország légkörét befolyásoló posztok kiválasztottjainak profilja. Tévedtek azok (közöttük én is), akik úgy vélték, hogy a finoman szólva is törékeny “győzelmet” arató és vitatott legitimitású új elnököt a helyzet logikája arra kényszeríti majd, hogy a politikai középről, kiegyensúlyozottan kormányozzon.
Az ellenkezője történik. Az új elnök nyomban felújította kapcsolatait a republikánusok legszélső jobbszárnyával, a “keresztény koalícióval”, amelynek emberei a kampányidőszakban taktikai okok miatt diszkréten a függöny mögé húzódtak. Felbukkantak Cheney “klónjai” is: azok a magas rangú régi állami tisztviselők, akik a Clinton-éveket egy-egy nagyvállalat csúcsain töltötték és most visszatérve az a missziójuk, hogy “visszaküldjék a liftet”.
Ehhez a második csoporthoz tartozik az új pénzügyminiszter, Paul O’Neill, aki az Alcoa alumíniumtröszt elnöki székéből érkezik, illetve a Fehér Ház “vezérkari főnöke”, Andrew Card, akit az autóiparból, valamint Don Evans kereskedelmi miniszter, akit az olajiparból húztak elő.
Érthetően sokkal érzékenyebb és nagyobb szenvedélyeket kavar a republikánus szélsőjobb embereinek felbukkanása, hiszen ez már olyan kérdéseket vet fel, mint az állam és az egyházak viszonya, a halálbüntetés, az abortusz, vagy a környezetvédelem. A Bush-Cheney páros éppen itt szánta rá magát a legkockázatosabb lépésre: az ultrakonzervatív keresztény koalíció egyik kongresszusi zászlóvivőjét, John Ashcroff szenátort jelölte a meghatározó jelentőségű – például: az FBI felügyeletét ellátó – igazságügy-miniszteri posztra. (Ashcroft szemléletére jellemző, hogy még megerőszakolás, vagy vérfertőzés esetén sem tartaná megengedhetőnek az abortuszt.)
Ennek a vonulatnak másik példája Gale Norton asszony kinevezése belügyminiszterré. Amerika sajátos viszonyai között ennek a minisztériumnak talán a környezetvédelem a legfontosabb feladata. A legnagyobb amerikai zöld szervezet vezetője úgy véli, hogy “Norton kinevezésével Bush hadat üzent a környezetnek”. Különösen attól tartanak, hogy a kormányban erőteljesen képviselt olajipar nyomására Alaszka híres “Északi lejtőjén” is megindul az olajkutatás, ami ellen húsz éve küzdenek (eddig sikerrel) az amerikai természetvédők.
KOCKÁZATOS JOBBRATOLÓDÁS. A végső benyomás az, hogy Bush II. olyan stílusban kezdett, mintha óriási többséggel nyerte volna meg a választást. Ez a stílus persze éppen úgy egy “belső kör” stratégiai döntésének terméke, mint a centrum követése helyett a látványos jobbrafordulás. Hogy a harmadik évezred első elnöke ezzel a legutóbbi évtized minden változását figyelmen kívül hagyó stratégiával sikeresen tudja-e majd kormányozni a föld legerősebb és egyik legszabadabb államát, az legalábbis kérdéses.
Ha úgy kormányoz, ahogyan választást nyert, s ahogyan visszanyúlt segítségért egy húsz évvel korábbi elit embereihez, akkor még különös dolgok történhetnek.
