Nincs királyi út – Kovács Dénes recenziója

Gazdasági miniszterünk a napokban jelentette ki: Magyarország fejlettségi szintje 15 év alatt elérheti az unió átlagát.#<# Bizonyára súlyos vétek, hogy e sorok írójának erről Nyikita Hruscsov 1961-ben elhangzott büszke ígérete jutott eszébe, miszerint a szovjet gazdaság teljesítménye 1980-ra eléri, sőt túlhaladja az Egyesült Államokét. De félre a botor hasonlatokkal! Mégis ajánlatos eltűnődni a szivárványos jövőnkben bizakodó honfitársainknak: van-e Matolcsy György egyébiránt sokféleképpen értelmezhető ígéretének bárminő realitása, avagy ez is a vágyálmok birodalmába tartozik. Érdemi vélemény kialakításához mindenekelőtt tisztázandó, hogyan is áll ma országunk nemzetközi versenyképessége. Nos, erről szól Findrik Mária és Szilárd Imre könyve, amelynek magvas mondandója, világos stílusa, logikus szerkezete elismerést érdemel, miként az is, hogy a szerzők nem esnek a sajnos nem ritka tudálékosség bűnébe.

A dicséretet indokolandó induljunk ki a nemzetközi versenyképesség komplex kategóriájából, amelynek nemzetközileg is elismert mutatója nyolc szervesen összetartozó tényezőcsoportot foglal magában. Vegyük őket sorra: beépülés a világgazdaságba, állami szerepvállalás, a pénzügyi szektor fejlettsége, a humántőke milyensége, az infrastruktúra fejlettsége, a technikai-technológiai színvonal, a menedzsment minősége, végül a politikai és jogi intézmények működésének nívója. Mivel pedig e faktorok jelentősége, szerepe országonként is eltérő, a nemzetgazdaság kapitányának tudnia kellene egy és adott helyzetben mely alkotóelem(ek)re kell hatást gyakorolni, hogy a kitűzött célokat elérjék.

A világ GDP-jének több mint 95 százalékát adó 47 ország közül Magyarország az 1993. évi 39. helyről 1999-ben a 26. pozícióra ugrott. Ebben a látványos javulásban pedig a privatizáció mellett leginkább gazdaságunk nyitottságának, a külföldi tőke részvételének, tehát a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe történő betagozódásnak jár az elismerés. Ám említésre méltó még az állam szerepvállalása, valamint a mind korszerűbb pénzügyi és bankrendszer, de a legfontosabb a régiónkban szinte egyedülálló, a külföldi befektetőket is sikerrel kecsegtető politikai, társadalmi stabilitás. Mégsem hagyhatjuk szó nélkül az elmaradott infrastruktúrát, az okkal bírálható iskolarendszert, a sok sebből vérző egészségügyi ellátást és a környezetvédelem aggasztó állapotát. Nincs okunk tehát az elbizakodottságra.

A szerzők talán legfontosabb megállapítása a jövőről szól, mégpedig arról, hogy a kilencvenes évek közepétől már nem a hagyományos (nagy)hatalmak állnak a nemzetközi versenyképesség rangsorának élmezőnyében, sőt nem is a korábban látványosan előretörő délkelet-ázsiai kistigrisek, hanem a viszonylag kis belső piacú, nyersanyagban és tőkeellátottságban is szegény, viszont erőteljes tőkeabszorbcióra képes, jól képzett munkaerővel kis(ebb) gazdaságok. Ha pedig így van, akkor önként adódnak számunkra a megszívlelendő tanulságok. Ezek szerint nem szabad utat engednünk gazdaságunk nemzetközi beilleszkedését, a külföldi tőke bevonását akadályozó kísérleteknek, kedvező fordulatot kell elérnünk a humántőke fokozottabb megbecsülésében, a lakosság egészségi állapotának javításában, az oktatás színvonalának emelésében, a környezet hathatós védelmében, valamint a kutatás és műszaki fejlesztés fellendítésében. Ámde mindennek alapvető feltétele a politikai stabilitás fenntartása és a demokratikus intézményrendszer zökkenőmentes működése. Így tehát – ellentétben némely hazai politikusaink uralkodó vélekedésével – nemzetközi versenyképességünk javítása nemcsak, és talán nem is elsősorban szűken vett gazdasági gondok megoldásától függ. Végül, különösen értékelendő a szerzők vélekedése: számunkra sincs egy kizárólagos, minden honpolgárt egyaránt boldogító királyi út, amelyen haladva – előbb-utóbb – a gazdag országok közé emelkedhetünk. Akiket illet, gondolkozzanak el rajta!